Különböző magyarországi egyetemek, tudósok, illetve politikai csoportok 1911–32 között ötször jelölték Nobel-díjra, jelölésük azonban eredménytelen maradt.[3] Akadtak azonban bírálói is, főként külföldön, de Magyarországon is. A kortársak a „Legnagyobb élő magyar” névvel illették.
Gróf Apponyi Albert (Bécs, 1846. május 29. – Genf, 1933. február 7.) politikus, miniszter, belső titkos tanácsos, nagybirtokos, a Magyar Tudományos Akadémia igazgatósági tagja, 1921-től 1933-ig a Szent István Akadémia elnöke. Jászberény város aranymandátumos képviselője. Az 1920-as párizsi békekonferencián a magyar delegáció vezetője volt.
| „ | …Ha Magyarország abba a helyzetbe állíttatnék, hogy választania kellene ennek a békének elfogadása vagy visszautasítása között, úgy tulajdonképpen arra a kérdésre adna választ: helyes-e öngyilkosnak lenni, nehogy megöljék.… |
Amíg Széchenyi Istvánnak vagy Batthyány Lajosnak az akkori arisztokrata világ életrendjében külön meg kellett tanulniuk magyarul, a konzervatív szellemű Apponyi családban magyar anyanyelven nőtt fel Apponyi Albert, de már gyermekkorában tökéletesen elsajátított több nyugat-európai nyelvet.
Első politikai tevékenységének tartotta azt a szerepet, melyet egy alkalommal Deák Ferenc mellett töltött be, még egyetemi hallgató korában, amikor egy dalmáciai küldöttséggel folytatott tanácskozáson olasz tolmácsként volt jelen.
„Mindenki bizonyos kíváncsisággal fogadott” – írja emlékirataiban a képviselőházban való első megjelenéséről –, „de kevesen rokonszenvvel. A baloldal a konzervatív ivadékot látta bennem, a liberális Deák-pártiak egy ultramontán akció képviselőjét”.
Pártja 1892 októberében a Nemzeti Párt nevet vette fel és ezt a nevet viselte 1900 februárjáig, mikor egyesült a Szabadelvű Párttal. 1889-ben az összes ellenzéki pártok élén vett részt az emlékezetes véderővitában, a kiegyezésben biztosított nemzeti jogok érvényesítését követelve. Ez a harc megtörte Tisza Kálmán tizenöt éves uralmát; bukása rövidesen (1890) be is következett.
… Apponyi harca Bánffy ellen újra megkezdődött, mert a kormány ebben az évben lezajlott általános választásokon igénybe vette az erőszak és korrupció minden eszközét. Apponyi kíméletlenül ostorozta a visszaéléseket és a közéleti korrupciót, majd pedig az úgynevezett „ischli klauzula” miatt fordult ellene. Az emiatt támadt obstrukcióban azonban még sem vett részt, mert „medicina pejor morbo”-nak (a gyógyszer rosszabb a halálnál) tartotta. A küzdelem végül Bánffy bukásához vezetett.
Széll Kálmán kormánya következett. Széll-lel Apponyi egyezségre jutott, így pártjával együtt csatlakozott a Szabadelvű Párthoz. Kevéssel utóbb az 1901-es országgyűlés képviselőháza elnökké választotta, s ugyanebben az esztendőben valóságos belső titkos tanácsosa lett a királynak.
A Károlyi-rezsim idején teljesen visszavonult a közélettől, a Tanácsköztársaság elől pedig menekülni volt kénytelen. A vörösök nem engedték vasúton elutazni a fővárosból: kocsin menekült és egy ideig Fejér vármegyében, s a Dunántúl más vidékein bujdosott, míg végül nagy nehezen sikerült átjutnia a Dunán, éberhárdi birtokára. Ott élt a kommün összeomlása után is és csak 1919 novemberében jött haza, amikor az antant budapesti főmegbízottjának, Sir George Clarknak kezdeményezésére megindult kibontakozási tárgyalások jelenlétét nélkülözhetetlenné tették.
