SIGMUND FREUD

Sigmund Freud (Příbor, 1856. május 6. – London, 1939. szeptember 23.) osztrák neurológus és pszichiáter, a pszichoanalitikus iskola megalapítója.

Orvostanhallgatóként érdeklődése elsősorban az élettan felé fordult, de filozófiai kurzusokat is hallgatott. Az egzisztenciális és asszimilációs szempontok mellett Freud pályaválasztásában szerepe volt romantikus természetfilozófiai érdeklődésének is, amelyet Goethének A természetről szóló esszéje ébresztett fel benne.

1882-ben azonban úgy döntött, hogy a tudományos kutatói pálya helyett inkább gyakorló orvos lesz. Így került a híres bécsi közkórházba, az Allgemeines Krankenhausba, annak csaknem valamennyi részlegét körbejárva. A leghosszabb időt azonban a kórház idegosztályán, korának kiemelkedő neurológusa, Theodor Meynert mellett töltötte. 1885-ben Freud egyetemi magántanári címet kapott, majd elnyert egy párizsi ösztöndíjat.

Párizsban találkozott a kor híres pszichiáterével, Jean-Martin Charcot-val, aki hipnózis segítségével gyógyított hisztériás betegeket. A hipnózis tanulmányozása segítette hozzá Freudot korszakalkotó tudományos elméletének, a pszichoanalízisnek a kifejlesztéséhez.

1886-ban Freud magánorvosi rendelőt nyitott Bécsben. A magántanári cím feljogosította ugyan arra, hogy az egyetemen előadásokat tarthasson – de nem jelentett fizetett állást. Freud – kutatói ambíciói ellenére – egzisztenciális megfontolások miatt inkább a magánpraxist választotta, így 1886-ban végül feleségül vehette a jómódú családból származó Martha Bernayst, akivel már hosszú évek óta jegyben járt. Freudot azonban nem elégítette ki a pusztán pénzkereseti célokat szolgáló orvosi praxis. Tudományos ambícióit a későbbiekben e tevékenység keretében igyekezett megvalósítani.

Barátjával, Josef Breuerrel együtt neurotikus betegekre specializálódva 1895-ben publikálták a Tanulmányok a hisztériáról című kötetet, melyben bemutatták többek között az egyik páciensük, Anna O. (eredeti nevén Bertha Pappenheim) gyógyításával kapcsolatos tapasztalataikat.

Maga Freud azt állította, hogy a pszichoanalízis módszerének felfedezése Breuer érdeme. Ezekután rendkívül termékeny időszak következett Freud életében, számos könyv és előadás jelezte elméletalkotói előrehaladásának állomásait. Az évek során egyre több pszichés jelenséget térképezett fel.

Az 1900-as Álomfejtésben kifejti nézeteit arról, hogy az álomképek tudattalan tartalmakat szimbolizálnak, és ezek értelmezése révén feltárhatóvá válik a személyiséget mozgató tudattalan dinamika. 1901-es keltezésű A mindennapi élet pszichopatológiája. Az 1912-es Totem és tabuban a vallások eredetéről értekezett.

Freud könyvei és előadásai hírnevet szereztek neki – de nagyon sok ellenséget is, különösen orvos kollégái köréből.

Ugyanakkor maga köré vonzott számos kitűnő tanítványt is, akik a későbbiekben kiegészítették, módosították, vagy továbbgondolták teóriáját. Híresebb tanítványai: Carl Gustav Jung, Wilhelm Reich, Erich Fromm, Alfred Adler, Erik H. Erikson, Victor Tausk, Heinz Hartmann, Viktor Frankl, Anna Freud (Freud lánya) és a magyar Ferenczi Sándor.

