Salamon Ferenc (Déva, 1825. augusztus 29. – Budapest, 1892. október 9.) történész, esztéta, színikritikus és műfordító, az MTA tagja.
Révész Sándor: Salamon Ferenc, a tanszabadságharcos (2022. Jelen)
„A legradikálisabb liberális oktatáspolitikus másfél évszázaddal előzte meg a korát (eddig). Deák Ferenc bizalmasainak legszűkebb köréhez tartozott, az „irodalmi Deák-párt” névadója és lelke volt. Deák neki diktálta le a kiegyezés alapjait lefektető húsvéti cikkét. Politikusi pályája kimerült abban, hogy őt jelölték bukásra egy képviselőválasztáson.
Salamon Ferenc (1825-1892) fölöttébb szerény paplakban született Déván. Világot járt, művelt református esperes volt az apja, aki a nagyenyedi kollégiumba küldte őt barátja, Szász Károly szárnyai alá. Annak fia, ifj. Szász Károly, a költő és politikus is ott nevelkedett. Az enyedi titkos önképzőkörben igen jeles ifjak bontogatták szárnyaikat. Ifj. Szász Károly szerint ennek a társaságnak Salamon volt a „legmunkásabb s tehetségre is legjelentékenyebb tagja/…/. Szépirodalmi kísérletei, versben és prózában… eszmei tartalomra kimagaslottak a mi kísérleteink fölött; de mint kritikus is itt lépett fel először kicsiben, de hozzánk képest kiválóan. Minden darabot, amit felolvastunk, ő vett legalaposabban bonczolás alá, s mi szívesen elismertük fölényét”.
Az iskolai fegyelmet nehezen viselte, nem tartozott a jó tanulók közé, de azoknál sokkal többet tudott és tett azért, hogy pályájára, pályáira fölkészüljön. A szépirodalmon kívül lelkesen foglalkozott matematikával, joggal, természettudományokkal, történelemmel, a gyorsírási rendszer továbbfejlesztésével, és mohón tanulta a holt és élő nyelveket. Papnövendékként szűkös körülmények között, szerény ösztöndíjon tengődve folytatta jogi tanulmányait, mivel apja korai halála után még az addigi csekély otthoni támogatástól is elesett.
Elindult világot látni, gyalog Fiumébe, hogy ott beiratkozzon a tengerészeti akadémiára, de csak Zomborig jutott. 1847-ben befejezte jogi tanulmányait, és elkezdett komolyabban foglalkozni matematikával. 1848 szeptemberében beállt honvédnek, és derekasan harcolt a csatákban. A csucsai visszavonulásnál, immár hadnagyként, megsebesült. Egy ágyúkerék ment át a lábfején. Miközben Élesden gyógyult, szállásadójának süketnéma fiát tanította a maga módszerével beszélni és olvasni.
Eötvös Károly, aki a legszebb jellemzést írta róla Balatoni utazás című munkájában, így meséli el, hogy mi történt Salamon barátjával a fegyverletétel után: „A harc végén nem volt kenyere, s nem volt fejét hova nyugodtan lehajtani. Fölkerekedett, hogy el-kiszáll majd Magyarországra, túl a Királyhágón. Négy forint a zsebben, egy pár váltó fehérnemű az iszákban… Szerencsésen elért Nagyváradig, s mire odaért, szerencsésen elfogyott a pénze…. Ott értesült arról, hogy özvegy zsidó asszony ott a Körös partján nevelőt keres fia mellé, s ígér szállást, mosást, élelmezést, fűtést, világítást s havi tíz forint fizetést.”
Az özvegy az ép fia mellé fogadott nevelőt, siketnéma fia taníttatására nem is gondolt. Akkortájt ennek lehetőségét és értelmét nem is látták. De Salamon szabadidejében a másik fiúval is foglalkozni kezdett. „A szegény fiú elé tartott egy botot. Úgy tartotta eléje, mintha mondta volna neki: ide nézz, fiam, ez bot. Akkor ujjával saját ajkára mutatott, s kimondta a szót: ‘bot’.” Ezzel az akkor még ismeretlen módszerrel ötszáz szó kimondására tanította meg a süketnéma fiút, akiből önmaga eltartására képes betűszedő lett. Ezután hét-nyolc süketnéma tanítványa is akadt.
Elhatározta, hogy orvos lesz. Feljött Pestre, beiratkozott az egyetem orvosi karára, és óraadásból tartotta fenn magát. Nem lett orvos. 1854-ben gimnáziumi tanár lett Nagykőrösön ifj. Szász Károly és Arany János kollégájaként. Csak egy tanévben tanította itt a matematikát és a természettant, de ez az év meghatározó volt a pályáján: ekkor került be Arany János szűk baráti körébe. Arany és Shakespeare volt irodalmi pályájának két vezérlő csillaga.
