VÁLSÁG

VASS JUDIT

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA

VÁLSÁG

Az ujját felemeli a sorról, és a felelőre irányítja: „Nem v-á-l-s-á-g, fiam, hanem v-á-l-T-s-ág! Ismételd el!” Felelő porig alázva nyomja meg a „T”-t, mi, többiek reszketünk, hogy ma ne feleltessen, csak egyet. Így sem lesz könnyű. Már előre lapoznánk a könyvben, hogy átfussuk a mai penzumot, de nem merjük: figyelni kell, már tudjuk: okulni. Soha nem tudni, kinek kell a következő mondatot felolvasni ar-ti-ku-lál-tan, fiam! Már magunktól nyomjuk meg a „mer”-ben a „T”-t, a „miért”-ben az „I”-t, és nem, nem értjük, az istennek seM, mIért mondják a felsősök, hogy „Járai tanár úr hatalmas”. Ó, hogyne, hatalmaskodó, szadista dög – gondoljuk két hónapig, aztán L megérteti velünk, hogy nemcsak hatalmas, de valami még. (L szipuzott és ivott.)

Egy töriórán (elsőben!) a részegségtől dülöngélt a padban, mindannyian remegve vártunk valami kollektív és apokaliptikus büntetést. Az öreg leállította a felelőt, s oda szólt L-nek: „Fiam, rosszul vagy?” „Kicsit” – nyögte L, s próbált rezzenéstelen maradni. „Menj haza, aludd ki magad!”

Na, ennek annyi – gondoltuk, csak a hülye nem érezte a másnapos bor bűzét. De nem volt annyi. L másnap is bejött, Járai igazgatóhelyettes úr tovább szadizott minket a törikönyv ókor-fejezetéből, ujját a sorokon tartva, hogy nem hagyunk-e ki szótagot. És L megúszta ennyivel, de lehet, hogy volt egy titkos fejmosás. Meg emberség. De még nem értettük.

De elég régóta értem, a magolás nem butaság. Hány diákot láttam felnőni a „csacsiból” „bölccsé”, pusztán azért, mert egy idő múlva érteni is kezdte, amit magol. Hány ilyet láttam, aki érettségin lekörözte a von Haus aus „jó dumást”, és nemcsak dumában, de kidolgozott agysejtben is.

Gondolkodni persze, nem Járai tanár úr tanított meg, legalább is nem az ókori történelemről. Azt utólag pótoltam, más tanártól. Ő valami másról tanított elgondolkodni. Később tudtam meg, hogy mindig az elsős évfolyamot kapta A-tól E-ig, hogy „embert faragjon belőlünk”. Tőle megkaptuk az „alaki kiképzést”,  a többieknek már könnyebb volt. Talán. Mert szerencsénkre voltak, akik korszerűbb módszerekkel tudták ugyanazt. Róluk talán majd máskor. A matektanárról, a magyartanárról, a föcitanárról – nem poroszosak voltak, mint „a jó öreg”, nekik tankönyv seM kellett.

Mert az anyanyelvet megállás nélkül tanuljuk minden órán. Rég megette a fene, ha az csak a magyartanár dolga. (Meg is ette.) Agyilag mindig előbbre vagyunk, mint a szókincsünk, a mondatfűzésünk. Na, valami ilyesmiről kezdtem el a múltkor gagyogni, de valahogy az órán ez könnyebb. Talán akkor kezdődtek a bajok, amikor a módszertant legyőzte a tananyag. Mikor kezdtünk gimnáziumi és általános iskolai tanárok egyre „okosabbak” lenni… és strukturalista módszerrel elemezni a Rákóczi-nótát. Én ugyan nem, de azért mea culpa.

Kristóf, informatika zseni, ujjával mutatja, hogy mire klikkeljek. Épp tanítja nekem, vénnek, a digitális osztály titkait, de nem tudja szavakba önteni. Neki-nekilendül, de nem találja a megfelelő mondatot, megpróbálja testbeszéddel, mint amikor egy idegennek próbálunk tört nyelvtudással magyarázni −  már igazi, lelkes tanár, rám ír, ha butaságot csinálok, elküldi képben az instrukciót, de nekem nincs az ujjamban, ami neki már ösztönös, motorikus. Nekem még szükségem van a szóra, sőt, a miért-re. Szóval: nem tudom. Merengek. „Nikkel szamovár.” Ő nem érti ezt, én meg a mozdulatot.

VÁLSÁG? De azért elég türelmesek vagyunk mindketten. Még értjük egymást. Járai-örökség. Azt hiszem.