AVAGY A MEMORITER HASZNA

VASS JUDIT

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA

AVAGY A MEMORITER HASZNA

Reggelizett? – kérdezi. Ha nem, akkor menjek, és egyek vagy igyak valamit, csak cukor legyen benne, el ne ájuljak itt neki.

Enni nem tudok, lassan hörpölöm a kávét, s közben van idő eszembe jutni a sok horror sztorinak a bölcsességfogakról. A legjobb idős kollégámé, akinek 60 évesen be kellett vele feküdnie, mert vízszintesen belenőtt a mellette lévőbe. Mármint a foga.

„Most harminckét éves vagyok. Nyár van.” – Kosztolányi fausti pillanata … hát nyár az van, de ez most nem annak a pillanatnak készül, és halált megvető bátorsággal tántorgok vissza a rendelőbe, közben térdeim csak annyira remegnek, mint az első, megtartott órámon. „Ötszáz bizony, dalolva ment…”

Még kapok húsz percet zsibbadni és elmerengeni barátaim szadizmusán, mindazokén, akik naturalizmust megszégyenítő részletességgel ecsetelték azon lehetséges kínokat, amiket most lesz szerencsém kiállni.

Az érzéstelenítőnek azonban érzelemcsillapító hatása is lehet, mert mire betonná fagy az agyam, már apátiával nézek a rettenet elé, és a szájtáti gyakornokok gyűrűjétől körbe véve hagyom, hogy szétfeszítsék a számat akkorára, hogy már belőle nézek kifelé, pont szemembe az idegesítő ablakfénnyel − becsukom. Mármint a szemem.

„Jó napot, tanárnő!” – gondolom, a szájsebésznek mondja valamelyik gyakornok, de aztán kinyitom a szemem, látom, hogy egy árny hajol fölém, pontosabban legalább hat, egyenként, jótékonyan takarva a vakító ablakot. Nem látom az arcát, de amikor mondja a nevét, már tudom, hogy az előző osztályomba járt, és most itt szemlél, mint esetet, lát bele legbensőbb titkaimba, talán a vakbelemig.

Hirtelen eszembe jut a nőgyógyászos vicc, bólintanék és vihognék, de a sebész hátra nyomja a fejem, és légkalapácsok kezdik döngetni az agyamat…

…most 32 éves múltam…nyár van…lehet hogy tán ez… amire vártam…itt van, mire vágytál…világító ágytál…na látjátok, mire jó a memoriter…felejtőnek