KÖRMÖS

VASS JUDIT

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA

KÖRMÖS

Soha nem kaptam körmöst, bár az én siheder koromban egy-két tanerő még élt vele, ezért elmondásból tudom, pokolian fáj. Mára finomodtak a módszerek, elvégre verbálisan is lehet ugyanazt a hatást elérni. Nem kell iskolába menni érte. Naponta osztogatják a haza felkent vagy felbérelt „nevelői”. Nos igen: valami öröm mindenkinek kell. Nekik ez jutott.

Na, de hagyjuk. Szóval, szállok fel félkómában a villamosra, egyszer csak végzős lányaim vesznek körbe felszabadult mosollyal ─ „immár a kínnak vége”: se molekulák, se mondatok, se egyenlet…

Á tanárnő, hazafelé?

Ó, nem, mondom „emberien”, előbb a körmöshöz. Felcsillan a szemük: milyen színű lesz? Hm, gondoltam sötétzöldre, sötétlilára, végül a méregzöldet javasolják kajánul, az jól fog állni a személyiségemhez, de azért megkérdezik, ugye nem sértődtem meg.

Vihogunk. Csak az a baj, hogy az elválás és a körmös között eltelik 5 perc, ami ugye az én koromban már hosszú idő, lásd rövid távú emlékezet óne, tehát megkérem Évát, hogy most sötétlilára fesse. Néz is nagyot a vagány fordulaton: Nocsak. Ja, mondom, ezt kérték „a csajok”. Hm. Tetszik is. Közben eszembe jut kolléganőm, aki a kilencvenes években, ha meglátott ilyet egy diáklányon, megkérdezte: „Nagyon fájt?”

Lányaim lépcsőznek mindennapos testnevelésképpen, mikor érkezem, és büszkén karmolok a levegőbe. „De tanárnő! Arról volt szó, hogy zöldre festeti!” Kész.

Két óra múlva Babits, Holt próféta a hegyen…és már arról beszélünk, mi a különbség az elefántcsonttorony és a hegy magassága közt…később akartam elsütni, de az én kis körmöseim lelövik a poént.

Furcsa ez a női lét, én mondom. Körömszakadtáig.

Találkozom a keresztény anyával, sok-sok gyermekével, puritán körmeivel. Csak az egész város tudja, kinek a szeretője. Na, lányaim, ez is egy karrier.

Már nem festetem a körmeimet. Öreg kéznek nem áll jól. A lányokén még mókás a minden ujjon más-más szín. És jól áll nekik Babits is. Meg az őszinteség tisztasága.