A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA
SÁRGA
Baktatok hazafelé, megint ugyanazt a filmet fűzték be: előttem 10 méterre a felszéd cipeli elsős kisfia táskáját, a gyerek vidáman ugrál a síkos járdán. Jó időt baktatok, megint beérem őket, közben elgondolom, hogy a pendrive korában egy elsős elemis táskája nehezebb, mint amit elbír az anyja.
Köszönünk, először az anyával osztjuk meg tanári hétköznapjaink gondját-baját, nem nyafogunk, ez van. A lépcsőházban a gyerek felszabadultan közli velem, hogy visszakerült a sárgába. Persze, sejtem, hogy a magatartásáról van szó, hallottam már a gyerekfegyelmező merülő halakról és egyéb falra publikált szégyentáblákról, mert ugye nagy erő a nyilvánosság (pacsjótnaja daszká ala Szovjetunió).
Szóval rákérdezek: Sárgába? Igen, mondja büszkén, ha jó leszek, visszakerülök a zöldbe. Az anya látja tétova mimikámat, megmagyarázza. Bizony, voltunk már a pirosban is. Az a rossz magaviselet. De már nyitom az ajtót, jó pihenést kívánunk egymásnak, közben eszembe jut Jutka néni a falusi elemiből, aki egy év alatt tanított meg minket integráltan folyékonyan olvasni úgy, hogy amikor bekerültem másodikban a főváros elit elemijébe, rám szóltak, hogy egyelőre szótagolva olvassak. Nehéz volt visszaszokni…aztán leszokni a plebejus gőgről. Szóval, visszaestem a sárgába. Érdekes: hittanból nem emlékszem pokolra, csak arra, hogy az oltárt rajzoltuk, míg a plébi mesélt, Jutka néni meg mindnyájunkat kezet mosni küldött szünetben, se piros, se sárga, se magyar, se cigány, na, menjetek kezet mosni, és ne rendetlenkedjetek. Ennyi. Felkiáltójel nélkül.
Öregszem. Unom a felkiáltójeleket, a magabiztos tutikat, ahogy belém lök a megállóban, vagy gyomorszájon vág a lapos pillantásával. Nem érdekel, már csak a kijelentő mód. Ez van. Ez nincs, vagy mégis. Mindenesetre mossatok kezet. Az áthallást hagyjuk. Intézi már azt a könyörülő Isten.
Be First to Comment