HUNYADY SÁNDOR

Hunyady Sándor (Kolozsvár, 1890. augusztus 15. – Budapest, Terézváros, 1942. október 10.) magyar regény- és drámaíró, Bródy Sándor fia.

Bródy Sándor életének nem egy mozzanata olyan volt, mintha fia, Hunyady Sándor írta volna valamelyik novellájában, amelyben egy ötletszerűen élő, bohém lángelmét akarna valamelyik polgárhökkentő tettével jellemezni.

Ilyen Bródy Sándoros történet volt Bródy életében az a közjáték, amikor 1889-ben a gyorsan híressé lett huszonhét éves író és újságíró leutazott Kolozsvárra, hogy beszámolót írjon egy színházi bemutatóról, amelynek női főszerepét a színpadra lépése pillanatától ünnepelt, nagyon szép és nagyon tehetséges Hunyady Margit játszotta.

Bródy, aki nagy hírén kívül rendkívül szép férfi is volt, a nézőtéren beleszeretett a művésznőbe, az előadás után a színpad mögött felkereste; a művésznő pedig azonnal beleszeretett a fővárosi kritikusba. Bródy pedig három évig nem is jött haza Budapestre, mintha tökéletesen elfelejtette volna, hogy boldog férj, és már ifjan számos gyermek apja. Csak éppen pénzt küldözgetett haza, hogy otthon legyen miből élnie a családnak. A következő évben pedig megszületett Hunyady Margit fia, akit apja után Sándornak kereszteltek.

Hunyady Margit erdélyi dzsentricsalád leánya volt, és ha már beletörődtek, hogy a nagyon tehetséges leány az akkoriban úrinőhöz oly méltatlan színészi pályára lépjen, el kellett viselniük azt is, hogy merőben más erkölcsi normák közt él, mint amilyet a nemesi-polgári világ előírt.

Hunyady Sándor tehát első éveit részben a színházi világban, részben nagyszülei ódon, hagyományos nemesi otthonában töltötte, mígnem egy nap eljött érte az apja. A nagyszerű anya fiatalon meghalt, famíliája ugyan eltűrte volna a kéretlenül jött gyermeket, aki mégiscsak az ő vérükből származott, de azért megkönnyebbültek, amikor Bródy, az egyre híresebb író a világ előtt büszkén vállalta, hogy a Hunyady fiú az ő gyermeke. Bródy a fiával hazautazott Budapestre, otthonába vitte, és így mutatta be törvényes gyermekeinek: „Ez a fiú pedig a ti testvéretek.” És ezt így az egész család, beleértve az író feleségét, természetesnek és helyesnek találta. Így lett Hunyady Sándor budapesti iskolásfiú, Bródy Sándor elismert gyermeke, akit apja alighanem valamennyi fia közül mindig is a legjobban szeretett, hamar tudomásul véve, hogy ő örökölt legtöbbet az apai tehetségből.

A színházi élet és a dzsentriélet után pedig a növekvő fiú ugyanolyan otthonosan ismerkedett meg a kávéházakkal, az írótársaságokkal, a pesti polgári körökkel és főleg apja jó barátjával, talán az egyetleneggyel, akit még Bródy Sándor is magamagánál nagyobb írónak tartott: Krúdy Gyulával.

Hunyady Sándor művelt körökben ismerte meg a műveltséget, züllött körökben a züllöttséget, újságírókörökben az újságírást. S minthogy feledhetetlenül megmaradtak vidéki gyermekemlékei is, úgy volt otthon mindenütt, hogy igazából soha, sehol sem volt otthon. Mindig kívülről tudta figyelni a világot. Egy baráti körben tett vallomása szerint dzsentriszemmel nézi a zsidókat, zsidószemmel a dzsentriket, úri szemmel a szegényeket, szegény emberek szemével az urakat, kávéházból a kúriákat és kúriából a kávéházakat.

