TERSÁNSZKY JÓZSI JENŐ

„Tersánszky Jakab és Fox Etelka elsőszülött gyermekeként született Nagybányán, 1888. szeptember 12-éről 13-ára virradó éjszakán, éjfél körül, vallása római katolikus. 1906-ban érettségizett szülővárosában. Eredetileg festőnek készült, de apja nyomására jegyzőgyakornok lett Szapáryfalván. 1907-ben egy évig gyakornokként joggal foglalkozott Nagybányán, majd beiratkozott az eperjesi jogakadémiára.

Tervei szerint a budapesti egyetem jogi karán készült folytatni tanulmányait, de a tandíjra összespórolt összeget végül elmulatta és kénytelen volt segédmunkásnak állni. Első novelláját, a Csöndes embereket is pénzgondjai enyhítésére írta. Osvát Ernő figyelt fel tehetségére, így jelenhetett meg első írása 1910 februárjában a Nyugatban. Alig egy évvel később, 1911-ben novelláskötetét kiadta a Nyugat Könyvtár.

Az I. világháborúban mint önkéntes vett részt, 1918-ban olasz fogságba esett és csak 1919 augusztusának elején érkezett vissza Budapestre. A háborús élményeit Viszontlátásra, drága című regényében örökítette meg. A regény a magyar háborúellenes irodalom egyik kiemelkedő alkotása, amelyet Ady a Nyugat 1916. december 1-ei számában[2] „az első igazi háborús regény”-ként méltatott. Tersánszky első igazi nagy írói sikere is ehhez fűződik.

1918-ban már válogatott elbeszélései is megjelentek. A Magyarországi Tanácsköztársaság ideje alatt szimpatizált a forradalommal, amelynek bukása után a kommunizmus iránti nem titkolt rokonszenve miatt a Horthy-korszakban rengeteg támadás érte. A húszas évek elejére nélkülözései különös mód megviselték. 1921. június 16-án még öngyilkosságot is megkísérelt, az Erzsébet hídról a Dunába vetette magát.[3] Szerencsés megmenekülése hírét olvasta az újságban az irodalom iránt érdeklődő Molnár Sári (1896-1960, Kornhauser Henrik és Roth Ernesztina lánya), aki levelezni kezdett az íróval, s végül 1921. szeptember 8-án Budapesten, a Józsefvárosban házasságot kötöttek.[4]

Gyors egymásutánban születtek művei, köztük a Kakuk Marci ifjúsága, ami 1921-ben jelent meg, és amely fő művének, a ciklikus szerkezetű Kakuk Marci regénynek az első darabja. A Nyugat folytatásokban közölte Rossz szomszédok című regényét, majd 1922 júliusában a lap főmunkatársai közé került.

A polgári társadalom keretei közül kihullott, máról holnapra élő csavargót nem rajzolta ideálalakká: látta hibáit és életformájának fogyatékosságát, egyediségét is.

Érdeklődése ezzel egy időben a színház felé fordult, 1923-ban a Magyar Színház tűzte műsorára Szidike című darabját, amelyet később átdolgozott. Ettől kezdve sorra mutatták be darabjait a magyar színházak. 1927-ben a három évvel korábban megírt A céda és a szűz című kisregényét „szeméremsértőnek” találták, emiatt két havi börtönbüntetést kapott, melynek egy részét letöltötte. 1932-ben sajátos színházat is szervezett, a Képeskönyv Kabarét, ahol kis regős együttesével maga is fellépett. Anyagi nehézségeinek enyhítésére számos detektívtörténetet és krimit is írt, miközben folyamatosan írta az egyre gyarapodó Kakuk Marci-történeteket is.

1940-től mint újságíró riporter dolgozott a Híd című lapnak, két évvel később itt jelent meg Félbolond című regénye is. 1944-ben hamis igazolványokat szerzett a menekülő zsidóknak, a háború után pedig zenehumoristaként szórakozóhelyeken, bárokban lépett fel, miközben dolgozott a Magyar Rádió Gyermekújság rovatának is. 1948-tól állami évjáradékban részesítették, Párizsban is megfordult. 1950-től kezdve a dogmatikus irodalompolitika következtében nem tudott publikálni. 1952-ben felkérték, hogy a magyar írók által Rákosi Mátyás 60. születésnapjára összeállított köszöntő kötetbe írjon. Tersánszky A nadrágtartógyáros címmel írt egy művet. Az alacsony Rákosiról köztudott volt, hogy nadrágtartót hordott. A hatalom ezt Rákosi kigúnyolásának vette. Az írás természetesen nem került be az ünnepi kötetbe.[5]

Munkakedvét ezek után se vesztette el. Mint sokan mások, ekkoriban ő is meséket, bábjeleneteket írt, valamint maradandó értékekkel gyarapította a magyar ifjúsági irodalmat. 1955-ben válogatott novelláskötetének kiadásával tért vissza az irodalmi életbe; 1957-ben pedig világot látott elbeszéléseinek kétkötetes gyűjteménye is, A tiroli kocsmáros címmel.

1960-ban hunyt el felesége, akit példás odaadással ápolt élete végéig.

Utolsó jelentős műve, a Nagy árnyakról bizalmasan című emlékezésgyűjtemény 1962-ben jelent meg, ebben neves irodalmi kortársainak portréját rajzolta meg némi iróniával.

1965 nyarán másodszor is megnősült, Szántó Margitot vette feleségül.

Halála előtt még megérhette néhány színházi bemutatóját. A János kórházban hunyta le szemét örökre, 1969. június 12-én.

Munkásságát többször is Baumgarten-díjjal jutalmazták (1929, 1930, 1931, 1934) 1949-ben pedig Kossuth-díjat kapott.

Három évtizedig élt Budán az Avar utcában. A Németvölgy és Krisztinaváros jellegzetes alakja volt. Naponta találkozhattak vele a környék lakói, nemegyszer – utcai – tilinkójátékával is elbűvölte az éppen arra járókat. Mindennapos vendége volt a környék szép számú borozójának, kocsmájának.[3] Asztalánál a művésztársak mellett helyet foglalhatott bárki, a „TF”-es hallgatótól a Déli pályaudvar „Tüzép”[6] telepének szenes emberéig.” (Wikipedia)

https://hu.wikipedia.org/…/Ters%C3%A1nszky_J%C3%B3zsi…

vjit Written by:

Be First to Comment

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük