TAMKÓ

VASS JUDIT

TAMKÓ

Sirató szenvedélye

ráfeszült a tér-idő tengelyére,

vajon honnan tudta,

ami csak pár éve evidencia?

Valahonnan tudnia kellett,

de nem írhatott, csak gyerekverset,

a dadaista költő tengett, hallgatott,

Marxot-Jézust-Buddhát

a tengelyen.

Néha belegondolok, micsoda jövőfalók termettek ezen a tájon, Kassák, Tamkó-Sirató Károly, ma kellene, hogy fájjon a hiába küzdelem. Ki őrzi titkuk, életük? Néhány haza vágyó értelem, aki legszívesebben elmenne innen, de nem mer, vagy nem lehet, mert valahol otthon kell lenni, ha semmi nem igazolja, akkor csak „ennyi”. Legyint az ész, itt lenni kénytelen. Gyermekversekbe fojtja, ami bölcselet volt, kort előző, eleve-holt, és magyar. És íme jelenünk is alulmúlja Adyt, Tamkó Siratót, és persze, Petőfit. Talán bilincs kell, hogy szabaddá nőjön itt a talentum. Cogito ergo sum. De ez nem jellemző. Itt kacagó szelet, gyerekverseket fúj a szél. És megint újbeszél. Várom a szabadító tálentumot. Mi, középszerek, már megtettünk mindent, hogy megszülessen. Kelj fel, és járj! Te szülj nekünk rendet!