DIGIRABOK VAGY SZABADOK

EGY MEG NEM ÍRT TALPRAMAGYAR

DIGIRABOK VAGY SZABADOK

Imádom a digitális világot, a digitális eszközöket. Azt, hogy egy kattintásra rövidült elérni bárkit és bármit: tudást a jelenről, múltról, filmeket, zenét, újságokat, ha kedvem támad körbenézni a Louvre-ban, ott a virtuális séta hisztérikus turisták tömege nélkül. Imádok órákra készülni, hang-és képanyagot gyűjteni egy ppt-hez vagy teszthez, elektronikusan javítani stb stb. Azelőtt könyvek és jegyzetek garmadával, magnóval vagy lemezjátszóval görnyedve mentem órára – ma elég egy pendrive. Szóval: isteni, HEURÉKA!

Pénteken kora délután szabadultam a tanév eleji értekezletekről, a számítógép előtt töltött statisztikáktól, a tanév eleji teendők összeírásától, majd hétvégén összeállítom a hétfői osztályfőnöki anyagot, szervezendőket, és aztán jöhetnek a tanmenetek.

A villamoson elővettem a mobilomat, ami örömömre azonnal mutatta az elolvasandó és megválaszolandó leveleket, üzeneteket – és akkor majdnem elsírtam magamat.

Reggel óta vagy harminc. Fontosak és időt rabló fölöslegesek, kért és kéretlenek, a munkahelyemről, ahonnan egy perce jöttem el, aggódó diákjaimtól, grafomániás szájmenőktől, a digiaurámba illegálisan hatoló reklámokból. Mivel kötelességtudó stréber vagyok, ráadásul teljesítményorientált idióta, a munkahelyi levelezőrendszert becsülettel végigolvasom. Morgok, ha azt látom, hogy az osztálynak küldött üzenetemet még kevesen olvasták. Miért is zaklatom őket a nyári szünetben?!  Mert nekik még az van. Csak ezzel nem törődnek szűkre szabott határidők, amik rákényszerítenek engem is a sürgetésükre. KATT. ELÉG.

A facebookot már sikerült kicseleznem, csak arra kattintok, amit nem bánom, ha „feldob”. Sőt, én irányíthatom, hogy mivel „bombázzon”. A múltkor, méla pillanatban elolvastam egy, az ízületi gyulladásról szóló cikket, azóta tolja nekem az online kuruzslók egyetlen és egyedül biztos gyógyszerét, nem baj, majd abbahagyja. Görgetek.

Szóval majdnem sírni kezdtem. Ha így folytatom, már csak onLIFE-om lesz. Szemben velem a metrón vagy hárman mobiloznak hangosan, üzleti, munkahelyi ügyeket intézve. Ugyanez a zebrán, a buszon, a színházi szünetben, az étteremben. Elmebaj.

Nemcsak a világ, mi is bármikor elérhetők lettünk. Hol van már a nyolcórás munkaidő! Nem magamról beszélek, az én főnökeim nem zaklatnak hétvégén, de van barátom, aki vasárnap is „köteles” felvenni a telefont, ha vezetője hívja akármilyen piszlicsáré ügyben.   

A munkamániások uralma jött el. (Én is az vagyok, bár a munkámat hobbinak hívom, és igyekszem racionálisan megszervezni az életemet és diákjaimét. Utálom a fölösleges szájtépést, zsákutca vitákat, az eredmény nélküli offline vagy online diskurzust.) Eszembe jut, hogy az elmúlt félévben két fazekat és ebédet égettem le főzés közben, mert a netet görgetve nem érzékeltem az idő múlását.

ELÉG. DIGIRABOK VAGY SZABADOK.