EGYSZER CSAK

VASS JUDIT

EGYSZER CSAK

másképp ülünk a széken,

hátunk a hátlaphoz engedékeny

vonalba hajlik karunk a karfán,

alig nyúlva át a széken túli térbe,

ó, idők rugalmas érverése,

jaj rugalmas tárgyalázat,

meg nem dönthető egyszeregy:

kivet magából minden költői mázat.

Ülünk a széken, agyban botladozva

mint Vojtina jambusokon,

dobnánk magunk mögé a gondot,

de az rögvest visszaoson,

de hisz, lehet még…

ugyan, mi lehetne…

egy pogány nép keresztet vetve

alszik-böfög  a romokon

rokon, ismerős, boldog őse

csak nézzük: micsoda képtelenje

horkol itt halotti torokon.

Közöny, gyűlölség, jóra rest,

kinézi magából, mint a pestisest,

aki másképpen ül a széken,

másképpen szól, másképpen él,

szájából nem lóg kapanyél,

a meg nem dönthető egyszeregy,

a többi hallelújázva sírba megy,

azámhazám