ELTŰNT

VASS JUDIT

ELTŰNT

az idő, nyomában

csak a tér maradt.

Terekkel, helyekkel

méred föl magad,

„csupa nyom vagy,

s csak posta voltál.”

Balgaság, butaság,

alig több egy halottnál,

s ha visszatérsz

az elveszett időbe,

örömére, szégyenére

akadsz „a világ ágbogán”,

ahol, ki tudja, miért

de fennakadtál,

s most ott csüngsz

esetlenül a ködre,

ki tudja, meddig,

vagy mindörökre,

emlék vagy tárgy,

aki ha megtalál,

tovább megy mosolyogva,

viszi őt is „a semmi sodra”.

Az eltűnt idő nyomában,

ki tudja,

milyen nyomot hagyva,

de te lebegsz,

és emlékszel önmagadra,

terekre, helyekre,

amelyek átmentek rajtad,

Lebegj csak,

mint hangok a szóban,

„ha ezt akartad.”