FÜLEP LAJOS

Fülep Lajos a magyarságról:

„Itt van a nagy kérdés, a nagy probléma, kimondhatatlanul nagyobb, mint az, hogy hányan vagyunk, hányan leszünk – az a kérdés, hogy milyenek vagyunk, milyenek leszünk.”

(Interjúrészlet a Pesti Naplóból, 1929.)

Fülep Lajos (Budapest, 1885. január 23. – Budapest, Józsefváros, 1970. október 7.) Kossuth-díjas magyar művészettörténész, művészetfilozófus, református lelkész, egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja.

„újságíróként dolgozott a Hazánk (1902–05), illetve az Ország (1905–06) című lapoknál. Emellett publicisztikákat, színházi és egyéb művészeti kritikákat jelentett meg a Népszava, a Magyar Szemle, A Hét, valamint a Szerda című lapoknál, melyekkel hírnevet szerzett magának.

Erre az időszakra tehető Ady Endrével kezdődő barátsága is (Fülep korán nagy jelentőségű költőnek tartotta Adyt). 1904-ben, illetve 1906-ban tanulmányutat tett Párizsban, majd 1907-től állami ösztöndíjjal Firenzében tanult. Itt kisebb megszakításokkal 1913-ig élt (az egyik megszakítás 1912-ben volt, amikor Budapesten egyetemi doktorátust szerzett). Firenzében megismerkedett a reneszánsz művészettel, illetve Assisi Szent Ferenc gondolataival, melynek hatására az addig anarchista gondolkodóként számon tartott Fülep megtért.

Firenzei időszakára tehető a két számot megért és Lukács Györggyel közösen megjelentetett A Szellem című filozófiai folyóirat is. 1913-ban rövid időre Rómába költözött, majd 1914-ben hazatért…

A Tanácsköztársaság bukása után előbb Olaszországban szerkesztett politikai lapot, majd önkéntes száműzetésbe vonult, és vidékre költözött, ahol különböző településeken szolgált református lelkészként. Állomáshelyei Medina (1920–1921), Dombóvár (1921–1922), Baja (1922–1927) és Zengővárkony (1927–1947) voltak. Ebben az időszakban is résztvevője a kulturális életnek, az 1930-as években a pécsi egyetem tanára volt, művészetfilozófiát, esztétikát és olasz irodalmat tanított. Itt kezdődött el barátsága Weöres Sándorral…

Munkásságának elején művészetfilozófiai tekintetben az emlékezés platonikus kategóriáját állította középpontba Henri Bergson, illetve Immanuel Kant alapján. Ennek gyakorlati kudarcát látva elvetette a gondolatkört és új, dinamikus jellegű létesítőerő keresésére összpontosított, melyet a világnézet fogalmában vélt felfedezni.

Ez a művészettörténet szellemtörténetté minősítése volt, mellyel megelőzte a Bécsi Iskolát. Erre az időszakra tehető Friedrich Nietzsche A tragédia születése című művének lefordítása is. Későbbi írásaiban a magyarság nemzeti felemelkedését helyezi középpontba.

Lelkészi szolgálata alatt írt az akkoriban szokásos „egykézés” (csak egy gyermek világrahozatala) problémájáról, mellyel később többek között Kodolányi János és Bajcsy-Zsilinszky Endre is foglalkozott.

Fő műve az 1923-ban megjelent Magyar művészet című könyv, melyben azt vizsgálta, hogy mik a művészetben a sajátos, magyar vonások. Felfogása szerint az egyetemes kultúrába egy nép csak nemzeti kultúrája, művészete útján illeszkedhet be.

Összegyűjtött munkáit 1971-ben, 1974-ben, valamint 1988-ban adták ki. Kéziratait az MTA Könyvtára őrzi. Levelezéseit 1990 és 1998 között adták ki. Kner Imrével folytatott levelezését külön kötetben jelentették meg 1990-ben.” (Wikipedia)

https://hu.wikipedia.org/wiki/F%C3%BClep_Lajos