Miután visszatért Pestre, elkezdődött irodalmi, kritikusi, publicisztikai pályafutása. Addig csak francia és angol irodalmi művek fordítójaként találkoztak a nevével. Ekkor azonban a Budapesti Hírlapban, a Pesti Naplóban, Arany Szépirodalmi Figyelőjében közölt kritikáival, tárcáival, tanulmányaival pillanatok alatt Pest irodalmi, színházi életének egyik meghatározó és iránymutató személyisége lett. Csodált és rettegett kritikus. Irodalmi viták főszereplője.
Egy évtizedes tudatos önművelő munka előzte meg színre lépését kritikusként, esztétaként. Császár Elemér szerint „olyan széleskörű irodalmi ismeretekre s olyan alapos esztétikai műveltségre tett szert, mint kevesen kortársai között.” „A klasszikusokon kívül ismerte Salamon a nyugat új irodalmát is, korának külföldi költői terméseit – jobban, mint bármelyik magyar írótársa.”
Elvetette az irodalmi népiességnek a 48-as forradalom előtt uralkodó irányzatát. Szemben állt azzal a felfogással, amely a nemzeti irodalomnak forradalmi, politikai funkciót tulajdonít. Kikelt a jelszóvá és cégérré lett hazafiság ellen. Azt hirdette, hogy egy mű esztétikai fogyatékosságait semmilyen társadalmi, politikai cél nem mentheti. Aranyhoz hasonlóan néki is meggyőződése, hogy a magyar nemzet nagy hátránya, hogy nem maradt fenn az a mondavilág, amellyel szerencsésebb nemzetek rendelkeznek, és Arany ennek pótlására irányuló munkásságát a legmagasabbra értékeli. Aranyban mindenek fölött az epikus költőt értékeli, Petőfiről az volt a véleménye, hogy legfeljebb „a magyar költészet genre festőjének nevezhetnék, de többnek alig”. „Mihelyt Petőfinek eszébe jut, hogy ő nem csak költő, hanem democrata, vagy politikai szerepre hivatott próféta, s eszméket foglal versbe, alig mondható költőnek.”
1859-ben levelező, 1871-ben rendes tagjává fogadja az Akadémia. Bekerül Deák Ferenc bizalmasainak agytrösztjébe. Ezt a kört nevezte el utólag, 1889-ben Salamon „irodalmi Deák-pártnak”. Ők a mérsékelt, liberális „jobboldalt” képviselték az intranzigens, kiegyezésellenes és az ő szemükben szélsőséges „baloldallal” szemben.
A liberális rendszerváltás ígérete a kiegyezés környékén fölpezsdítette ezen agytröszt reformáló képzeletét. Salamon, az egykori renitens nebuló ultraliberális oktatáspolitikai elképzelésekkel állt elő. 1865-től jelentkezett ilyen tárgyú írásaival, amelyekből az 1973-ban megjelent Közoktatásunk reformja című átfogó pedagógiai programja felépült.
„Midőn azt mondom, hogy a törvényhozás csak annyiban avatkozik az iskolák ügyébe, amennyiben kimondja az iskolaállítás és tanítás teljes szabadságát, nem mondtam, hogy az állam ne tegyen semmit. Ha mindenkinek szabad iskolát állítani, miért ne legyen szabad neki is? /…/ Csak azt mondom, hogy a felügyeletet, a beavatkozást ne tartsa fenn magának, s ne igyekezzék rendszert határozni meg.”
„Van-e joga az államnak a kezébe venni a köznevelés ügyét, nem vitatom. Az állam már annyit kaparintott a kezébe csak azért, mert hatalma volt rá, hogy már alig maradt valami érintetlenül. Csak azt vitatom, hogy a dolog természetével ellenkezik itt az állam úgynevezett szervező beavatkozása.”
„Érteni fog engem a jó tanároknak azon egész serege, mely nem szajkó módján tanulta el, amit tud, hanem szenvedéllyel élt tárgyának és önállóan tanult meg gondolkodni a maga szakjában. /…/ Az ilyen tanítók legjobban tudják, hogy tanítói pályájukon legtöbbet kellett küzdeniük egy-egy bevett, egy-egy rájuk parancsolt rendszer miatt, hogy a miatt tesz a jó tanító kevéssel több hasznot, mint a rossz, mivel körülbelül meg volt határozva a tankönyv, melyet tanítaniok kell, s melynek gyenge voltát maguk tudták a legjobban, mivel ki volt mérve csaknem óráról órára az egész országra, melyik tanárnak, meddig kell haladnia tárgyában.”
