VASS JUDIT
LÁTJÁTOK
feleim, mik lettünk:
egymást vicsorgó vadak,
egymás kárán örvendők,
kenetes, álszent szavak
fojtják a feltörő sikolyt:
mi nem így képzeltük el a rendet…
fiacskám, egy kis sajtot ennék,
adj a szomszédnak is,
már hetek óta nem tellett,
se szép asszonyi szóra.
Ólmos felhőket gyűjt az ég,
ébredj a valóra…
Már a bokrok is ölre mennek
egymásnak gabalyodva,
felkoncolt ágak zuhannak
lerugdalt csillagokra.
Tavasznak indult, meglehet.
Figyeld a görcsbe rándult fákat,
a marcangolt kerteket,
a száradó ruháknak
mint meglincselteknek,
úgy lóg a teste…
egy HÉV sikolt,
talán ma este…
Mire virradunk kedvesem,
míg szétmar a szégyen,
holnap talán morogva csámcsogunk
a csőcselék kenyéren.
Hogyan hihettük el, hogy ép marad
padlásra-pincébe tuszkolt lélek?
Rothadó hullaszaga lett,
s hogy kitettük a fénynek,
szemünk előtt foszlik ronggyá,
s mint éhező kísértet
támad fel éjjelente:
ma értem jön el, ma holnap érted.
Hogyan pusztul kint-bent a szép,
halállal halnak pestisünkbe,
járványnál gyilkolóbb szavak
fullasztják ragályos csendbe
szégyentől torzult arcunk…
mondd ki, testvér:
mi nem így képzeltük el,
ez nem a mi harcunk…
mennyi malasztban teremtett minket
és szépre-jóra ÉLET…
látjátok feleim, mik lettünk:
imára ferdül az ének…
Be First to Comment