Az akkor uralkodó keresztény-nemzeti irányról való felfogásáról kérdezve azt felelte, hogy az ő kereszténysége nem ismer sem felekezeti gyűlölséget, sem fajgyűlöletet, az üldözés pedig nem politika. A kibontakozási tárgyalásokon, melyek egy koncentrációs kormány megalakítását célozták, nagy erővel vett részt, s már úgy tűnt, hogy ő alakítja meg az új kormányt, amikor ez a kombináció a keresztény-nemzeti egyesülés ellenállásán az utolsó pillanatban meghiúsult. November 18-án, a Clark elnökletével tartott utolsó pártközi konferencián mondotta e párt megbízásából Ereky Károly, a Friedrich-kormány közélelmezési minisztere, hogy egy Apponyi-kormányt nem támogatna. „Végre egy őszinte szó!” – felelte erre Apponyi, és otthagyta a tanácskozást, amely azután a Huszár-kombináció előtérbe jutásával végződött.
TRIANON
Apponyi újra visszavonult az aktuális politikától és a béketárgyalások előkészítésének szentelte minden idejét, s munkáját. Már korábban kilátásba helyezte, hogy elvállalja a békeküldöttség elnökségét, és mikor a Huszár-kormány a december 5-én megtartott minisztertanács határozatából hivatalosan is felkérte az elnökség elvállalására, vállalta is a feladatot.
A békeküldöttség élén január 7-én érkezett Párizsba, s január 16-án mondta el a legfőbb tanács előtt híres békeexpozéját.
| „ | …Nézetem szerint a békeszerződés nem veszi eléggé figyelembe Magyarország különleges helyzetét. Magyarországnak két forradalmat, a bolsevizmus négy hónapos dühöngését és több hónapos román megszállást kellett átélnie. Ilyen körülmények között lehetetlen, hogy a szerződés által tervbe vett pénzügyi és gazdasági határozatokat végre tudjuk hajtani. Ha a győztes hatalmak polgárai által részünkre folyósított hitelek a béke aláírásának pillanatában – amint ezt a javaslat kimondja – felmondhatók lesznek, ez a fizetőképtelenséget, a csődöt jelenti, amelynek visszahatását kétségkívül a győztes hatalmak is éreznék. Elismerem, hogy sok hitelezőnk van az Önök országaiban. A hitelek visszafizethetők lesznek, ha erre nekünk időt engedélyeznek, de nem lesznek visszafizethetők, ha azonnal követelik azokat tőlünk.… | ” |
| – Apponyi Albert trianoni beszéde Az antant azonban annyira elkötelezte magát kisebb fegyvertársainak, Magyarország szomszédjainak, hogy a legfőbb tanács e kötelezettségen nem tudta túltenni magát. Később Apponyi, amikor kiderült, hogy a legfőbb tanács nem volt hajlandó a szerződést módosítani, lemondott tisztéről. Időközben régi kerülete, Jászberény a Nemzetgyűlés tagjává választotta. Apponyi pártokon kívül maradt, mégis szavainak mindig rendkívüli súlya volt, ha nézetei nem egyeztek is meg az uralkodó politikai irányzattal. Beszédeiben óvott a szélsőségektől, a megértés és a kiengesztelődés politikáját hirdette és a politika aktuális kérdéseiről a liberalizmus szellemében nyilatkozott. Egyike volt az első Nemzetgyűlés legszorgalmasabb tagjainak, emellett nem volt a magyar nemzet történetének akkor lefolyt válságos fejezetében olyan eseménye a közéletnek, amelyben részt nem vett volna. Párizsban játszott történelmi szerepének megítélését illetően eltérőek a vélemények. Többen neki tulajdonítják azt, hogy nem sikerült Magyarországra nézve kedvezőbb békefeltételeket elérni, köszönhetően ezt többek között negatív nemzetközi megítélésének, illetve trianoni védőbeszédében is kihangsúlyozott nacionalizmusának. Angol nyelvű beszédében a magyarországi kisebbségekről mint „alacsonyabb kulturális fokon álló fajok”-ról beszél, Magyarország feldarabolásáról pedig ekképp fogalmaz: „e következmény a nemzeti hegemóniának átruházása volna oly fajokra, amelyek jelenleg többnyire alacsonyabb kulturális fokon állanak… Nézetem szerint a nemzeti hegemóniának egy alacsonyabb kulturális fokra való