„Régi rossz iskoláink több önállást engedtek. Éppen a tantárgyak szűk köre, a henyeséget is sokaknál előmozdított laza rendszer, a sok szünóra, szünnap, a nagyon kiáltó visszaélések mellett a jobbaknak időt és módot engedett rá, hogy a maguk erején is tanuljanak valamit… A régi rendszer sok eltorzulás mellett igen sok megbecsülhetetlen originalitást is fejtett ki, a mit a lefolyt húsz évi rendszertől hiába várunk. Ennek is számos erkölcsi idétlenje és bénája van, de sokkal kevesebb athlétája…”
„Minő erkölcsi károk vannak abban, hogy egy növendék, mint valami gonosztevő bűnös álljon bírája, a tanár előtt, amiatt, hogy a rámért teendőt elmulasztotta a szórakozás lelki szükségének érzetében, vagy a legjobb akaratú erőlködések után sem volt képes megfelelni kötelességének! – Sok jobb érzésű gyerek magához képest boldognak tartja a legutolsó suszter inast, kit néha meglábszíjaznak ugyan, de nem sanyargatják lelkét megbírhatatlannak érzett terhekkel… És kivált a tankönyvekből való könyvnélküli tanulást még máig is oly mértékben űzik iskoláink, mint kétszáz évvel ezelőtt. Nem a XIX. sz-ba való már ez.”
„Nyolc évet fordítani egy nyelvre (latin), mely nem a chinai nyelv olvasása, s még sem tanulni meg, ez a legnagyobb csodák közé volna sorozható.”
„Van-e két egymástól különbözőbb valami, mint az a négy fal, a kopasz polcokkal, melyekbe zsúfolnak egy csomó gyermeket, s az a kathedra az ő táblájával, mappáival s más abrakadabráival, meg egy bajuszos emberrel, aki mozdulatlanságot parancsol ama perpetum mobilének, a gyermeki természetnek, s a helyett, hogy dolgoznék, a mit érdekes elnézni, csak beszél nagyrészt olyan dolgokat, melyeket a gyermeknek eszébe sem jutott tőle kérdezni, következőleg bánja is ő, ha úgy is van, ha nincs is.”
„Szabadabb organizátió mellett – mely lehetséges, mihelyt a bizonyítványrendszer megszűnik – lehetséges úgy intézni a tanítást, hogy egy ugyanazon gyermek egyik tantárgyból az első, a másikból például negyedik, vagy akármelyik osztályba járhasson, ahhoz képest, amint egyik tárgyból hátrébb áll, a másikban előbbre haladt.”
„Az egyetemnek olyannak kell lenni, hogy minden ember, ki ismereteket kíván szerezni, szabadon hallgathasson bármely tetszés szerinti tárgyat és tanárt, és úgy tanulhasson ott a kereskedő- vagy mesterlegény, mint a tulajdonképi diák, és úgy a végzett, mint a nem végzett ember. Az iskolai s különösen az érettségi bizonyítványok értéke ezzel, természetesen, alá fog szállani; de nincs is szükség rá, ha igaz az, hogy az embert az iskolának az élet komoly feladataira, nem pedig holmi üres elbizakodásra és czímekre kell nevelnie.”
„Úgynevezett érettségi vizsgáink. . . korántsem próbái… az önálló munkaképességnek. A növendékek a hátukra nyomott ismeretpoggyászt rakják le ott Az emlékező tehetség itt minden, a gondolkodás, ítélő tehetség s önálló tanulási képesség semmi. — Így nem egyebek azok az éretlenség kiáltó bizonyítványainál.”
„Oly iskolai rendszer, mely önmunkásságra, önálló ítéletre szoktatja a nemzet intelligenciáját, majdnem kivívná egy nemzet számára az alkotmányt és önkormányzatot. Ellenben az eddig divatozott szolgaiság mellett az oskolák ássák alá lassanként a helyi és országos autonómiát minden külső garancia mellett. Mert azt lármás óvástétel fenn nem tartja a mai világban. Helyes észjárás, önerőnkre támaszkodás és munka tarthatja fenn csupán.”
Salamon erősen hangsúlyozta, hogy az állami költségvetésnek az elemi oktatásra és a tanítók fizetésére kellene a legtöbbet áldoznia, hogy ne csak az menjen erre a pályára, „aki a koplalás mártírjává akar lenni”.
„Nem szabad sokféle tárgyat összehalmozni… a tantárgyakat… lehetőleg össze kell kapcsolni egymással.” Egy-egy tantárggyal pedig fél napot foglalkozzanak, hogy el lehessen mélyedni bennük. „Az első két év ökörszekér lassúsága progresszíve vasúti gyors haladást biztosít a későbbi évekre.” „Összes közoktatásunk siet mindennel, hogy aztán kevésbbé messze haladhasson … Egyáltalán ne törekedjünk messzire… inkább jóval innen maradni a lehetőn is, mintsem legkisebben is felületesen csúszszunk át.”
