A VIRÁGÜNNEP VÉGE

VASS JUDIT

EGY MEG NEM ÍRT GULÁCSY

A VIRÁGÜNNEP VÉGE

Kisborit mindenki dédelgette. Derékig göndörödő, fekete haját az unatkozó orosztanár összefonta Évi szőke szöghajával, ha már unta a gyerekkínzást. Évi Dosztojevszkijt olvasott, Kisbori Gulácsy-monográfiát, már nem is tudom, milyen apropóból adtam neki kölcsön. Szomorú, mélybarna szemeiben örök nevetés huncutkodott, a mindig éhezők világfaló mohósága. Hárman voltak: Kétbori és Évi. A kamaszlányokba öltött finomság szecessziós esztétikuma. Kisborit nem vették fel az óvónőképzőbe, s csak mi tudjuk, mit veszített sokszáz gyerek, akiket dédelgethetett volna szépre-jóra.

Búcsúkép. Kisbori a Városligetben, mint a Varázsló kertjében a mélyvörösek. A másik oldalon Gulácsy-idézet: „Félek…elvész egy nap anélkül, hogy a kert elzenélte volna nekem azokat a szent hazugságokat, melyekért egy évig érdemes élni…” Virágünnep vége volt.

Egyszer az utcán utána futott az idős Tandori Dezsőnek, s egy szál virággal köszönte meg a verseket. A költőóriás meg kezet csókolt egy gyönyörű nőnek, aki ki tudja, milyen tündérmeséből bukkant fel az alkonyat vörösében.

Mióta tervezem, hogy beugrom Kisborihoz, a Varázsló kertjébe, ahová belépni mezítláb is szabad, mint egy Petőfi-versbe.