APOKRIF

VASS JUDIT

EGY MEG NEM ÍRT REGÉNY

APOKRIF

A kukoricásban esteledett, ágyú már csak távolból dörgött, ingbe dugott üzenet, gyászba csak rövid időre öltözz, aztán dobd el a fátyolt, fejfát ne keress, szörnyű idők ha jönnek, nevem el ne árulja nevedet.

„Mit én irnék, azt hihetőleg már sokan, igen sokszor megirták s még megirják, jobban, sikeresebben, miként gyakorlatlan kezem azt képes lenne…” (Szendrey Júlia)

És jött Haynau bizalmasa: vagy vele megy szeretőnek Bécsbe, vagy kiutasítják, előtte persze, kissé meghurcolva. Inkább gyorsan férjhez ment. És hallgatott. Petőfi holttestét vagy eltüntette Bécs, vagy élt, és akkor biztosan üzent. És Júlia hallgatott.

Ha órán elhangzott egy név, rohantam a könyvtárba, hogy elolvassam, amit írt, azután azt, amit róla írtak vagy összehordtak.

A múzsák élete nem izgatott, a nagy leleplezések, a szerző úgyis látszik, mire végig olvasod. A honvéd özvegyéről lehull Arany, a nyárspolgár, mint Jókainéról Petőfi prűdje, nem kellett utánajárni, hű-e. Magadtól is rájössz: zsenihez tartozni életveszély, hacsak nem vagy magad is „bolond”, igaz, akkor eleve halál. De mindegy is: az „istenadta” bornírt fantáziája, vámpír szája úgyis megtalál.

Így tehát eszemben sem volt taposni Júlia eldobott özvegyi fátylán. Magánügy ─ gondoltam angolosan. Mi köze hozzá bárkinek is.

És íme, közünk van. Élt 39 évet. Nézem örökre zárt arcát ─ nincs Petőfi-vers ennyire beszédes.