EGY IDEIG

VASS JUDIT

EGY IDEIG

az én

hasonlít önmagára,

de aztán szőni kezd

a gének álruhája,

halottak burjánzó

körme-lelke,

lemásolt ráncok

hajolnak tükreinkre,

úgy járnak-kelnek

ezen a más világon,

hogy ami fájt

nekünk is fájjon,

s ki tudja milyen

rétegekből törnek

torkunkra-szemünkre

érthetetlen könnyek,

egy idegen arc

honnan ismerős,

s mért hogy az agy

nem törli őt,

a tereket-időket

össze ki kuszálja,

s mért hogy az én

nem fér önmagába?