DERKOVITS GYULA

Derkovits Gyula (Szombathely, 1894. április 13. – Budapest, 1934. június 18.) posztumusz Kossuth-díjas magyar festő és grafikus.

Sajátosan egyéni művészetet alakított ki a modern nyugat-európai stílusirányzatok (főleg az expresszionizmus, a kubizmus és a konstruktivizmus) mentén.

Ifjúsága

Sokgyermekes családban nőtt fel. Édesapja asztalosmester volt és fiának is ezt az életet szánta. Korán elkezdett rajzolni, s édesapja nem nézte jó szemmel fia művészi próbálkozásait. 16 évesen édesapja hivatalos szerződéssel maga mellé vette inasnak, hogy aztán 3 év múltán már mint segéd dolgozhasson a családi műhelyben. A sok hiányzás miatt az elemit csak a harmadikig járta. Édesanyja korai halála egész ifjúságának talán legmegrázóbb eseménye. Nem csoda, hogy az anya nélkül maradt egyre szegényedő családban a rajzolás és festés jelentett örömöt számára.

Az első világháború kitörésekor önként jelentkezett katonának, feltehetően azért, hogy megszabaduljon a rákényszerített munkájától. Néhány hetes kiképzést követően a Kárpátokban folyó harcokba küldték, ahol kisebb sebesüléssel kórházba került, aztán 1915 tavaszán ismét a frontra küldték. Bal könyökén és alsó karján nehéz, roncsolt sebet kap…mire a szantinécek rátalálnak, tüdeje áthűl a nagy hidegben. Először vidékre, majd Bécsbe kerül, kórházba. Bal karját amputálni akarják. Nem engedi. Úgy érzi, még szüksége lesz rá, palettát tart majd vele… Bal karja a gondos ápolás mellett is béna marad a hidegben egész életére kiható tüdőbajt kapott.

Képzőművészeti tanulmányok

1916-ban visszatért Magyarországra és felköltözött Budapestre. Hadirokkantként, némi segélyből és asztalosmunkából tartotta fenn magát. Baloldali elkötelezettségű ember volt, már 1918-ban belépett a kommunista pártba, folyamatosan kapcsolatot tartott fenn a bécsi emigránsokkal. Kezdetben bátyjánál lakott. Megélhetését az állam 1919-ig évi 120 koronával támogatta.

1917 januárjától a kor legmodernebb szemléletű magántanodájában, a Haris közi Képzőművészeti szabadiskolában tanul, ahol olyan tanárok keze alatt folyt a munka, mint Kernstok Károly, Rippl-Rónai József, Vedres Márk, Vágó József, Bölöni György, Elek Artúr, Márkus László. Abban az évben a Lónyai utcai Iparrajziskolában esti aktrajzolásra járt, majd Podolini-Volkmann Atrúr Lehel téri és Teplánszky Sándor Akácfa utcai szabadiskolájában képezte magát. Ugyancsak ’17-ben a Ma szerkesztőségében kiállították rajzait. Időről időre kiújuló tüdőbaja hátráltatta a munkában. Itt ismerkedett meg későbbi feleségével, az iskola egyik modelljével, Dombai Viktóriával.

A Tanácsköztársaság kitörésével átalakították az oktatási rendszert, és lehetőséget kapott, hogy a Kernstok Károly által vezetett Nyergesújfalusi művésztelepen tanulhasson. Ez az alig másfél hónap művészi fejlődésére, világnézetére óriási hatással volt. A Tanácsköztársaság augusztus elején bekövetkezett bukása után leendő feleségével az éj leple alatt vonatra szállt és visszautazott Budapestre.

Miután visszatért Budapestre, kilátástalan helyzetében Kernstock Károly sietett segítségére. Elkészítette a Pandamonium c. litográfia-sorozatát. Egyik megrendelést kapta a másik után. Füst Milán: Advent, Arany János: Toldi és Moly Tamás: Karnevál c. könyvéhez készített illusztrációkat. 1921 végétől kezdve már lapoknak is dolgozik. A Magyar Írás, a korszak egyik legnagyobb művészeti folyóirata, sorra közölte linómetszeteit és festményeinek reprodukcióit.

1920 telén Kmetty János műtermébe jár aktrajzolásra. Ő ismertette meg a rézkarcolással. 1920-ban két képet (Papagájos ember, Dögevők, lappanganak) kiállított a Nemzeti Szalonban. 1921 végén Szobotka Imre közel két hónapra átengedte Déry utcai műtermét, mely hatalmas lendületet adott Derkovits munkakedvének.