De bárhonnét nézett is, kitűnő szeme volt, a legparányibb apróságban is meglátta a társadalmilag jellemzőt, az anekdotában a tragédiát, de a tragédiában is az anekdotát. És ha soksikerű, sokszerelmű, sok betegséggel gyötört, de a halállal is elkomázó bohém életében számos sikeres színdarabot és jó néhány népszerű regényt írt is – igazából és mindenekelőtt a tragikus élet szomorkásan anekdotázó novellistája lett, a legnagyobb novellisták egyike abban a magyar irodalomban, amelynek éppen a novella az egyik legnagyobb erőssége, már-már a nagyköltészet tőszomszédságában.

Budapesten végzi el a középiskoláit, utána azonnal újságírónak áll, apja környezetében az újságírás szinte természetes foglalkozás és életforma volt. Az írók, költők, színpadi szerzők java része is egyben újságíró volt. Hunyady azonban a gyermekkor színhelyére, Kolozsvárra megy riporternek és publicistának. Szerette az apját, és örök feszültségben volt vele: nem az íróval, hanem az apával.

Bródyt, az írót mesterének tudta, de sohasem utánozta, merőben más alkatú művészei voltak az írásnak. Bródy örökös magasfeszültségben élt, szüntelen újat keresett, de ugyanakkor nemegyszer pongyola, elsietett, Hunyady viszont stílusának sokszor keresett, zsúfolt költőisége, mondatritmusának gyakran versszerű ütemezettsége ellenére is, majd sikeres íróként is mindig közel marad az élő, a köznapi beszélt nyelvhez; szerkesztése fegyelmezetten arányos, szó- és mondatgazdálkodása példaszerűen szabatos: se többet, se kevesebbet nem mond, mint ami a történet közléséhez szükséges. Jelzői, hasonlatai szemléletesek. Cselekményvezetése közelebb áll a hagyományos anekdotákhoz, Jókaihoz és Mikszáthhoz is, mint Bródyé, viszont lélekábrázolása árnyaltabb, lélektani tudása fejlettebb, már a mélylélektan ismeretére valló. Vagyis Hunyady finoman pszichologizáló anekdotizmusa konzervatívabb is, modernebb is apja elbeszélő modoránál. Harmonikusabb léleknek látszik Bródynál, de ugyanakkor szorongásosabb is nála.

Az apa tehát mester, de nem mintakép számára: nemegyszer azonban inkább ellenfél, mint apa. Pedig igazán nagyon szerették egymást, de Hunyadyban megmaradt valami sértődés, hogy ő, a legkedvencebb fiú mégis törvénytelen, tehát egy kissé társadalmon kívüli, ámbár éppen vele ezt soha senki sem éreztette. Mégis: anyja emléke nevében sokkal szigorúbb kritikával figyelte Bródyt, a magánembert, a családfőt, a hűtlen férfit, mint egykor az anya, aki emelt fővel vállalta szerelmét és szerelemgyermekét. Nyilván ez a családi ellentét és az anya emléke vezeti Kolozsvárra, hogy majd onnét térjen vissza már sikeres íróként Budapestre.

Ahhoz képest, hogy egész fiatal kora óta mennyire otthonos az irodalmi világban, és hogy újságíróerényei már egészen korán kitűntek – viszonylag későn érett meg benne az író. Tulajdonképpen csak 1929-ben, tehát harminckilenc éves korában, a Júliusi éjszaka vígszínházi bemutatójával lép be az irodalomba. De ettől kezdve szakadatlanul a „sikeres szerzők” közé tartozik, népszerűsége az olvasók és nézők különböző rétegeiben egyformán a legrangosabbak közé sorolja. Akik az irodalomtól pusztán szórakozást, minél jobb szórakozást kívánnak, ugyanúgy szeretik, mint azok, akik az írótól társadalomkritikát és hiteles lélekrajzot kérnek számon, és azok is, akik elsősorban formai-nyelvi igényekkel bírálják a műveket. Színjátékai versengenek a kor színpadi fejedelmeivel, Molnárral, Herczeggel.

