HIRTELEN

VASS JUDIT

HIRTELEN

mennek tönkre

arcok.

Horpasztják rák,

ármányok, gondok.

Íme a szomszéd.

Bűnéről nem tudok,

de körberágták száját

beteg és irigy undokok.

Már nem szól a kutyára:

„Nem rohan!”

Csak csendben legyint:

„Gyere.”

Így leszünk sztoák

mindannyian,

vagy rokkanunk bele.

Ki ezért, ki azért.

Ezen a tájon

tumort terem a türelem,

agyalapon-hastájon.

Együgyű lexikont

kódol a szatíra isten.

Nimfának-faunnak jöttünk

viháncolni ligeteinkben,

hol mélabélák és adibandik

nézik az erdőt.

Hanem a leendők

nem tárják soha sarkig az ágat ─

így élünk mi,

egy sohase szinkron mának,

s néha röhögünk,

mint aki halkan belelépett.

Nézem a szomszédot ─

miért, mivégett?

A kutya se lohol,

csak öregesen lépked.