ÉVI ÉRKEZIK

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA

ÉVI ÉRKEZIK

Néha eszembe jut az élet. Mert voltak idők, réges-régen, amikor a tanároknak volt életük is. Persze, mindig rosszul kerestünk, magyarul: szeretnénk mi látni azt a rendszert, amelyik megfizet minket…kac-kac. Időnk most is lenne, csak már energia nincs. És fogynak a nagy pillanatok órán, szünetben, tanáriban – pillanatok, amitől az iskola még „felnövelő közösség”. A tanáregyéniségek belefulladnak-szürkülnek az értelmetlen taposómalomba, még egy-két „celeb” emelkedik ki valami látványossággal, de az élettel való emberfaragás már a múlté. Nosztalgiázom…  

Évi egyenlő Ő, és nem téveszthető össze mással. Túl egyéniségen-típuson, egyszerűen Ő.

Úrinőt addig nem nagyon láttam, legfeljebb filmben, mígnem egy évnyitón feltűnt a színen, s kalapban libbent a nagyérdemű elé, úgyis, mint engedjétek meg, hogy bemutassam új tanárunkat, na mondom, ez aztán a figura mágika, fogja magát, és a kötelező fekete-alj-fehér-fentbe betipeg kompléban-kalapban, hja, ez egy úrinő, na ne, egy tanári karban.

Úrinő alacsony, tipegve-hunc-futva, egy hónap alatt belakta az épületet és a szóbeszédet. „Fiam, mért gondolod, hogy jobban utállak, mint a többit?” Úrinő kint-bent-vircsaftja maga a Nagybetűs, ami néha szembejön velünk, halandókkal is, ilyenkor lenyűgöződünk: mégiscsak van itt valami titok, megeszem a kalapom, ha ez a nő nem vajákos, nem mintha tudnám, mi az.

Évi úgy hordoz körbe szívet-derűt, mintha az természetes volna.

Van, tehát lehet. Évi, mint az ikszedik istenbizonyíték.

Ülünk a kávézóban, cigiznénk, de percek óta egy beszabadult dongó dühíti betoji lényünk, s minél hevesebben hadonászunk, annál nagyobb zajjal zúgja fejünk fölött a vészt köreit.

ÉVI ÉRKEZIK, előbb az apokalipszist, aztán annak okát érzékeli, és ahogy egy kalapos úrinőhöz illik, odalegyint a dögnek: Na, mész te a francba! Dongó ablakon ki… szóval, mégiscsak van itt valami vajákosság…