NEM A VALÓ HÁT

VASS JUDIT

NEM A VALÓ HÁT

csak redundanciája,

istennő segélye, emelni átba,

ahol még elviselhetők

a bugyrok absztrahálva.

Leejt vagy emel a hullámzó idő,

emelt, hát asztalod megteríthető.

Időnként vendéget hívsz,

s a tálba batiszt szalvétát teszel,

ahogy az illem kívánja,

aztán ahogy sora jön: a hallhatók,

tányércsengés közt vicces jambusok,

s bár két fogás közt a sznobot lenézed,

nem úszod meg a csattanót:

mert holnap maradékaidra gyűlnek

leejtettek, fedél nélküli szörnyek,

csavargók, népek páriája

komfort szemét közt guberálva,

a láthatók.

De jönnek láthatatlan, egy szintről följebb,

ahol még telik, ki tudja, miből:

a plebejus gőg.

Nem guberál, csak áll a járdaszegleten,

hol élni-halni már esélytelen,

s mért marad innen, íme a tényleg-bökkenő.

Talán mert biztosabb.

Kezed puritánul, gép nélkül mosogat.