1. Freud az ún. topográfiai modellben szemléltette a lélekről alkotott elgondolásait. A tudatos, a tudatelőttes és a tudattalan hármasságát különítette el. Strukturális modelljében háromféle énről beszél: ezek az Id (Ösztön-én), Ego (Én) és Superego (Felettes-én). Mindegyik az Idből alakul ki a gyermeki fejlődés folyamán és különböző funkciókat töltenek be .Ezek a fogalmak alkotják a represszióval, cenzúrával, szublimációval és a szexualitás hipotézisével együtt a Freudi-emberkép kereteit.
2. Az Én a józan állapot és a hatékony tevékenységek központja. A Felettesén az erkölcsi előírások és a szülői ideál (később énideál) forrása, idealisztikus elveket képvisel. Az Ösztön-én a szenvedélyek, vágyak forrása, hedonisztikus elvek vezérlik, nem tud késleltetni. Az Én a Felettes-ént és az Ösztön-ént köti össze, és igyekszik ezek a feszültségi különbségeit harmóniába hozni a realitáselv alapján.
3. Amikor az Ösztön-én túl nagy harcban áll a Felettes-énnel, akkor az Én úgy igyekszik kezelni az Ösztön-ént, úgy, hogy a tartalmát a lélek tudatalatti részébe nyomja. Ezt a represszív (elnyomó, elfojtó) folyamatot nevezik cenzúrának.
4. Az elfojtott tartalmak rejtett módszerekkel hatnak ránk. A kreativitás forrása mindenhol az elfojtott érzelmek szublimációjával (nemesítésével, finomításával) magyarázható. A neurózis (idegesség), akkor jelentkezik, amikor a repressziós-szublimációs csatorna valami miatt nem működik kellőképpen. A neurózis oka szexualitás természetű. Ebben az esetben a normális állapotba való visszahozás pszichoanalízissel oldható meg. A pszichoanalízis a Tudattalan kikérdezése, amelyik addig vezet, hogy az analitikus az emlékek felhasználásával és az álomfejtéssel megérti a problémás tartalmat, amelyik kiváltotta a blokádot (akadályt).
5. Leginkább azok a vágyak, érzelmek vannak elfojtva, melyek a vérfertőzéssel kapcsolatosak. Ilyen az Ödipusz-komplexus (a fiú anya iránti vágya) és az Elektra-komplexus (a lány apa iránti vágya).
6. A vallásgyakorlat a megoldás arra, hogy elkerüljük az individuál (egyén) neurózisát. A vallás által a felnőttek saját infantilitásukat (gyermekiességüket) egy egész életre meghosszabbítják. Valamilyen illúzióba való kapaszkodással el lehet kerülni az egyéni neurózist.
7. Az érettség az illúzióink minden gondjának és gondatlanságának lecserélésével történik. Ez a folyamat a realitás és az elégedettség (paradigmája a szexuális élvezet), mint életcélok elérésével történik.
8. Az Erosz (az élvezet, mint életösztön) megfigyelésével Freud szembeállította a Tanatoszt (a halálösztön). Freud az emberi történelmet eme két principium (alapelv) folyamatos harcának eredményeként fogja fel.
9. Pszichoszexuális fejlődési szakaszok: Freud szerint az élet első öt éve meghatározó a személyiség kialakulása szempontjából. Később már stabilabb a személyiségstruktúra és jobban ellenáll az őt érő hatásoknak. Kisiskolás kor: latencia szakasz: az energiák az új készségek elsajátítására irányulnak. Serdülőkor: genitális szakasz.

Freud azt mondja: „Vágyom, tehát vagyok.” Az Ember ösztön és normák között áll, a vágyak értelmezésének sorozatával áll szemben, a vágy pedig egy olyan megfoghatatlan erő, ami a tudattalanból fakad. Az elfojtás alapvető értelmezési tevékenységünk, az elfojtásban folyamatosan formálódik a pszichénk, ez a dinamika, feszültség teszi az embereket dinamikussá. A traumák, a lelki zavarok az elfojtás miatt alakulnak ki, mert a felettes én túl erős, nem jut hozzá a tudatalatti energiához, és a dinamika elakad. Ekkor terápiához kell folyamodni.

Freud, tudománytörténeti hatásán túlmenően, meghatározó jelentőségű a huszadik századi nyugati ember önmagáról alkotott képének megalkotásában is. Mindennapjainkból hozzá köthető a tudatalatti jelentőségének, illetve a kora gyermekkori nevelés befolyásának felismerése, részben a gyermekkor kultusza is.

Sokáig csak szűk rajongói rétege volt, a dekadencia táplálkozott belőle. Az első világháború után népszerűvé válik, ekkor már szélesebb körben terjed el, a fejlett országok mindegyike átvette a pszichoanalízis eredményeit. A második világháború után a hétköznapi életbe is beépülnek a gondolatai, az ’50-es–’60-as években már tömegfilmek alapja is lett, ld. Alfred Hitchcock Psycho című filmjét. A hetvenes években Freud művei komoly inspirációt jelentettek a humántudományban az ún. posztstrukturalista gondolkodás számára, amelyek fontos képviselői többek között Jacques Derrida, Michel Foucault, Jean-Francois Lyotard.

https://hu.wikipedia.org/wiki/Sigmund_Freud