APRÓLÁNY

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA:

APRÓLÁNY

Aprólány kora óta ismertem, az éteri szépség és tisztaság volt szemébe írva akkor is, amikor 8 évesen együtt énekelte anyjával a huncut dalt: „Ne forduljál a fal felé, / fordulj csak a farom felé, /tegyed rá a jobb kezedet, / az meghozza a kedvedet.”– és kacagott, a maga ártatlan módján.

Az a fajta szépség és tehetség, amelyiket, el sem tudom képzelni, hogy valaki irigyel. Ha lenne ilyen, az csak nagyon nyomorult ember, vagy maga az ördög, de akkor ez az asszonnyá cseperedett aprólány maga az istenbizonyíték.

Azt hiszem, nem volt olyan tantárgy, amiből ne nyerte volna meg az országos tanulmányi versenyt ─ ha akarja. Anyja, kollégák lévén, megkért, hogy foglalkozzam vele: először oroszból, aztán magyarból, aztán angolból. (Másik iskolába járt, elvállaltam.)

Az angol volt a legsúlyosabb, vagy legdurvább, ahogy ma mondanánk, mert ekkor tanultam meg, hogy VAN nem képmutató szerénység is. Azt hiszem, azóta mondogatom: Én nem vagyok szerény. Nincs mire.

Mondom neki, ha már angolra jelentkezel, olvass irodalmat. Túl voltunk a Three Men in a Boat-on, Oscar Wilde-on, és akkor mondom újfent: Hamlet nagymonológját tudni kell. (Miért, kérdezte egy volt tanítványomtól a vezetőtanára, mikor fel akarta adni memoriternek. Mire ő azt válaszolta: Hát nem alap? Miért lenne? ─ kérdezte megint a vezetőtanára. Elbizonytalanodtam─ odom.) 

De térjünk vissza Aprólányhoz. Következő alkalommal hibátlanul felmondja angolul. Kérdezem, mennyi idő alatt tanulta meg. Kicsit gondolkodik, számol: körülbelül egy óra. Felüvöltök: Na, a fenébe, nekem egy egész napba telt, míg bezsibbasztottam. És ekkor nem nagyképűség csillan meg a szemében, hanem a komikumon való ártatlan nevetés.

Ezután nem csoda, hogy végezvén az egyetemen, az ő szakdolgozatát nyilvánították az év diplomamunkájának. Hja, nem olvasták újra az előző tíz évit, akkor annak lett volna a legjobbja.

Miért nem akarsz bent maradni az egyetemen? ─ kérdezi apja-anyja. „Nem akarok tudós lenni.” Nem is lett. Elment északra ösztöndíjjal, ahol megtalálta az igazit, azóta két gyermek anyja, én meg néha azon bosszankodom idézőjelben, hogy megmondtam a kolléganőmnek még, amikor gimnazista volt: Ő a legélesebb eszű tanítványom, valószínűleg zseni, de kérlek, ebbe aztán semmi ambíció nem szorult”.

Minek is, mikor azért jár ezen a földön, hogy aki ránéz, vele beszél, meggyőződjön a platóni ideák igazságáról. A szép, a jó és az igaz.

Igaza van. Minek ehhez PhD!? Ránézel, és meghozza a kedvedet az élethez.