VÖRÖSMARTY MIHÁLY

Vörösmarty Mihály (Pusztanyék, 1800. december 1. – Pest, 1855. november 19.) magyar költő, író, ügyvéd, táblabíró, a Magyar Tudományos Akadémia és a Kisfaludy Társaság rendes tagja, a magyar romantika egyik legnagyobb alakja.

Szegény kisnemesi családba született egy Velencei-tó környéki faluban, Pusztanyéken (ma Kápolnásnyék része). Édesapja idősebb Vörösmarty Mihály , aki 1797-ben szegődött gróf Nádasdy Ferenc nyéki birtokára gazdatisztként, édesanyja Csáthy Anna, mindketten római katolikus vallású nemesi családok leszármazottjai.

Tanulmányai

1807-től 1811-ig Pusztanyéken, 1811–16 között a székesfehérvári Ciszterci Szent István Gimnáziumban, majd annak VI. osztályától a pesti Piarista Gimnáziumban 1816–17-ben tanult. Apjának keveset kellett költenie rá, mert csakhamar alkalmazták két fiú mellett: élelmezését, szállását tanítással kereste meg. Pesten több könyvhöz is hozzájutott, az újabb magyar költők művei, főként klasszikusok műfordítása: Baróti Aeneise, Rájnis Eklogái, Virág Benedek ódái és horatiusi levelei. Mindezek hatással voltak rá, s kevesebbet tanult ugyan, de annál többet verselt.

1817 nyarán, a pesti egyetemre kerültekor meghalt az apja, aki az utóbbi években állásától megválva, önállóan gazdálkodott, s a rossz évek miatt jövedelmének jó részét elvesztette. Halála az egész család hanyatlását vonta maga után; az özvegy édesanya ugyan tovább gazdálkodott, de évről évre szegényebb lett, s a gyermekeknek korán meg kellett küzdeniük az élettel. Alig öt év alatt mindenüket el kellett adniuk, és így az özvegy nem neveltethette tovább gyermekeit, sőt maga is a nyomorral küzdött.

Vörösmarty mint egyetemista, 1817 novemberében a Perczel családhoz került nevelőnek; Perczel Sándor három fia, Sándor, Mór és Miklós voltak a növendékei. Nyolc évig volt nevelő; 1820-tól a Bonyhád melletti Börzsönypusztán, majd 1823 őszétől újra Pesten lakott tanítványaival, s mindemellett 1820-ban elvégezte a bölcsészkart. Reménytelenül beleszeretett Perczel Adélba (Etelkába). Később Perczelnek börzsönyi birtokára ment és ott készült a jogra, melyből félévenként vizsgát tett, kitűnő osztályzattal.

Felnőttkora

A Börzsönyben töltött két év alatt Perczel Sándor gazdag könyvtárát bújta. Megismerkedett Egyed Antal és Teslér László írókkal. 1823-ban hozzáfogott a Zalán futása megírásához, mialatt 1822–23-ban joggyakornok volt Csehfalvi Ferenc Tolna vármegyei alispán mellett, Görbőn. 1823 őszén Pestre ment; ott ismét a Perczel fiúk nevelését vette át, s egyúttal felesküdött királyi táblajegyzőnek.

1824. december 20-án letette az ügyvédi vizsgát, de nem ügyvédkedett. Ezidőtájt ismerkedett meg Zádor (Stettner) Györggyel, aki aztán meghitt barátja lett; ő ismertette össze Fáy Andrással, s elvitte hozzá a Vadász Kürtbe, ahol lakott Deák Ferenc. 1825-ben már országos híre volt, és bár szűkös körülmények közt élt, 1826 augusztusában, befejezvén tanítványainak nevelését, elhatározta, hogy az írói pályán marad.

Költői hírnevét a Zalán futása című, 1825-ben megjelent honfoglalási eposza alapozta meg. A nemzet ébresztője nevet kapta érte.

1827-ben Zádorral kirándulást tett dunántúli megyékben. 1827 márciusától 1831 végéig szerkesztette a legjelentékenyebb tudományos folyóiratot, a Tudományos Gyűjteményt (és 1828 márciusától ennek szépirodalmi havi mellékletét, a Koszorút 800 váltóforint tiszteletdíjért). A Magyar Tudományos Akadémia 1830. november 17-én alakuló gyűlésén második fokozatú rendes taggá és néhány nappal utóbb az elhunyt Kisfaludy Károly helyébe első fokozatúvá tette, 500 pengőforint fizetéssel. Előkelő szerepe volt az intézmény korai munkásságában, s leginkább az ő fellépésének volt eredménye, hogy az akadémia mindjárt kezdetben a Révai-féle nyelvtani rendszert fogadta el.

