MÓSZERTAN

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA

MÓSZERTAN

Bocsánat, én már csak így hívom a módszertant, pedig nem vetem meg, sőt nagyon fontosnak tartom. Még azok után is, hogy három szak/félévig kellett hallgatnom dögunalmas előadásokat a korszerű tanítási módszerekről, majd utána vizsgáznom bemagolandó fogalmakból. Még azok után is, hogy egy digitális konferencia egy hótunalom ppt-vel kezdődött. Még azok után is, hogy egy drámapedgagógia órán döbbenten figyeltem, milyen élvezettel, vettek részt a gyerekek egy tragikus témájú mű részletének megjelenítésében. Poén volt bőven. Vagy a paródiát tanulták volna?

Nemrég ejtettem kétségbe egy gamifikáció-párti kollégámat azzal, hogy elmeséltem, a csodamódszer többek között a multik csapatépítő tréningjeiből jön, ahol a jó pénzért „beszélő gép” havonta, félévente nagy trakta mellett lazítva játszhat, aztán mehet vissza zombinak. Egy másik kollégám, akinek bementem gamifikációs órájára, ami amúgy érdekes volt digitális szempontból, egy félév múlva felsóhajtott: „Nem tudnak semmit. Most kénytelen leszek frontálisan lenyomni a torkukon…” (sic!)

Szóval, mindent a maga helyén és idejében. Leginkább általános iskolában lenne szükség gamifikációra, csoportmunkára, egyéni fejlesztésre, divatos szóval: érzékenyítésre, szocializációra. A középiskolás is szívesen lazít, de a többség már számonkéri az „output”-ot is. Mert pontvadászatra kényszerítik, és mert nem minden tantárgy alkalmas minden módszerre.

Egyetlen jó módszertanoshoz volt szerencsém, EÁ-hoz, aki úgy tartotta az órát, hogy azzal egyben a módszert is szemléltette élvezetesen, és közben tanultunk is – tanárként, emberként is. Megsaccolom, mennyi időbe tellett felkészülnie, utána pedig részletes értékelést írnia mindannyiunk dolgozatára. Hm…

Nézem az interneten a látványos órákról a fotókat, videókat, az élménypedagógiát, és azon gondolkodom, ezek a varázslók vajon hány órában tanítanak, mekkora osztálylétszámmal?

És eszembe jutnak jobb sorsra érdemes kollégáim a 22-26 hat óráikkal 35-37 fős osztályokban, plusz helyettesítés, plusz egyebek, de nem panaszkodni jöttem, csak csodálkozni. Előadók, tananyagfejlesztők, munkafüzet-helyettesítők, emelt érettségire, nyelvvizsgára felkészítők egyszemélyben, javítók, nevelők – ez ugye egy egész élet. Urambocsá’ családjuk van, urambocsá’ pihenniük is kellene, hogy másnap élményszerű legyen a mindegy-milyen-módszerrel tartott órájuk. Mert minden módszer fokmérője: tanult-e az órán valamit a gyerek, és kupálódott-e emberileg.  Vagy tévednék?

A diák joga a nyugodt, kiegyensúlyozott tanár. Fiatal, még lelkes kollégáimnak üzenem innen, mert a szünetekben nincs rá időm:  „Fiatalok! Tiétek a jövő! Úgy volt, hogy a miénk lesz.” (Sándor György, ’70-es évek.)