„Minden sikertelen tanulás sokoldalúan tompítja az erkölcsi érzéket, míg a sikeres észfejtő tanulás szintoly sokoldalúan éleszti és táplálja.”
„Mily fonákság az, hogy a mai tanítók nagyobb része dorgálással és nevetségessé tétellel teszi minél elfogultabbá a tanítványt… egész életükre némi zavarodással szólalnak meg, midőn nyilvánosan beszélnek … Az elfogulatlanság az ész szabad működéséhez múlhatatlan kellék.”
Pedagógiája alapjává az induktív eljárást tette, a tapasztalatból, a jelenségekből, a kísérletekből való kiindulást. „Mindig pedagógiaellenes marad az, hogy absztrakciókon kezdjük, s úgy menjünk át létező valóságokra.”
Ez érvényes a nyelvoktatásra is. Salamon szerint először beszéltetni kell a gyereket egy nyelven, hogy utánzással sajátítsa el a nyelv élő elemeit, s grammatikát csak akkor kell tanulni, amikor már valamennyire beszéli a gyerek a nyelvet, és a beszélt nyelv alapján maga fedezi fel annak szabályrendszerét.
Salamon megszüntetett volna „minden leckehagyást és bárminemű olyan feladatokat, melyeket a gyereknek otthon kellene megfejtenie… tiltva volna, hogy a növendéknek a tanító otthon megtanulandó leckét adjon fel.” A tankönyvek „azon tévhitet tartják fenn ma is, mintha azokban volna a tudomány, holott ama kézikönyv-irodalom nem egyéb a tudományban… mint tiszta búza helyett a szalma”.
Salamon egész Európa pedagógiai fölfogása előtt járt, nem beszélve az akkor még nem is létező gyermeklélektanról. Reformtervezetét a kor szakemberei egyöntetűen szakszerűtlennek nyilvánították, és az feledésbe is merült. Olyannyira, hogy Fináczy Ernő és Korniss Gyula meg sem említik a magyarországi pedagógiai elméletek történetét átfogó műveikben.
A kiegyezésből egzisztenciálisan annyi jutott Salamonnak, hogy megbízták egy hivatalos lap, a Budapesti Közlöny szerkesztésével, és 1872-ben elindították a képviselőválasztáson Tordán. Ott Tisza László sokszor sebesült ’48-as szabadságharcosként állította szembe magát Salamonnal, aki a kampányában említést sem tett arról, hogy ő is harcolt és megsebesült a magyar szabadságért. De nem ezen múlt. Torda az ellenzék bázisa volt, oda kormánypárti jelöltet csak bukni küldtek.
A hatvanas évek elején Salamon megkezdte történészi tevékenységét. Korának legjelesebb magyar történészei közé tartozott. Alapműként becsülik a török hódítás koráról, a honfoglalásról, a rendi országgyűlésekről írt műveit. Ő volt Budapest történetének első monográfusa. Ezt a művét már nem tudta befejezni, de az elkészült három kötet is monumentális alkotás. 1870-től működött a történelem professzoraként a budapesti egyetemen.
Későn nősült, egy nála jóval fiatalabb, két gyermekes özvegyasszonyt vett feleségül. Saját gyermeke nem született.
1891 végén súlyos gyomorbántalmai miatt abba kellett hagynia a tanítást, és a következő év októberében gyomorrákban meghalt.
1945 után, a koalíciós években a pedagógiai szaklapokban, a Köznevelésben, az Embernevelésben felidézték pedagógiai elképzeléseit, amíg szét nem pattantak azok az illúziók, hogy az új rendszerváltás nagyobb szabadságot vihet a pedagógiába.
Az ötvenes években reakciós, forradalomellenes, népellenes irodalmárként emlegették őt. Azok sorában, akik arra törekedtek, hogy „átértékeljék Petőfi forradalmi népiességét s az irodalomból eltávolítsák az egészséges népi bázist”. (Gaál Gábor) „1858-ban a Budapesti Szemlében látott napvilágot egy nagyobb tanulmány Petőfi Sándorról Salamon Ferenc tollából, akinek színvonala messze elmarad Gyulai mögött. Az irodalmi-esztétikai érvelés helyét itt a nyers politikai ellenszenv foglalja el, amely abban a törekvésben csúcsosodik, hogy Petőfi 48-as költészetét és egész emberi magatartását elítélje, degradálja.” (Pándi Pál)
Az 1968 előtti reformkonjunktúrában ismét felbukkannak Salamon nézetei a pedagógiai szaklapokban, de érdemben nem emelkednek ki a feledésből ekkor sem. Azóta sem.
Forrás: Révész Sándor: Salamon Ferenc, a tanszabadságharcos
Be First to Comment