1832-ben munkái első gyűjteményét eladta Károlyinak 1100 forintért; 1834-ben a Marczibányi Intézettől átvette a 400 forintnyi pályadíjat, amelyet a Zalán futásáért 1828-ban odaítéltek neki. Ezzel segíthetett magán és szűkölködő anyján is. Addig a Mázsa utcában, egy kis szobában húzta meg magát, amit még fűteni sem tudott, úgyhogy Zádor György barátjánál kötött ki. Voltak olyan napjai is, hogy jurátusi díszruháját zálogba kellett adnia, mert büszkébb volt annál, hogysem panaszkodjék. 1828-tól 1830-ig a Lipót utcában a Turóczy-féle ház egyik szűk szobájában lakott; onnan a Kalap utcába költözködött, Fáy András mellé, aki gyakran meghívta vacsorára, ahol egész akadémiai klub alakult. Nőkkel Bártfay estélyein találkozott, ahol ő, Bajza és Kisfaludy jobb műveiket felolvasták a társaságnak; itt ismerkedett meg báró Wesselényi Miklóssal. 1834. szeptember 15-én meghalt az édesanyja, s ő nem is búcsúzhatott el tőle, mert Ferenczy szobrásszal éppen az Alföldön utazgatott. Szép epigrammában siratta meg. Kilenc társával megalapította a Kisfaludy Társaságot, amelynek 1837. február 6-án volt az alakuló gyűlése.

1837-től 1843-ig Bajza Józseffel és Toldy Ferenccel az Athenaeumot szerkesztette.

Színikritikusként 1837-ben lépett a közönség elé. Kritikái közelebb hozták a színészekhez és drámaírókhoz, akik játék után örömest siettek a „Csigába”, ahol az írók vacsorázni szoktak. A „Csiga” vendégei később annyira megszaporodtak, hogy az első emeletet kellett kibérelniük, s ebből keletkezett később a Nemzeti Kör, majd az Ellenzéki Kör. Vörösmarty volt a központi alakja, egyszersmind első elnöke. Nőtlen volt, itt töltötte esténként üres óráit. Megjelent néha Széchenyi István és Batthyány Kázmér estélyein is.

1842-től a Nemzeti Kör elnöke, 1847-től az Ellenzéki Kör alelnöke volt.

1842-ben, saját költségén adta ki Újabb munkáit, de nem kelt el belőle 20 példány; ezt is szegény tanulók vették meg, s így a nyomdának tartozott a nyomtatási költséggel; az lefoglaltatta bútorait; és amikor már az árverés is ki volt tűzve, szomorúan ballagva az utcán, találkozott Kossuth Lajossal, akinek elmondta a baját. „No, várj, segítünk a bajon!” mondá, és írt egy vezércikket: „Szégyen, gyalázat…” kezdettel, felhívta ez ügyre a közönség figyelmét, és másnap az összes példány elkelt.

1843. május 9-én a Komárom vármegyei Csépről nőül vette a nála 26 évvel fiatalabb Csajághy Laurát (1825–1882); öt gyermekük született: Béla, Ilona, Erzsébet, Mihály és Irma. Utóbbi kettő már kisgyermekkorában meghalt. A kisfiú halálakor Petőfi Sándor verset is írt.

1843-ban Deák Ferenccel meglátogatta Wesselényit Erdélyben. Politikával nem foglalkozott, de Széchenyi reformmozgalma lelkesedéssel töltötte el, és lírája hol előhírnöke, hol kísérője lett a nemzeti küzdelemnek. Gyermekei szaporodásával megélhetése nehezülvén, aggodalmak szállották meg, mert csak akadémiai fizetése és a költeményeiért kapott pár száz forint képezte jövedelmét. Ezután már nagyobb munkát, a Czillei és Hunyadiak című drámáján kívül nem is írt. Kilián könyvárus 2600 forintért vette meg összes műveit; ez segített rajta, de pár év alatt az is elfogyott.

Batthyány Kázmér gróf Mány tagosításakor két maradványtelket ajándékozott neki, amelyeket később tőle egész haláláig fizetendő 500 forintért visszaváltott. 1845. július 14-én Zala vármegye táblabírájának választotta. Az 1848. évi változást nagy lelkesedéssel fogadta. Örömnapjait azonban családi csapás zavarta meg: legkisebb fia áprilisban meghalt. Politikai cikkeket írt; szót emelt a zsidók mellett. Azonban a nagy politikai mozgalom aggodalomba ejtette, amit Deák hallgatagsága még növelt. 1848-ban Eötvös József vallás- és közoktatásügyi miniszter felajánlotta neki a pesti egyetem irodalmi tanszékét, de ő nem fogadta el.

