GRAVITÁLUNK

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA

GRAVITÁLUNK

„Most pedig rád zárom az ajtót, és ezt megírod!” – mondta ezelőtt, mondjuk, 35 évvel filozófus barátom, akinek elmeséltem, hogy Dantéban megtaláltam a gravitáció tételét, és milyen érdekes, Newton előtt 200 évvel. „Dehogy írom, − mondtam, − meg kellene nézni az eredetit, elolvasni mindent, amit Dantéról írtak, a tudománytörténetet…eszem ágában sincs. Egyébként is a fizikának, mint németes kollégám számára a francia nyelvnek – csak titkai vannak.”

„Összefüggések? Nem vagyok benne biztos, hogy érteniük kell az összefüggéseket.” Amikor három éve ezt találta mondani egyik fiatal, fizikus kolléganőm, még a tarkóm is behorpadt. De hisz, tudtommal, az lenne a tanítás leglényege… az összefüggések felismerése! Mivel azonban rendkívül okosnak ismertem meg, gondoltam, rágódom rajt’ egy kicsit, hátha igaza van. Közben figyelni kezdtem a kütyü nemzedéket, és addig el is jutottam, hogy most már nem megy „a régi módon”. Hanem az ember szokásai foglya, ugyebár.

Tanítom idén Dantét, idézem az idevágó passzust a Föld közepéről: „…hová minden súly hull mindenhonnan” – előre élvezem a reálos osztályban a majd felvillanó epifániát, hogy „jé”! Erre feljogosít az, hogy annak idején végig kérdeztem fizikus kollégáimat, honnan vehette ezt Dante 1300-ban, de csak arra jutottak, hogy a gömbölyű Föld gondolata már a görögöknél is…hja, a görögöknél.

Kilencedikeseim persze, még nem járatosak a tudománytörténetben, törik is a fejüket, vagy úgy tesznek, Gergő is jelentkezik, de még nem szólítom, hadd gondolkozzon a többi is. Villogni kezdek felcsipegetett tudományos ismereteimmel, előadom, mit tesz egy becsületes filológus, ha egy ilyen problémával szembesül, szóval, két legyet, egy humánt és egy reált ütök egycsapásra, és érzem nőni tekintélyemet a mat-fizes osztályban. Végül természetesen felszólítom Gergőt, aki már egy kissé unott arccal hallgatja rögeszmefuttatásomat.

„Egyszerű ez, tanárnő. Az emberek nyilván régen is gondolkodtak.”

Zuhanok, gravitálok a földre …