1922 elejére megszülettek az első valóban jelentős művek. E nagyméretű olajképek elkészültét követően, néhány kisebb csoportos tárlat után 1922. november 19-én megnyílt első gyűjteményes kiállítása a Belvedere galériában mely erkölcsi és anyagi tekintetben is komoly sikert hozott.

Bécsi emigráció

Habár a kiállítás ismertté tette a nevét a műértők között, a mindennapi megélhetés nem lett könnyebb a fiatal házaspárnak. 1923. június 2-án Derkovits Gyula feleségével hajóval Bécsbe utazott. Kint a Pestről hozott pénz hamar elfogyott, és alig egy hónap múltán tartalékaik kifogytak. Hoselitz Ernő textilgyáros azonban segítségükre sietett, és közel két évig szerény megélhetést biztosított nekik. Rendszeresen látogatta a múzeumokat, kedvenc helye a Kunsthistorisches Museum volt.

Ottani tartózkodása alatt egyre gyakrabban fordult a sokszorosított grafika műfajához, itt készítette el az Evezősök, a Kártyázók és a Halottsiratás c. lapokat, mely utóbbi a Magyar Rézkarcoló Művészek Egyesülete révén a clevelandi seregszemlén is részt vett.

Talán két testvérének halála fordította figyelmét a halál témájára. Az egész bécsi időszak legmegrendítőbb alkotása a Halottsiratás festmény, mely Somogyi Béla szociáldemokrata újságíró 1920-ban történt meggyilkolásának emlékét dolgozza fel.

1925. február 25-én a Weihburg Galériában gyűjteményes kiállítása is egyértelműen sikerrel zárult, s több képe is gazdára talált. A fokozódó infláció és munkanélküliség miatt ez sem volt elég a mindennapi biztos megélhetéshez, így Derkovits abban a reményben, hogy Budapesten is vásárlókat találhat új képeire, oda vitte őket. 1925. május 2-án az Andrássy út 17. szám alatti Mentor könyvkereskedés kultúrszobájában nyílt tárlat eladásaiból befolyt összeg, valamint a Bécsben élő magyar szobrász Ferenczy Béni támogatása is sokat jelentett.

1925 augusztusában Hoselitztől érkező anyagi támogatása abbamaradt. Később a magyar politikai rendőrség tisztogató akciójának rémhíre és kilátástalan helyzetük miatt télen úgy határoztak, visszatérnek Budapestre.

Hazai sikerek

Hazatérése után Huppert Ernő gyártulajdonos megrendelésére elkezdte festeni a máig lappangó Lakoma c. festményt. A kétmilliós előlegből egy jó állapotban lévő Üllői úti lakást béreltek. A kép végül hosszú gyötrődést követően elkészült, de a megrendelőnél nem aratott sikert, így a további anyagi támogatás is elmaradt.

1926 tavaszán a Képzőművészek Új Társasága (KUT) harmadik kiállítása hozott számára igazi hazai sikert. Az Ernst Múzeumban megrendezett tárlaton három festménnyel (Önarckép, Utolsó vacsora, Élet és halál) vett részt. A kritika nagyon jól fogadta a szinte még ismeretlen festőt, s kiemelte munkáit; a KUT c. folyóirat egyre gyakrabban közölte. Petrovics Elek a Szépművészeti Múzeum igazgatója megvásárolta Élet és halál c. festményét, ami az anyagi megbecsülés mellett óriási erkölcsi elismerést jelentett számára.

1927 szeptemberében az Ernst Múzeum csoportos tárlatán már 41 művel képviseltette magát. A Bécsben készült képek mellett már itthon készített friss alkotásai is helyet kaptak a tárlaton. A hazai művek két nagy téma köré csoportosulnak, az egyik az utca, a nagyváros feszültségét, zaklatottságát, a másik pedig a belső intimitást sugárzó képei, melyek az otthon belső békéjéről, feleségével való életéről mesélnek. Az év rendkívüli sikerei áttörést jelentettek Derkovits életében. Az állami vásárlás, a KUT díja, a sajtó magasztaló kritikái is mind ezt mutatták. Önálló festői stílusa is lassan kibontakozott, s olyan jelentős művek kerültek ki ekkoriban ecsetje alól mint az Utca, Otthon vagy az Önarckép.