átruházása nem közömbös az emberiség nagy kulturális érdekei szempontjából.” (Azonban figyelembe kell venni, hogy az adott korban még politikai oldaltól és ideológiáktól függetlenül minden tudományos és politikai körben ún. fajokról beszéltek, amelyek különböző kultúrfokon állnak. Másfelől még az emberfaj fogalma is teljesen mást takart, mint ma. Ne feledjük, önmagában a szimpla „race” szó sem bírt ekkoriban elsődlegesen biológiai jelentéssel, hiszen még társadalmi osztályokra is alkalmazták akkoriban, pl. peasant race, industrial race, sőt akár élettelen dolgokra is széleskörűen használatos volt mint pl „race of books” „race of music” stb. (A race szó és a „race of” kifejezés szerepét a 20.század második felében, azaz modern angolban már szinte teljesen kiszorította a „kind” szó és a „kind of” kifejezés.) Az ún. „kulturális fok” egy elterjedt demográfiai kifejezés volt, és pusztán csak az adott népesség iskolázottsági statisztikáját jelentette, vagyis az írni-olvasni tudók arányát, szakmát tanultak, középiskolát végzettek, és a diplomával rendelkezők arányát jelentette a teljes populáción belül. Figyelembe kell azonban venni azt a tényt, hogy az antant hatalmakat nem kellett, vagy lehetett beszédekkel meggyőzni, hiszen kialakult koncepcióval rendelkeztek arról, miként rendezik Közép-Európa sorsát a háború után. Apponyi bármit is mondott volna, semminek sem lehetett pozitív hatása a döntésre nézve. A Horthy-korszak alatt 1921 májusában ünnepelte hetvenötödik születésnapját, s ezzel együtt közéleti tevékenységének ötvenedik évfordulóját. Életének e napján túláradó ünneplésnek volt tárgya. A Nemzetgyűlés neki szentelte május 27-én tartott ülését; két beszéd hangzott el csupán ekkor: Rakovszky Istvánnak, a Ház akkori elnökének üdvözlő beszéde és Apponyi nagyszerű köszönő szavai. A rákövetkező napon a Szent István-bazilikában, s a Pesti Vigadóban Horthy Miklós kormányzó, a főváros, a hadsereg, s az ország egész közönsége ünnepelte a „legnagyobb élő magyart”, aki nemes egyszerűséggel és csodálatos szerénységgel köszönte meg a nem várt és nem keresett ünneplést. Budapest székesfőváros az ünnep alkalmából díszpolgárává választotta és a róla elnevezett téren – ma Ferenciek tere – emléktáblát állított. Néhány héttel utóbb Genfben járt, ahol sok sikerrel vett részt a népszövetségi ligák Uniójának június elején megtartott konferenciáján. Ez alkalommal felkereste Hertensteinban IV. Károly királyt, aki akkor az Aranygyapjas rend lovagjává ütötte. IV. Károly megjelenése Magyarországon október 20-án váratlanul érte Apponyit, aki a király szándékaiba nem volt beavatva. Nem is találkozott vele, csak november 1-jén Tihanyban, ahová Szécsen Miklós gróf, volt cs. és kir. vatikáni nagykövet társaságában a kormány engedélyével utazott. Ez a találkozás, valamint a rövid néhány nap alatt lejátszódott tragédia megrendítő hatással volt Apponyira, és akkoriban politikai körökben beszélték is, hogy az események hatása alatt lemond mandátumáról, s visszavonul a közélettől. Erre azonban nem került sor, épp ellenkezőleg: teljes energiával a detronizációs javaslat ellen fordult, s a Nemzetgyűlésen november 3-án mondott beszédében hevesen tiltakozott a királynak az ellenség kezére való kiszolgáltatása ellen. Beszéde végén felolvasta a legitimisták deklarációját, amely szerint a trónfosztó javaslat szakítást jelent az ősi alkotmánnyal és jogilag hatálytalan. A deklaráció felolvasása után Apponyi a legitimista érzelmű képviselőkkel elhagyta az üléstermet. A Nemzetgyűlés utolsó ülésszakában, amikor a Ház a választójog lázában égett, s a bonyodalom már megoldhatatlannak látszott, Apponyi azt indítványozta, hogy a Nemzetgyűlés felirattal forduljon a kormányzóhoz, amelyben fejtsék ki, hogy a választójog