1848. június 9-én Bács-Bodrog vármegye almási kerülete egyhangúlag képviselőjévé választotta; a képviselőház leghallgatagabb tagja volt. Nem volt jó szónok. 1849. június 15-én, a Habsburg-ház trónfosztása után a kegyelmi törvényszék közbírájává nevezték ki évi 4000 forintos fizetéssel. Július 10-én – Kossuth ajánlására – a bácsalmási választókerület országgyűlési képviselővé választotta. Követte a kormányt Debrecenbe, Szegedre és Aradra.

A világosi fegyverletétel után hosszabb ideig bujdosnia kellett. Közben egyik lánya meghalt, egészségi állapota megromlott. A hányódás és a reménytelen élet beteggé tette; ekkor (1850) Pestre ment, és föladta magát a katonai törvényszéken; kikérdezték, és elítéltetéséig szabadlábon hagyták. Májusban házat és földet vásárolt a Fejér vármegyei Baracskán. 1850 nyarán Haynautól kegyelmet kapott, és családjával Csépre, neje szülőhelyére költözött; de ott nem tudott megszokni.

Boross Mihály Baracskán idősebb Pázmándy Dénessel jó viszonyban volt. Kieszközölte, hogy a főúr a Baracskával határos szentiványi pusztáján a csinos tiszti lakot kétholdnyi kerttel Vörösmarty élete tartamára 1 forint bérért átadja. Baracskán köztiszteletnek örvendett, és családja legkisebb nélkülözést sem szenvedett, mert a baracskai urak elhalmozták jótéteményeikkel. Kertészettel foglalkozott. 1853 tavaszán szülőföldjére, Kápolnásnyékre költözött. Mind a két helyen jól érezte magát, csak a Bach-kormány rendszabályai nehezültek kedélyére. Vértolulások törtek rá, szívbetegsége tüneteként gyakran nehézlégzésben szenvedett.

Halála

Szívelégtelensége 1853 őszén komolyabbra fordult, és hullámzó állapotú tüdővizenyő fejlődött ki nála. 1854-ben valóságos szenvedés volt élete, 1855-ben a balatoni fürdőzést használta, de sikertelenül. Ekkor közölte a Pesti Napló (1855. II. 6. sz.) A vén cigány című utolsó költeményét. November 17-én a költő egész családjával Pestre költözött, a Váci utcai Kappel-házba, hogy állandó orvosi felügyelet alatt lehessen. Azon az emeleten vett ki lakást, amelyen azelőtt 25 évvel barátja, Kisfaludy Károly lakott és meghalt. A lépcsőn fölmenet összerogyott; lefektették, de nem kelt fel többé; utoljára november 19-én délután egy órakor Deák Ferenc és Kemény Zsigmond látogatták meg, s alighogy távoztak, Vörösmarty délután negyed kettőkor, életének 55., házasságának 13. évében meghalt. A halál okaként Gyulai Pál agyszélhűdést (apoplexia serosa cerebri nevez meg, míg Eötvös Károly azt írja „Utolsó napjaiban Kovács József, a későbbi híres egyetemi tanár és sebész volt körülötte, s tőle hallottam, hogy szívbajának legalább egy év előtt már erősen kifejlődöttnek kellett lenni. Meg volt támadva tüdeje is, s halálát közvetlenül tüdővizenyő nevű betegség idézte elő.”

Temetése valódi nemzeti gyászünnep volt: november 21-én ment végbe, éppen Kisfaludy Károly halála napján és óráján, délután kettőkor. Pest emberemlékezet óta nem látott oly népes temetést. A költőkirály ott nyugszik a Kerepesi úti temetőben, neje állíttatott neki síremléket; Fejér vármegye és Székesfehérvár városa díszes szoborral tette emlékét maradandóvá. Vörösmartynak özvegye és három gyermeke Béla, Ilonka és Erzsébet maradt, akikre nem hagyott egyebet költői dicsőségénél; de a nemzet megmutatta, hogy nagyjait meg tudja becsülni: Deák Ferenc felhívására néhány hónap alatt 103 000 forint gyűlt össze. A Magyar Tudományos Akadémia 1858. december 20-i közülésén báró Eötvös József tartott róla emlékbeszédet; a Kisfaludy Társaságban pedig 1864. február 6-án báró Kemény Zsigmond.

Sírját, sok más sírral együtt, a Rákosi-korszakban fel akarták számolni, ám ez nem valósult meg.

https://hu.wikipedia.org/wiki/V%C3%B6r%C3%B6smarty_Mih%C3%A1ly