Fodor Ákos
Nyár
Hogy gyűjtse s ossza
a rizs-sarjasztó esőt:
siet most folyónk.
A polip-árus
hangja késként vág belé
a madárdalba.
Nap tűzgolyóját
tengerbe görgette a
gyors, hideg folyam.
Szentély, sötét csönd.
Az Elárvult Fuvola
vissz-hangon szól… szól…
Virágzó ággal
áldoznék, de szirma hullt.
Könnyem pereg rá.
Rózsa mélyéből
távozó méh szárnya is,
szíve is nehéz.
Csupa-fehér gyöngy-
jázmin fölé görbed egy
sötétlő fűzfa.
Mesterem árva
kunyhóját s emlék-csöndjét
harkály se rontja.
Esőnk rizst dajkál.
– Nézzük: mint ringat Tavunk
vöcsökfészkeket!
Nyári köntösöm
hártya-finom s könnyű, mint
kabóca szárnya.
Sáfrányvirág! Nők
szemhéjfestő pamacsát
idézed bennem.
Eső se mos le
szépség-színt se virágról,
se szép lányarcról.
Hitvány halakat
döf a halászfeleség
a hideg nyársra.
A nyári hajnal
harsányszínű és kemény,
mint a kakukkszó.
Ne áltasd magad:
nem vagyunk félbevágott
dinnye két fele!
Tunya tűnődés
mélyéből egy kismadár
hangja emelt ki!
Étket készítő
nő: arca elől hátra-
hárítja tincsét.
Fönt: hars kakukkszó!
Delel a nyár! A fű is
lábujjhegyen áll!
Nyárvégi estén
egy részeg s egy tök-virág
szemléli egymást…
Buddha Születés-
napja. – Ráncos kézpárok
s olvasók nesze.
Szerencsés földön
a narancs illatán is
győz a teáé!
Hőben-a-Hűset
testesíti meg hars-zöld
bambuszligetünk.
Rekkenő nyárban
a zöld bérc fölött vihar-
fellegek gyűlnek.
Est hűvösében
frissen főtt rizst legyezget
egy nő. – De jó lesz!
A sebbel-lobbal
futó patakba hull egy-
egy zöld fenyőtű.
Hó-szín mákvirág:
tiszta és tűnékeny, mint
egy futó zápor…
Rab polip álma
nyugtalan és kurta, mint
a nyári holdfény.
Nyár-alkony csöndjén
még sziklát is átfúr a
kabóca-lárma!
Ritkás kakukkszó;
dús lomb közt a Hold fénye
is meg-megtörik.
E legyezőbe
Hegynek Szelét rejtettem
s hoztam el neked.
Kakukkszó száll egy
lakatlan sziget felé,
mely láthatatlan…
Eső vakítja?
Nem-látva is tudja a
mályva a napfényt!
Virágaid közt
volt dolgokat idézünk.
– Ez utam haszna.
Év Delelőjén,
Buddha Születésnapján:
kis őz született!
Citromvirágszag…
Hajdanvolt lakomákra
gondolsz, Vén Terem?
Forró nap végén
előkelő idegen
hűsöl a parton.
Fodor Ákos (Budapest, 1945. május 17. – Budapest, 2015. február 21.) magyar költő és műfordító, a magyar haiku egyik leghíresebb mestere. Konzervatóriumot végzett, majd 1963-1968 között a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola hallgatója volt. A főiskola elvégzése után több mint 20 éven át dolgozott a Zeneműkiadónál zenei szerkesztőként.
1978-ban jelent meg első verseskötete, Kettőspont címmel.
2004-ben egy interjúban így mesélt arról, hogyan találtak egymásra a haikuval, és mit jelent számára a költészet:
„Ahogy a szerelem sem úgy pottyan az emberre, mint cserép a háztetőről, hanem már igen szerelmesnek kell lennünk ahhoz, hogy a számtalan szembejövő közül épp mi ketten tudjuk azt mondani egymásnak: TE VAGY AZ! – valahogy így történt a haiku és az én esetemben…A haiku mindenekelőtt és mindenekfölött: mentalitás. Ennek a mentalitásnak „lelke” a csend, a figyelem, a béke és némi játékosság.
Számomra – messze a haikuval történt találkozásom előtti időtől fogva – a költészet lényege nem egyéb, mint a ritka-drága, tartalmas és eleven csend, amely a legszükségesebb szavak foglalatába helyezve úgy ragyog föl, hogy képes átköltözni befogadójának szemébe-szívébe is”.
http://www.origo.hu/kultura/20150222-meghalt-fodor-akos-a-haiku-mestere.html
Kedves Judit,
ezek Fodor Ákos fordításai, de Macuo Basho versei. Köszönet a megemlékezésért! 🙂