BORI

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA

ÉLETES BESZÉD

BORI

Isa mik vogymuk.

Figura volt, mindig is. Egyéniség, még műfaj nélkül. Egy bohém kamasz, szertelen, gyerekes koravén. Csak külső volt annak, aki nem tanította. mert nem állt be a  sorba. Tizennégy évesen vettem át anyjától, aki nekem angoltanárom volt. Aztán hárman mentünk az egyetemi felvételijére. De elcsábította az élet. Aki dudás akar lenni…

Olvasom, új mesekönyvet ír, gyerekvasárnapot jár, fest, horgol, énekel.

Lehetett sejteni: az ennyi-annyival majd nem viszi el. Hiába borotválta le a haját tizenöt évesen, vagy jött meztelen lábszárral, bakancsban, kihívón, képtelen. Azért várható volt, elkószál ugyan veszve-tengve, de hogy Ő lesz, az jósolható volt, mint ami fölött hatalmunk nem lehet, csak ámulásunk.

A műfaj kereste, várta, hogy aztán Ő legyen.

Mert vannak szerencsés egybeesések. Itt van például Bori, meg az élet.

És letérdepel az eltűnt időbe,

gyereknek, nőnek,

a megélhetőnek, a még élhetőnek

ez az álnaiv bölcse.

Mert élet ez,

és annak is igazán életes.

Méghogy az iskola kiirtja a kreativitást! Mondtam már: kevesek vagyunk mi ahhoz.

Én-né lenni kell – magadtól. Hogy aztán mindenki hirdesse: Ő az.