VASS JUDIT

INVOKÁCIÓ

1981-ből

VASS JUDIT

Csokonai Vitéz Mihály

Az agyperzselő nádfedeles álmok

eget kormozva végül földet érnek.

Poéta úr, hej jó nagyot harákolt,

avagy az is bolond, ki erre téved.

Piktúrát izzad szép szentenciákhoz,

meg kákasátorokba nimfanépet,

vagy russzót-jambust illesztget a bájos,

estét növesztő tárgymegjelöléshez.

Őrizhetné a kollégium rendjét,

tudós lakó, hol illő csendbe kushad,

s imákban érik tisztes nincstelenné.

Szekrényszobáját nyitja napnyugatnak,

gyertyába bámul, s a búcsúköltemény

hattyúhörgése híg latyakba fullad.

Berzsenyi Dániel

Hattyúhörgése híg latyakba fullad,

s végtelen cezúra szakítja szét

az ódákban dörgő visszhangos múltat,

s a néma kertet – egy levéltöredék

foszlánya lebben, és csak fáradt, fonnyadt,

félig nyílt percek derítik ligetét,

az égzengés elégiákra sorvad,

és zúgó bogarak súgják: semmiség

hiúság csak, tündérszerencse kénye,

minek a zaj, ha a csend lesz kabátod,

minek a versek összezörgő vége,

babérkoszorú és Camoena-álmok,

miért hasít a megelégedésbe

a sártalány, az istenverte átok.

Vörösmarty Mihály

A sártalány, az istenverte átok

örök körökből új körökbe térve

gurítja percünk Bábel templomához,

csavarja lelkünk Ixion-kerékbe,

nehogy testté váljon szélbe kiáltott

szózat, nehogy látsszon a holnap vége,

s amíg érnek napraforgó világok,

emberfejünkkel labdázik az égre.

S hogy mégse éljük kínjaink hiába,

ujjával, míg az időben lapozgat,

rést lebbent izzó firmamentumába,

hogy útjaink mutassa csillagoknak,

s torkunk pengetve véres eposzára,

vénánkba mártja a kiszáradt tollat.

Petőfi Sándor

Vénánkba mártja a kiszáradt tollat,

és csengő-bongó, negédes rímeink

tépkedve-húzva életünkről nyaggat,

hogy csontig sápadunk, ha belénk tekint.

Mert nem szakadtunk ketté, hogyha támadt

a szél, mert ágyba bújtunk, ha odakint

kutyák csaholtak, jég verte a házat,

és úgy lapultunk rongy életünkbe, mint

a félelem fülel bitangok ágyán

rettegve lesve fogyó gyertyalángok,

viaszremények lassú lobbanását,

s fülünk fogtuk, ha csörrentek a láncok,

s csörrent a kor égetve csuklónk táján,

és balladákra fűzve asszonáncot.

Arany János

És balladákra fűzve asszonáncot

lelkünk bogozza csendre hangolt ének,

szelíden bontja tetteink talányos

leplét, s titkolt vétkeink fekélyes,

sötét sebét tapintva gyógyulást hoz,

magunk elől kerítve menedéket.

Futunk hozzá, mint beteg orvosához,

már minden sora sorsunkból idézet.

Örök zsidó mesél, s az ősi csöndbe

keringve gyűlnek múlt idéző holtak,

és kelnek árnyak sírva-énekelve,

a leskelő hold fényében zokognak;

s míg pásztortűzhöz gyűlünk dideregve,

jégversétől a lelkünk is felolvad.

Vajda János

Jégversétől a lelkünk is felolvad,

mint a Mont Blanc kelő nap tüzére,

s vetnénk szerelmeinket, akik voltak,

azért a sohasem voltért cserébe.

S szorítanánk a százszor átkozottat,

nem éreznénk talán a szégyenét se,

sem gőgjét már a megcsalt áldozatnak,

mint sírba hullnánk bűnös életébe.

De nem fogunk ölében megpihenni

mogorva völgyeknek sem és csalános

erdő-magányban sem fogunk ’alunni’,

koldusként térünk meg az életfához,

s ha hullunk egyszer, így fognak temetni

a szél röhögte elkókadt virágok.

Ady Endre

A szél röhögte elkókadt virágok,

hulló kövek örülnek létnyi percnek,

és sorsuk mérve rétek gizgazához,

beteg áhítatban letérdepelnek.

sarat dagasztó álmos, szittya város

takarja fekete-piros szerelmek

didergő karját, s kába asztalához,

a mérsékelt csodákra gyülekeznek

álom-bakók és renyhe-lomha népek,

anekdotás, vidám halotti torba

s adomákba révül a bamba élet.

Már asztal alatt a tegnap, a holnap,

s hajnal felé, amikor összeérnek,

megtért próféták Istenhez hajolnak.

Babits Mihály

Megtért próféták Istenhez hajolnak,

feltört diók megnyílnak éles fényre –

mert így rendeltetett: ki él, maholnap

belátja úgyis, útja Ninivébe

sodorja így vagy úgy, mindegy az Úrnak.

