SEMMELWEIS IGNÁC

SEMMELWEIS IGNÁC

„az anyák megmentője”

1818. július 1.

„JELENTŐSÉGE

Jó megfigyelőképessége és tapasztalatai, valamint a statisztikai adatok helyes értelmezése alapján Semmelweis lényegében az aszepszist (fertőzés megelőzést) vezette be a kórházi szülészetben, ezzel jelentősen csökkentve a gyermekágyi láz okozta halálozási arányt.

Megfigyelte, hogy a klórvizes kézmosás megszünteti a boncolás utáni hullaszagot, eme tapasztalatai alapján, osztályán előírta, jóllehet a kórokozó baktériumokat még nem ismerte. A klóros víz a kézre tapadt baktériumokat is elölte. Azt is megfigyelte, hogy a klórmész a gyermekágyi lázat meg tudja előzni. Módszerének elterjesztése érdekében szélmalomharcot vívott az akkori orvostársadalom tekintélyes képviselőivel. Ragaszkodott a kórtermek rendszeres takarításához, szellőztetéséhez, napoztatásához és a gyakori ágyhuzatcseréhez. A takarékosságból szennyes ágynemű felhúzását elbocsátással büntette. Eljárását mások nem alkalmazták, nem látván be az ok-okozati összefüggést. Hasznossága csak a kórokozók felfedezésével nyert bizonyítást.

Az UNESCO 2013-ban felvette az „anyák megmentőjének” a gyermekágyi lázzal kapcsolatos felfedezését a világ emlékezete program kitüntetettjeinek listájára. Az ő emlékét őrzi a 4170 semmelweis kisbolygó elnevezése

ÉLETE

Gyermekkora

1818. július 1-jén a tabáni Fehér Elefánthoz, majd Palota (ma Apród) utca 1-3. alatti Meindl-házban látta meg a napvilágot, ahol édesapjának – a hienc (nyugat-magyarországi német) ősökkel rendelkező Semmelweis Józsefnek (1778–1846) – jól menő fűszerüzlete is volt. Édesanyja Müller Teréz, Müller Fülöp módos krisztinavárosi sváb kocsigyártó és Anderl Teréz leánya. Ignác (a tízből) ötödik gyerekként született, két bátyja ismert pesti kereskedő, Károly öccse pedig a Belvárosi római katolikus plébánia lelkésze volt.

TANULMÁNYAI

Egyetemi tanulmányait 1837 őszén a bécsi jogi fakultáson kezdte, majd még abban a tanévben átiratkozott az orvosi karra. Az első évet ott végezte el, majd 1839 és 1841 között a Mária Terézia által megszüntetett jezsuiták kolostorába telepített – (Neue Weltgasse, később Újvilág, ma Semmelweis utca) pesti egyetem másod-harmad éves hallgatója. A 4-5. évfolyamot ismét Bécsben végezte. Már korán magára vonta tanárainak – különösen Karl von Rokitanskynak és Josef Škodának – figyelmét. Az előbbi engedélyével éveken át, szinte naponta látogatta az anatómia-részleget és végzett számtalan boncolást.

NEHÉZSÉGEK HIVATÁSA GYAKORLÁSÁBAN

1844-ben, Bécsben kapta meg orvosdoktori diplomáját, botanikai doktori értekezésével: Tractatus de Vita Plantarum. Még ebben az évben szülészmesteri oklevelét is átvehette, és egy évvel később sebészdoktorrá avatták. Ezután rögtön tanársegédi állást kapott a bécsi közkórházban, az Allgemeines Krankenhausban. Néhány hónappal később az orvos-tanár, akinek helyére korábban felvették, visszatért, így Semmelweis elveszítette állását.

Angol nyelvórákat vett, és a Dublinba való távozás gondolata foglalkoztatta, de visszahelyezték állásába. 1847-es itáliai (velencei) szakmai utazása után fájdalommal értesült barátja, kollégája haláláról; Jacob Kolletschka boncolás okozta vérmérgezésben hunyt el. Eltöprengett ezen és még az év márciusában felismerte, hogy az a betegség, amely barátja halálát okozta és az, amelyet gyermekágyi láz néven ismertek, azonosak.

Már Bécsben, majd 1851-től a pesti Szent Rókus Kórház szülészeti osztályának főorvosaként kimutatta az aszeptikus (fertőzést megelőző) eljárások előnyeit a szülészetben és a sebészetben.

Mind gyakorlatával, mind írásaiban próbálta terjeszteni nézeteit, de sajnos az orvostársadalom nem vett róla tudomást. Az antiszeptikus eljárások jelentőségét és annak bevezetését is csak Joseph Lister angol sebész meggyőző munkája (1877) nyomán, lassanként fogadta el az orvos szakma.

Semmelweis első megállapítása az volt, hogy a klórvizes kézmosás megszünteti a kézen a boncolás utáni hullaszagot. A későbbi összefüggésre ennek alkalmazása közben jött rá. Ekkoriban a kórokozó baktériumokat még nem ismerték, ám ez nem akadályozta meg a klórt abban, hogy a kézre tapadt baktériumokat is megölje. Szinte ismeretlen magyar szülészként csak szélmalomharcot tudott folytatni a kor tekintélyes, és különböző (ma már bizonyítottan téves) elméleteket hirdető szülészeivel szemben. A mikroorganizmusok felfedezése, Louis Pasteur munkássága hozta meg az áttörést, ennek nyomán kezdett Lister is 1865-ben (Semmelweis halálának évében) a karbolsavas antiszepszissel foglalkozni.

A tisztaságra való törekvés általában jelen volt – bizonyára tapasztalati alapon – a különböző történelmi korok orvoslásában/sebészetében, de a korban messze nem olyan tudatosan és alaposan, ahogy manapság. Kivétel talán az egyes államok középkor végére eső gyakorlata a „Dreckapotheke”, amit Luther is megemlít.

Rájött, hogy a gyermekágyi lázat az orvosok és orvostanhallgatók okozták azzal, hogy boncolás után átjártak az I. számú klinika szülészeti osztályára, és ott fertőtlenítetlen kézzel vizsgálták a várandósokat. A bábák nem végeztek boncolást, így a vérmérgezés eme speciális fajtája harmadannyi esetben fordult elő a szegényebbeket kiszolgáló II. számú klinikán, mint az orvosokén. A klórmész-oldatos kézmosást Semmelweis antiszeptikumként ajánlotta kollégáinak. Felfedezését még abban az évben közzétette. Májusban kötelezte az orvosokat, az orvostanhallgatókat és az ápolószemélyzetet a szülészeti osztályokra történő belépés előtti klórmész-oldatos kézmosásra, majd októberben kötelezővé tette az egyes betegek vizsgálata közötti klóros kézmosást is (ami könyékig, körömkefével végrehajtott, negyedórás procedúra volt). Akkoriban ezek rendkívül népszerűtlen intézkedések voltak, a statisztikai bizonyítékokat, pedig egyszerűen komolytalannak tartották. Így kezdődött szélmalomharca az akkori hivatalos, tudományos világgal, amely a mikroszkóp alkalmazásával (amit ő nem is használt) sem jutott erre az egyszerű, empirikus következtetésre. Az 1848-as év tavaszán Semmelweis több társával együtt tagja lett a bécsi forradalmi Nemzeti Gárdának, de eközben folyamatosan gyakorolta hivatását is.

Abban az évben a gyermekágyi lázban elhaltak aránya az orvosok szülészeti osztályán még kisebb lett, mint a bábákén. 1849. március 20-án Semmelweis tanársegédi megbízatása lejárt, és nem hosszabbították meg bécsi szerződését. Így 1850 októberében hazatért és 1851-től tiszteletbeli osztályvezető főorvosként irányította a pesti Szent Rókus Kórház szülészeti osztályát.

1855-ben a pesti egyetemen kinevezték az elméleti- és gyakorlati szülészet tanárává. 1857-ben a zürichi egyetem meghívta tanárnak, de inkább itthon maradt. Június 1-jén, a Krisztinavárosi Havas Boldogasszony-plébániatemplomban frigyre lépett a 19 éves Weidenhofer Máriával. Öt gyermekük született, akik közül hárman megérték a felnőttkort, de csak egyiküknek születtek utódai. Semmelweis hamarosan leköszönt a szülészeti osztály vezetéséről, ahol hat év alatt egy százalék alá szorította módszerével a gyermekágyi láz halandóságát.

A KÍSÉRLETI KÓROKTAN MEGALAPÍTÓJA

Anélkül, hogy korában ismeretes lett volna a fertőző betegségek kóroktana, és azok emlős fajok között lehetséges átvitele, állatkísérleteket folytatott. Korszakalkotó módon vett kilenc házinyulat, majd a gyermekágyi lázban elhunytaktól vett szövetkaparékkal megfertőzte őket. Mind a kilenc állat a betegség jellemző tüneteivel elhullott. Ezzel megcáfolta a kór okainak ma már nevetséges „tudományos magyarázatait” (miazmák, meteorológiai, csillagászati körülmények stb.). Semmelweis így úttörője volt a kísérleti kóroktan megalapításának is.

PUBLIKÁCIÓI

Semmelweis fő műve: Die Ätiologie, der Begriff und die Prophylaxis des Kindbettfiebers, 1861 (címlapja)

1858-ban, barátja, Markusovszky Lajos biztatására, az Orvosi Hetilapban A gyermekágyi láz kóroktana címmel publikálta felfedezését.