Ezeknek jó része igazán jól megírt „sikerdarab” igazi drámai mélységek nélkül; még a legjobb, a Feketeszárú cseresznye sem több történelmi hátterű szerelmi idillnél, amelyet éppen hogy színez az egymás mellett élő magyarok és szerbek nemzetiségi problémája. Nem az első világháború korának és végének korképe egy szerelmi bonyodalom kapcsán, hanem egy szerelmi bonyodalom a délvidéken, amely a háború végeztével szerb fennhatóság alá kerül, ami azonban csak megerősíti és boldog egymásra találássá erősíti a magyar férfi és a szerb asszony szerelmét, míg a nem kevésbé rokonszenves férj, miközben politikailag győz – elveszti magánélete boldogságát. Ami akkor, a szüntelenül szított mindenoldali nacionalizmus és elvárt nemzetiségi gyűlölet idején igen nagy humanista bátorságot jelentett, hogy a szerző egyformán rokonszenves alakokként rajzolja a magyarokat és a szerbeket – ma már inkább kuriózum és bizonyíték Hunyady erkölcsi emelkedettsége, humanizmusa mellett, de a színdarab mégsem több kedves szerelmi háromszögjátéknál.

Igaz, valamennyi drámai műve valahol nagyon közel jár a nagy társadalmi problémákhoz, de az igazi problémák mindig színező hátterek, környezetrajzok maradnak az izgalmas, de kibékítő, a problémákat elhalványító cselekmények mögött. Regényeinek nagy részére is ez jellemző. Egyébként jó néhány témát feldolgozott regénynek is, drámának is: hol novellából lett színdarab, hol sikeres színdarabból regény.

Két regénye azonban kiemelkedik: a kor jelentékeny epikájához sorolandó. Az egyik az anyai és apai rokonságot felidéző, önéletrajzelemekkel, de hiteles korábrázolással is teljes Családi album, a másik a sokszor kerülgetett gazdag-szegény probléma igazán drámai megragadása, a Téli sport. Ezek nem maradnak el novellaművészete mögött.

De igazi, múlhatatlan értéke Hunyady életművének: a novella. Szinte ontotta a remekműveket, amelyekben igazi drámai erővel egyesül humor és tragikum. Itt egy-egy szerelmi kalandnak igazi társadalmi távlata van (Bakaruhában), egy bűnügy kibonyolítása a lelkek és a társadalmi ellentétek ijesztő mélységei felé mutat (Aranyifjú), egy komikus bordélyházi történet hiteles korképet ad, társadalmi rétegeket jellemez (A vöröslámpás ház). Novelláiból legalább kötetnyit lehetne úgy összegyűjteni, hogy írójukat a világirodalom legnagyobb novellistáinak, Csehovnak, Maupassant-nak szomszédságába sorolná. Novelláival emelkedett a két világháború közti kor legnagyobb magyar írói közé.

Ő azonban sohasem élte az irodalmi tekintélyek életét. Bohém, kártyázó, csevegő kedvence volt a színházi, kávéházi, úri családi, kiskocsmai társaságoknak, örök szállodalakó, mindenütt otthonos, mindenütt vendég, közkedvelt idegen, derűs, de tartózkodó modorú barát, aki saját betegségeiről sem beszélt senkivel orvosain kívül. Ezek az orvosok pedig tudták, hogy túl hosszú élet nem adatott neki. Az is csoda, hogy ötvenkét évig győzte szervezete a halálos bajokat. Pedig a végső éveket még nehezebbé tette az erősödő fasizmus, a fellángoló második világháború. Ezeket már ő sem tudta derűvel nézni. Élete végére rátelepedett a világtörténelem szörnyűségeinek komorsága. Életműve erről már nem ad tanúvallomást: az ő világa az első világháború előtti évektől a második világháború előtti évekig terjed. De ennek a mintegy harminc esztendőnek múlhatatlan művészi korképe a Hunyady-novellák világa.

http://mek.oszk.hu/01100/01149/html/hunyady.htm