Zsarolt követének nem mindegy mégse,

ahogy szeretné, megszólalni úgy, vagy

megnyitni száját utált szentbeszédre.

S ki ne unná a tompa pusztaságba

ordítani bősz igéket, hogy aztán

a félbolondok töviskoronája

alvadjon homlokára, mikor fogytán

a gége, hol mert kiáltott szó hiába –

láncolt hajók ringnak a Tisza partján.

Juhász Gyula

Láncolt hajók ringnak a Tisza partján,

mint őszi, impresszionista festmény:

megannyi roncs, élettelen maradvány,

tükörbe néz a realista estén.

Se víz, se hold ezüstje – eső szitál,

se szél, se szélvihar – csak úgy szemerkél,

kopogó utcák, kihalt Na’Conxypán,

napos vidékünk szürreális csenddé

ekképp mosódik kórtermek zugában,

mint őszi éggé szerelmeink szeme –

a túlsó part már telis-tele tájjal,

szelíden ringatózó öbleibe

bárkák merülnek elszakított lánccal,

és dzsinnek álma és hegyek deleje.

Tóth Árpád

És dzsinnek álma és hegyek deleje,

mágnes mesék megittasult hajója

mint csónakos virágú szép rekettye

a légre leng, s a lázas hegylakóra

csillagpléddel terül a hamvas este,

s halk, esti sugárkoszorúba fonva

horpadt völgyek zihálva és hörögve

enyésző karjuk nyújtják, s botladozva

kúsznának fölfelé a fázós ösvény

már holdba-ködbe vesző éterútján,

az éjbe kapaszkodó ormok csöndjén,

hol tejfehér a hó az ég hajlatán,

s egy fogyó hold szikkadt homlokán a fény

fehéren csillanó karcsú porcelán.

Kosztolányi Dezső

Fehéren csillanó karcsú porcelán,

konyhában gőzölgő kávé illata,

fáradt hold pihen a csarnok oszlopán,

kamilla felhőben kisgyermek szoba.

Míg hajnal színezi alvók homlokát,

a felriadó álmatlan ablaka

szikrázó bálteremre nyílik, s tovább,

hol már az ősreggel dereng, hova

hiába mered a sárral dicsekvő

és bamba próféták vak csődülete,

hallgasd csak: koccanó poharak csengő

találkozása, titkok lehelete,

mint álmos ingaóra és merengő,

szelíden kattogó sínek éneke.

József Attila

Szelíden kattogó sínek éneke

skandálja penészes külvárosokban

a dörömbölő időt, és semmi se

lendül, csak mászik vagy elszáll a porral,

s azon tűnődik, miért is pont ide…

s az értelmetlen miért után nyomban

a málló lélek elmereng hulljon-e,

vagy béküljön titkos akaratoddal,

a biztosan bizonytalanra várva

a mindentermő semmi bokra alján,

hol minden dolgok vége: úgyse, hátha,

hol minden semmi: mégis, s ahol talán

már készül csendet verselők halála

szálló homokban elfoszló eclogán.

Radnóti Miklós

Szálló homokban elfoszló eclogán

egy asszonyarc és naptestű pásztorok

tépett emléke leng, míg a rácson át

zseblámpák irgalmatlan fénye csorog.

A megszakított film nem pereg tovább,

a szem kinéz, és végleg lehorgonyoz

a drótkerítés szűrt világainál,

s még egy utolsó szemlélődésbe fog,

hogy minden apró részlet megmaradjon,

hogy úgy hatoljon az Úr szemeibe,

ahogy golyó fúródik át a tarkón,

és test zuhan nyöszörgők testjeire.

Ahogyan éjszakánk falába markol

ázott plakátok ikon tekintete.

Pilinszky János

Ázott plakátok ikon tekintete

legördül és a deszkarésbe pottyan,

az utolsó nap törmelékeire,

hol alvó szegek jéghideg homokban

már készülődnek, hogy az ősi rendbe,

mint figyelő vadállat, oly nyugodtan

megtérjenek a visszahívó jelre,

az infra-éjben szeles csillagokkal.

És visszatérnek majd akkor éjszaka,

és minden úgy marad, mint a lehántott

testetlen idő beomlott udvara,

csorog alá, csorog az üres árok,

míg rímtelen gubbadásba omlanak

az agyperzselő, nádfedeles átkok.

15. szonett

Az agyperzselő, nádfedeles átkok

hattyúhörgése híg latyakba fullad,

a sártalány, az istenverte átok

vénánkba mártja a kiszáradt tollat;

és balladákra fűzve asszonáncot,

jégversétől a lelkünk is felolvad,

s a szél röhögte, elkókadt virágok,

megtért próféták Istenhez hajolnak.

S láncolt hajók ringnak a Tisza partján,

és dzsinnek álma és hegyek deleje,

fehéren csillogó, karcsú porcelán,

szelíden kattogó sínek éneke;

szálló homokban elfoszló eclogán