KÚNOS IGNÁC

Kúnos Ignác vagy Kunos Ignác, születési és 1881-ig használt nevén Lusztig Ignác (Hajdúsámson, 1860. szeptember 22. – Budapest, 1945. január 12.) nyelvész, turkológus, folklorista, a Magyar Tudományos Akadémia levelező (1893) tagja. Addig egyedülálló terjedelmű és úttörő jellegű török népköltészeti gyűjtéseinek – és legfőképp a török népmesekincs feltárásának – köszönhetően korának európai szinten legelismertebb turkológusai közé tartozott, elévülhetetlen érdeme a török népköltészeti alkotások bevonása az európai szövegfolklorisztikai kutatásokba. Számottevő eredményeket ért el a török nyelvészet és dialektológia területén, fél évszázadon keresztül volt a budapesti tudományegyetemen a török filológia tanára.

Kúnos György (1942) orvos, farmakológus és Kúnos László (1947) műfordító nagyapja.

Zsidó családban született, apja Debrecenben volt kereskedő. Középiskoláit a Debreceni Református Kollégiumban végezte, majd 1879-ben a Budapesti Tudományegyetemre iratkozott be, ahol főként nyelvészeti előadásokat hallgatott. Bölcsészdoktori és középiskolai tanári oklevelét 1882-ben szerezte meg. A Magyar Tudományos Akadémia és a Pesti Izraelita Hitközség anyagi támogatásával 1885-től öt éven keresztül Konstantinápolyban élt, ahol a török nyelv és kultúra tanulmányozására fordította idejét (törökös neve Kadir efendi volt).

1890-ben kinevezték a Budapesti Tudományegyetemre a török filológia magántanárává, ahol 1902-től címzetes nyilvános rendkívüli tanárként oktatott. Ugyancsak 1890-ben lett a Budapesti Kereskedelmi Akadémia keleti tanfolyamán a török nyelv tanára. 1899–1919 között az újonnan szervezett, a Kelet felé irányuló külkereskedelem szakembereit képző Keleti Kereskedelmi Akadémia munkáját irányította igazgatóként. 1919-től 1922-ig a budapesti egyetem közgazdaság-tudományi karába integrált, Keleti Intézet néven működő akadémia igazgatói tisztét töltötte be, majd 1922-től a török nyelv előadó tanáraként oktatott tovább az egyetemen. 1925 és 1926 nyarán a török kormány meghívására az isztambuli és az ankarai egyetem vendégprofesszora volt, 1925-ben ő szervezte meg az isztambuli egyetem folklorisztikai tanszékét. A második világháború végóráiban, Budapest ostroma során halt meg.

Munkássága

Pályája elején főként a magyar nyelv dialektológiai, hangtani és alaktani kérdéseivel, valamint finnugrisztikával, a mordvin nyelvvel foglalkozott, s egyebek mellett az elsők között járt a moldvai csángók lakta vidékeken nyelvjárási gyűjtőúton, Munkácsi Bernáttal együtt.

Mestere, Vámbéry Ármin hatására, valamint Budenz József és Goldziher Ignác ösztönzésére érdeklődése az 1880-as évek közepén a török nyelv és filológia felé fordult. 1885-től 1890-ig tartó konstantinápolyi tartózkodása során beutazta Ruméliát, Anatóliát, Szíriát, Palesztinát és Egyiptomot.

Útjai során fáradhatatlanul megfigyelte és lejegyezte a török nyelvjárások sajátosságait, a népköltészeti alkotásokat, a népszokásokat, valamint a török néprajz és folklór egyéb sajátos elemeit, így például a karagöz néven ismert árnyjátékot és az ortaoyunu népi színjátszási formát. Legjelentősebb érdeme, hogy tudományos körökben korábban nem is feltételezett nagyságú és gazdagságú népmese– és anekdotakorpuszt jegyzett fel közel-keleti gyűjtőútjai során. Az 1880-as évek végétől megjelenő török népköltészeti gyűjtései nem csak magyarul, de több európai nyelven is megjelentek, s munkái elsőként nyújtottak betekintést az addig a tudományos világ és a nagyközönség előtt is gyakorlatilag ismeretlen anatóliai és ruméliai török népköltészet világába. Kis-ázsiai élményeit úti jegyzetekben is megörökítette.

Az 1890-es évektől korábbi gyűjtéseit összegezte, dolgozta fel és adta közre, emellett török nyelvtankönyveket írt, a kortárs török irodalom irányzataival és a turkológia történetének kérdéseivel foglalkozott, s behatóan tanulmányozta a görög és japán népmeséket is. A Magyar Tudományos Akadémia megbízta egy magyar–török szótár összeállításával is, de ez végül nem készült el. Az első világháború idején, 1915-ben az esztergomi és egeri hadifogolytáborokban élő kazáni és krími tatár raboktól jelentős népköltési anyagot gyűjtött (lásd még: Esztergom-Tábor).

Számos nyelvészeti cikke jelent meg a Magyar Nyelvőrben és a Nyelvtudományi Közleményekben, rendszeresen publikált az Egyetemes Philologiai Közlönyben, 1900-tól Munkácsi Bernáttal együtt alapító szerkesztője volt a Keleti Szemle című altajisztikai folyóiratnak. Keleties hangulatú műmeséket is írt (A szótlan szultánkisasszony), amelyek kéziratban maradtak 1915-ös tatár népköltészeti gyűjtésével együtt, s csak az 1980-as években jelentek meg Kakuk Zsuzsa gondozásában. Az 1990-es években a Terebess Kiadó több tanulmányát, írását, szövegközlését újra kiadta.

Társasági tagságai és elismerései

Tudományos eredményei elismeréseként a Magyar Tudományos Akadémia 1893-ban levelező tagjai közé választotta. 1889-től a párizsi Ázsia Társaság (Société asiatique) külső tagja, 1899-től a Német Napkeleti Társaság (Deutsche Morgenländische Gesellschaft) tiszteleti, a helsinki Finnugor Társaság (Suomalais-ugrilainen Seura) levelező tagja volt, emellett a Nemzetközi Közép- és Kelet-Ázsia-kutató Társaság (International Society for the Investigation of Central and Eastern Asia) alelnöki tisztét is betöltötte.

https://hu.wikipedia.org/wiki/K%C3%BAnos_Ign%C3%A1c