1859-ben az elavult, Újvilág utcai klinikát átköltöztették az Ország úti (ma Múzeum körút) Kunewälder-épületbe.

1860-ban Bécsben adatta ki 1861-es évszámmal megjelenő, német nyelvű könyvét (Die Aetiologie, der Begriff und die Prophylaxis des Kindbettfiebers (A gyermekágyi láz kóroktana, fogalma és megelőzése). Tanait, az osztályán gyakorlatban bizonyított hasznosságuk ellenére, az orvosi közvélemény visszautasította.

1862-ben százoldalas, nyomtatott nyílt levélben fordult a szülészorvosokhoz.

HALÁLA

1865 júliusa közepétől kollégái szerint magatartásában az elmezavar jelei mutatkoztak; július 31-én Bécsbe vitték, és Balassa doktor beutalta a döblingi elmegyógyintézetbe. Agresszív magaviselete miatt ápolói súlyosan bántalmazták, valószínűleg ennek következtében két hét után meghalt.

Halálának körülményei máig ismeretlenek, több különböző verziót állítottak fel az életrajzírói. Ezek között volt az, hogy szifilisz miatt utalták volna elmegyógyintézetbe, azonban Semmelweis maradványainak vizsgálata a szifiliszt kizárta.

Más elképzelés szerint nem utalták elmegyógyintézetbe, hanem csellel került oda, ahol végül brutálisan agyonverték. Halála idején a teljes orvostársadalom ellene volt, mivel nem ismerték el, hogy ők maguk okoznák betegeik halálát, Semmelweis pedig nagy vehemenciával hirdette ezt.

Előbb a schmelzi temetőben temették el, temetésén sem kollégái, sem családtagjai nem jelentek meg. A temető felszámolása után, 1891-ben földi maradványait neje hazahozatta Kerepesi úti temető sírboltjába. 1894-ben díszes, saját sírhelyet kapott.

A HALÁLA KÖRÜLI KÉRDÉSEK

A HIVATALOS VERZIÓ szerint (gennyvérűség) szepszis végzett vele, de sokan úgy gondolják, hogy a döblingi intézet megállapítása téves volt. Már korábban is a dementia luetica (lueszes elbutulás) jelei mutatkoztak rajta. Szifilisz-fertőzésének hipotézisét azonban 1965-ben – az akkor rendelkezésre álló eszközökkel – egy tudományos vizsgálat megcáfolni látszott. Nyilván a halála centenáriumán sem hangzott volna jól a vérbajos verzió, tekintve annak a köztudatban élő negatív felhangjait, pedig aki akkoriban rendszeresen boncolt, a fertőzést aligha kerülhette el. Ugyancsak gyakori volt a fertőzés a fogorvosok körében, amíg a kórokozó természetére fény nem derült, és a kórkép gyógyítása meg nem oldódott.

A 2000-BEN MEGINDULT ÚJABB ORVOSTÖRTÉNETI VIZSGÁLÓDÁSOK teljes mértékben bizonyították Semmelweis betegségének okaként a paralysis progressivát, vagyis a hűdéses elmezavart (a nagyagyi kéreg krónikus lueses encephalitise), amit valószínűleg még fiatalkorában egy gyermekágyi lázban elhunyt vérbajos asszony boncolásakor szerzett kézsérülése révén kapott. Ennél a betegségnél az egyre súlyosabb elmezavar évtizedek alatt alakul ki. Semmelweis már halála előtt 3-4 évvel nagyon furcsán viselkedett, hozzátartozói többnyire igyekeztek távol tartani őt betegeitől.

A ma elfogadott diagnózist Benedek István fogalmazta meg Semmelweisről szóló jól ismert, s a (paralysis progressiva) kimondása miatt sokat támadott könyveiben és szakcikkeiben. A legújabb orvostörténeti kutatások is az ő megállapításának helyességét igazolták.

A VÉRMÉRGEZÉSES TEÓRIÁT, VAGY HOGY SEMMELWEIS HALÁLÁT VALAMILYEN VELE SZEMBENI ÖSSZEESKÜVÉS OKOZTA VOLNA, MESSZEMENŐEN CÁFOLJÁK AZ ÚJ, ALAPOS, LEVÉLTÁRI KUTATÁSRA, A KORABELI DOKUMENTUMOKRA ÉPÜLŐ VIZSGÁLATOK IS.

• Benedek István: Semmelweis betegségéről és a semmelweisi tanok időszerűségéről. Bp., 2015. http://real.mtak.hu/30826/ (Wikipedia)

https://hu.wikipedia.org/wiki/Semmelweis_Ign%C3%A1c