Dolgos hétköznapok

Az Ernst Múzeumbeli kiállítás sikere sajnos nem hozta magával az anyagi megbecsülést, így a kínzó pénztelenségen 1928-ban a Magyar Rézkarcoló Műhelybeli bemutatkozással sikerült átlendülnie. Az elmúlt hét év grafikai munkásságát napvilágra táró válogatásból számos példány gazdára talált. Az így befolyt összeg ideiglenesen megoldotta a házaspár anyagi gondjait. Elköltöztek a Hunyadi tér 10. számú padláslakásba. A Dózsa-féle parasztlázadás illusztrálásának 1929 januárjában kezd neki.

Ebben az időszakban született az a pár érdekes csendélet, ahol Derkovits többféle idegen anyagot emelt a festménybe, így egy furcsa kollázsszerű elegyét adva festménynek és valóságnak. A Halas csendéletet a Tamás Galéria 1929-es tavaszi kiállításán mutatták be, ahol nagy tetszést aratott, s bár a kritika fanyalogva fogadta, Oltványi Ártinger Imre a kor egyik legnagyobb hatású műgyűjtője 400 pengőért megvásárolta saját gyűjteménye számára.

1929. október 5-től 15-ig a Tamás Galéria Gyűjteményes tárlatán már borongós hangulatú, nyomasztó képei helyett a friss, harmóniát sugárzók kerültek a falakra.

Végzés

1930. szeptember 1-én Derkovits részt vesz a baloldali munkástüntetésen. A százezres menetet brutálisan elfojtó kardlapozó rendőröket néhány rajzán is megörökíti.

1930 második felében felajánlották neki a Római Magyar Akadémia ösztöndíját, de mivel a Palazzo Falconieri épületében hozzátartozókat nem szállásoltak el, felesége lakhatását saját költségükön kellett volna megoldani, így végül Derkovits lemondott a lehetőségről. Az eleve anyagi gondokkal küszködő házaspár az év során tetemes lakbértartozást halmozott fel. Habár többen próbáltak segíteni, hol képvásárlással, hol adománnyal, Derkovits nem volt hajlandó a számára megalázó adományokat elfogadni, Így 1931. augusztus 19-én a házaspárt kilakoltatták. Erről az eseményről tanúskodik a „Végzés” c. festmény is. Képeit a 600 pengős tartozás fejében lefoglalják, őt magát pedig 6 hónap felfüggesztett börtönbüntetésre ítélték.

A kilakoltatott házaspár egy ideig a festő feleségének testvéréhez költözik. Korábbi képeinek lefoglalása ellenére újabb gyűjteményes kiállítással akart a közönség elé lépni. Így 1932 októberében Tamás Henrik Galériájában mutatta be a frissen készült műveket. Képein itt már látszik, hogy egyre nagyobb hangsúlyt kapnak a fémszínek (Dinnyeevő, Vasút mentén, Gond, Rézkarcoló önarckép). Bár az újságok pozitív kritikákkal méltatták műveit, kevés festményt tudott eladni. A pénztelenség még arra is rávette, hogy feleségéhez hasonlóan modellként próbált pénzt szerezni. A Képzőművészeti Főiskolán Vaszary János eltanácsolta, helyette inkább egy évig havonta ötpengős segélyt küldetett neki.

Utolsó évek

1933 februárjában a Szinyei Merse Pál Társaság neki ítélte a Vasút mentén című képéért a tájképfestészeti díjat. A tekintélyes erkölcsi siker melletti százpengős jutalom némileg enyhített a házaspár anyagi gondjain. Nyáron a kis lakásból átköltöztek a Munkácsy Mihály utca 37. alatti szoba-konyhás lakásba. Itt már olyan nagy méretű monumentális művek készültek mint a Hídépítők, a Hajókovács és a Szövőmunkások.

1934 februárjában a Nemzeti Szalonban megnyílt kiállításon négy képét mutatta be. Ugyanebben a hónapban a Műcsarnokban rendezett Nemzeti Képzőművészeti kiállításon a Dunai homokszállítók c. művét állította ki.

Életének utolsó napjain két festményen dolgozott: a mai napig lappangó Fázó asszony és az Anya c. képeken.

Derkovits Gyula 1934. június 18-án felesége karjaiban halt meg.

https://hu.wikipedia.org/wiki/Derkovits_Gyula