TÓTH ÁRPÁD

„Tóth Árpád az áhítat
költője.” (Kosztolányi Dezső)

„Tóth Árpádnak éreznie kellett,
hogy neki is grófi vagy hercegi rangja van a magyar lírában, és hogy amit
csinált, az romolhatatlanabb és kikezdhetetlenebb, mint sok más ünnepi
alkotás.”

(Szabó Lőrinc)

„1886. április
14-én született Aradon. Édesapja Tóth
András szobrász volt. Az
apa megszállottja volt Kossuth Lajos és a szabadságharc emlékének, élete
folyamán több különböző város főterei számára készített Kossuth-szobrokat,
ennek köszönhetően a család eleinte jólétben élt.

1889-ben a család Debrecenbe költözött. Tóth Árpád gyermekkorát itt
töltötte, 1896 és 1904 között a reáliskolában végezte középfokú tanulmányait, szorgalmas
és jó tanuló volt. 1900 augusztusában Párizsba látogattak édesapjával. Tóth Árpád 1903-ban az iskolai
önképzőkör elnöke lett, 1904 júniusában színjeles eredménnyel érettségizett,
majd szeptemberben apjával néhány napot Bécsben töltött. Ezután egy évig otthon időzött, majd 1905 nyarának
elején latin-görög kiegészítő érettségi vizsgát tett.

1905-1909 között a budapesti
egyetemen magyar–francia szakos bölcsészhallgató volt. Ekkor ismerte meg az új
irodalmi törekvéseket. 1908-tól a Nyugat munkatársaként dolgozott, mely közölte a
verseit.

Az egyetemet még nem végezte el,
mikor a családját megaláztatás érte, amely anyagi romlást is hozott: édesapja
debreceni Szabadság-szobrát élesen bírálta a szakmai kritika, és ennek hatására
a helyi publicisztika is, minek következtében a hatóság leromboltatta a
kontármunkának minősített emlékművet. Az apa ettől fogva magával meghasonlott,
komor emberré lett, s mindez a család életére is nyomasztóan hatott, ugyanis a
hivatalosan is kontárrá minősített művésznek újabb megrendelésekre nem volt
kilátása. Ezt követően Tóth Árpádnak kellett eltartania családját, így
felhagyott tanári ambícióival, visszaköltözött Debrecenbe, és októbertől a Debreceni Független Újság színkritikusa lett.

1913-ban ismét anyagi nehézségei
adódtak, szeptemberben Budapestre ment, ahol házitanítói állást vállalt.
Ebben az évben jelent meg első verseskötete is Hajnali szerenád címmel.
Csak nehezen talált szerkesztőséget, de már ekkor kiderült, hogy
tüdőbetegségben szenved. 1915-1916-ban többször felkereste a tátrai hegyvidéket, tüdőbaját gyógyítani, a
költségeket Hatvany Lajos állta.

Lichtmann Annát, egy debreceni
postaellenőr lányát egy közös ismerősük, Annus barátnője mutatta be a költőnek
a Piac utcában a Városháza előtt. Hónapokkal később, 1911 nyarán újra
találkoztak a debreceni pályaudvaron, ekkor kiderült, hogy mindketten Svedlérre
tartanak nyaralni. Lassan szerelem kezdett kibontakozni köztük, majd 1917.
május 10-én Debrecenben feleségül vette Lichtmann Annát. Csak polgári esküvőjük
volt, a költőt egyházi szertartásra nem lehetett rávenni.^[5]

1918-tól Hatvany Lajos újságának, az Esztendőnek volt segédszerkesztője. 1918-ban a Vörösmarty
Akadémia titkárává
választották.

1920-ban született meg lánya, Tóth
Eszter költő, aki 2001-ben
hunyt el. Tóth Árpád 1921-ben Az Est munkatársa lett, „színes” híreket és politikai glosszákat írt
a lapba.

Az 1920-as évek végén lassanként súlyosbodott betegsége,
több alkalommal időzött Újtátrafüreden gyógykezelés céljából. 1928-ban már a
Tamás utcai szanatóriumban kezelték.

1928. november 7-én hajnali 1
órakor, mindössze 42 évesen hunyt el Budapesten. Korai halálát tüdőgümőkor
okozta. A Farkasréti
temetőben helyezték örök
nyugalomra, búcsúztatóján Babits Mihály tartott beszédet.

A Nyugat értékelése szerint Ady Endre után a második legjelentősebb költő. Ezt az értékelést ma már
túlzónak tarthatjuk, és inkább jelentős, de nem meghatározó érvényű költői
pályáról beszélhetünk. Ennek oka pedig költői világképének rendkívüli
homogenitása, egysíkúsága. Még Babits is így dicsérte: „mint egy szent jóságú
égitest, mindig a fényes oldalát fordította felénk”. Munkásságának filozófiai hátterében Schopenhauer áll, az ember kielégíthetetlen vágyaival,
a fölfokozott magányérzettel, a tétovasággal és melankóliával. Mindez 1918-ig
mint korjelenség, korélmény, némiképp kordivat jelentkezik. 1919
elején a történelmi események hatására rövid időre a nietzschei életöröm váltja fel, hogy aztán haláláig
tartó nagy költői korszakában saját létélménnyé dolgozza át a lemondás és
fájdalom schopenhaueri gondolatát. A világképnek megfelelően a meghatározó műfaj az elégia. A hangnem, a hangfekvés pedig a borongásé.

Kevés magyar költő
karakterizálható olyan jellegzetes szókinccsel, mint Tóth Árpád: bús, lomha,
méla, beteg. Stílusára a szecesszióval rokonított impresszionizmus a jellemző; a világ állóképekben való
megragadásának igénye. Kedvenc stíluseszköze pedig a szinesztézia, mely a világ teljes hangulati és érzéki
felfogásának igényéből fakad. Verselése gazdag, tudatos; sajátos versformája a
7/6 vagy 6/7 osztású jambikus sorok, a nibelungizált alexandrin vagy kortársi elnevezéssel Tóth
Árpád-vers.” (Wikipedia)

https://hu.wikipedia.org/wiki/T%C3%B3th_%C3%81rp%C3%A1d_(k%C3%B6lt%C5%91)