FÜST MILÁN

„Füst Milán, (Budapest, 1888. július 17. – Budapest, 1967. július 26.) Kossuth-díjas (1948) magyar író, költő, drámaíró, esztéta. A magyar szabadvers megteremtője.

Füst Milán a 20. század magyar irodalmának egyik legnagyobb íróművésze, a Nyugat nagy nemzedékének egyik legnagyobb – és a következő nemzedékekre Ady után alighanem a legnagyobb hatású – költője. Szívós kitartással szerzett tudósi színvonalú műveltségét, amelyben jelentékeny helyet foglalt el az antik görög kultúra és a Biblia. Ez a két kulturális világ mindvégig erősen hatott költészetére. Ifjúkorától fogva jó barátja volt Kosztolányi Dezső és Karinthy Frigyes.

Legnagyobb prózai alkotása, A feleségem története, amelyért francia megjelenése után 1965-ben Nobel-díjra is jelölték, 1942-ben kedvezőtlen kritikákat kapott, sem az irodalom akkori hivatásos értői, sem közeli barátai nem értették-érezték meg hatalmas jelentőségét és szépségét. 2000-ben a Digitális Irodalmi Akadémia posztumusz tagjai közé választotta.

PÁLYÁJA

Fürst Milán Konstantin néven született elszegényedett zsidó kispolgári családban Budapesten, a Hársfa utca 6. számú házban.[3] Apja különc és bohém, költekező figura volt, aki egy délszláv királyi sarj nevét adta fiának. Korai halála után a család nyomorgott, anyjának ő szerzett végül trafikengedélyt. Az író édesanyja 1916-os halála előtt csupán fél évvel költözött csak el a Dohány utcai trafik mögötti másfél szobás lakásból.

A fiatal Füst Milán ilyen körülmények között szerzett jogi diplomát, és lett felsőkereskedelmi leányiskolai tanár. Így Füst Milán jogász is, tanár is volt. Tanítványai úgy emlékeznek, hogy egész lelkét adta a pedagógiába, órái lelket-értelmet izgatóak, gondolatébresztőek voltak. Érdekes, jelentékeny tanár: ugyanakkor elmélkedéseinek, jellemzéseinek módszerében mindig maradt valami a valóság tényeit, az emberi magatartásokat kifejtő és értelmező jogászi logikából.

Világnézete tulajdonképpen pesszimista: elkomorította a világban tapasztalható gonoszság, ostobaság, szerencsétlenség. Közben azonban elválasztotta az igazi pesszimistáktól feltétlen emberszeretete, embertisztelete és együttérzése a szomorúakkal.

1914-ben Berlinbe utazott a Boldogtalanok című színművének tervezett bemutatása ügyében. A háború kitörése miatt ez elmaradt.

Az őszirózsás forradalomban az akkor alakult Vörösmarty Akadémia jogásza lett. A Tanácsköztársaság idején politikai és jogászi szerepet vállalt, egyik vezetője volt akkor az Alkotó Művészek és Tudományos Kutatók Szövetségének. Ezt a magatartást az ellenforradalom nem is bocsátotta meg neki: fegyelmi úton fosztották meg tanári állásától.

Ettől kezdve kénytelen volt kizárólag az irodalomból élni.

Csak 1945 után tért vissza a pedagógiához, de akkor már az egyetemen. Pártokon kívül is baloldali írónak-költőnek számított, aki értette a munkásmozgalmat is. 1921-ben önnyugdíjazását kérve megszűnt tanári állása. Egyik gazdag tanítványát vette feleségül, aki anyagilag végig támogatta.

1920-ban megjelent könyvalakban az 1917-ben írt Nevetők című elbeszélése. Az aranytál című kisregénye első díjat nyert az Athenaeum pályázatán. 1923-ban látott napvilágot könyvalakban a Boldogtalanok, és ugyanebben az évben a Nevetőket német fordításban kiadta a müncheni Musarion Verlag.

1923-ban házasságot kötött Helfer Erzsébettel. 1928-ban hat hónapot töltött Baden-Badenben a Freud-tanítvány dr. Groddeck szanatóriumában, majd részt vett a Pen Club bécsi kongresszusán.

1928-ban neurózisát szanatóriumban kezeltette. A túlzottan aktív, feldobott lelki állapotot és munkaaktivitást (az ún. mániás fázist) hosszas letörések, munkára-életre való képtelenség érzésével kísért depressziók követték. Nála is, mint sok nagy magyar költőnél, a mániás depressziós kedély II. típusa kórismézhető. Ennek diagnózisa akkortájt a neuraszténia vagy neurózis volt.[4]

1932-ben ismét Berlinbe utazott a IV. Henrik német színházi bemutatójának tervével. A német színházaknak azonban nem tetszett a fordítás, a bizonytalan és sokáig húzódó tervezgetést végül semmivé foszlatta a nácik hatalomra jutása. 1933-ban Déry Tibor társaságában heteket töltött Dubrovnikban, majd Görögországban. 1934-ben, írói munkásságának 25. jubileumán a szerzői estjét Kosztolányi vezette be a Zeneakadémián.

Kilenc évvel megírása után 1940-ben napvilágot látott a IV. Henrik király, majd 1942-ben másik főműve, a hét évig írt A feleségem története.

Ez a nagy terjedelmű lélektani regény később, már a háború után világsiker lett. Francia fordítás útján belekerült a század prózairodalmába.

Közben tagja volt a lengyel–magyar kapcsolatok ápolását célul tűző Magyar Mickiewicz Társaságnak is.[5] Budapest ostroma alatt bombatalálat éri lakását, évtizedekig írt Naplójának nagy része megsemmisülni látszott (később részben megkerült).

1947-ben szabadegyetemi előadásokat tartott. 1948-ban egyetemi tanár lett, megkezdte rendszeres esztétikai előadásait. Megjelent nagy esztétikai műve, melynek anyaga egyetemi előadásaiból és Naplójából merít (Látomás és indulat a művészetben).

1948-ban Kossuth-díjat kapott. A kommunista diktatúra éveiben – 1949 után – évekig nem jelent meg könyve: 1955-ben Őszi vadászat címen kisregényei.

Füst Milán megjelenésétől kezdve írótársai által becsült költő volt. Amíg a Nyugat fennállt, hozzátartozott élgárdájához. A nagyközönségtől ekkor is, később is idegen maradt, de a költők ekkor is, később is mesterüknek tartották.

A felszabadulással azután sok hivatalos elismerést is megkapott: Kossuth-díjat, egyetemi tanárságot, az élő klasszikusnak kijáró nagyrabecsülést, műveit azonban 1949 és 1955 között nem jelentették meg.

1960-ban nyugdíjazták. Betegsége egyre inkább ágyhoz kötötte. 1967-ben halt meg, még megérve a Boldogtalanok Vígszínház-beli premierjét.

Füst Milán költészete az utána következő nemzedékekre nagy hatást gyakorolt; a fiatal Illyés Gyula kibontakozása elképzelhetetlen nélküle, Radnóti Miklós és Weöres Sándor is sokat köszönhet neki. Emlékét őrzi az 1975-ben alapított Füst Milán-díj. (Wikipedia, Füst Milán )