EGY MEG NEM ÍRT FÜST MILÁN:
ELESÉGÜNK TÖRTÉNETE
Maga szerint ez egy jó regény? – kérdezte.
Majdnem visszavágtam:
maga olvasta-e és hányszor,
és tudja-e, mi itt a rend, tisztelt uram,
mert a teremtmények itt egymásból ettek,
miközben arról ábrándoztak,
hogy egyszer még szembejön, akit csontig rágtak,
hogy velőig érjen a szem, na nem a lélek
vagy az értelem, de az éhes test,
amit kordában tartani nem tudnak,
mert nem tudjuk mi felfalni egymást,
hát harapunk, míg meg nem unja,
s lerágott csontjain bicegve odébb áll.
De vannak, akik nem falni akarnak,
csak örülni ennek a giccsparádés nyárnak−
állítólag élet − néha simogató szavakat lopnak,
amit meg sem bánnak, s ez a meg nem bánás
nagy nyugalmat ígér, véglegeset…
akik mind magyarázni akarták nekem az életemet.
Pihenj, nyughatatlan szellem:
kannibál lelkünk bízták rád a századok,
mert embert boldoggá csak ember tehet,
mondta naplójában Erzsikének,
aki maga előtt tolta kerekesszékben,
amelyben talán már boldog volt,
látomás és indulat nélkül.
Be First to Comment