törvénybe iktatásának meghiúsulása esetén az új választások kizárólag a Friedrich-féle választójog alapján ejthetőek meg. A feliratot, illetőleg annak javaslatát február 16-án a Nemzetgyűlés utolsó ülése alatt Szterényi József báró és Homonnay Tivadar képviselők társaságában felvitte a kormányzóhoz, aki hármuk előtt azt a kijelentést tette, hogy törvénytelenséget sem elkövetni, sem tűrni nem fog. A Nemzetgyűlés február 16-án feloszlott, az ellenzék aznap megalakult alkotmányvédő bizottsága Apponyit választotta elnökévé. A választási hadjáratban korához képest szokatlan lendülettel vett részt, megtörtént, hogy egyetlen napon hat helyen beszélt, mindenhol nagy sikerrel. Őt magát régi, hűséges kerülete, Jászberény választotta meg újra. A második Nemzetgyűlésnek korelnöke volt, de az ünnepélyes megnyitáson (1922. június 7-én) közjogi aggodalmai miatt nem vett részt. A ciklus elején igen tartózkodó álláspontot foglalt el és csak ritkán hallatta szavát. Ennek az oka politikai elszigeteltségében rejlett, s mint egyik jászberényi beszédében 1921. október 20-án mondta, abban, hogy sem a kormánnyal nem tudta magát azonosítani, sem pedig az oppozícióval, amelynek kormánybuktatási jogát – mint mondta – csak akkor ismerhetné el, ha képes volna a kormányzatért a felelősséget vállalni. Több, feltűnést keltő beszédet mondott a Nemzetgyűlésben, amelyekkel, ha felfogása győzedelmeskedni nem is tudott, mindig mély hatást gyakorolt a Ház tagjaira. Emlékezetes a rekonstrukciós javaslatok mellett való állásfoglalása 1924. április 15-én és nagyszabású beszéde, melyet ugyanez év december 3-án a házszabály-revízió ellen mondott. Ez utóbbi beszédében kijelentette, hogy a többséget addig, amíg a választások a nyilvános szavazás elvén alapulnak, nem ismerheti el a nemzeti akarat képviselőjének. A választójogi vitában is (1925. május 24-én), egyebek között azt a tételt állította fel, hogy „vagy elfogadjuk a titkos választást, vagy pedig nem akarjuk, hogy a választók valódi akarata jusson kifejezésre”, s azt fejtegette, hogy a középosztályban nagy és elszomorító visszaesést lát a ’48 előtti korszak szelleméhez képest. Nagy jelentőségű beszédet tartott (1926. március 18-án) a frankvitában is. Ez a beszéd szinte klasszikus példája volt a politikai ellenfélre fokozottan kötelező tárgyilagosságnak. Megállapította, hogy a Ház politikai felelősség kérdésében mindaddig nem határozhat, míg a bíróság a hamisítók perében ítéletet nem mondott. Alkotmányjogi álláspontja a felsőházi törvény vitájában mondott beszédében jutott leginkább kifejezésre. A Nemzetgyűlésen kívül való belpolitikai megnyilatkozásai főleg a királykérdés körül forogtak. Kezdettől fogva azon az állásponton volt, hogy „királykérdés pedig nincs, mert Magyarországnak törvényes királya van, akit vis major akadályoz abban, hogy megkoronáztassék.” Több ízben fejtette ki, így Körmenden, 1925. június 21-én, hogy a jogfolytonosság elve elsősorban a legitim királysághoz való ragaszkodásban jut kifejezésre, tehát az ősi alkotmány kultuszában, amelyből történelmi tradícióink és élő jogöntudatunk integráns része gyanánt a királyhoz való hűség következik, valamint, hogy a legitim királyság helyreállítása a legjobb, sőt talán egyetlen esélye a magyar demokráciának. Más alkalommal (Székesfehérvár, 1926. június 6.) azt hangsúlyozta, hogy a legitimisták nem terveznek semmiféle akciót azért, hogy elveiket valóra váltsák; ennek majd csak akkor jön el az ideje, amikor a nemzet egzisztenciális érdekeinek veszélyeztetése nélkül lehetséges lesz. Tett ezen kívül a királykérdésben még egy fontos nyilatkozatot, már az 1927-ben összeült Országgyűlés megnyitása után. Ekkor a legitimizmusnak a nemzeti királysághoz való viszonyát körvonalazta, mondván, hogy a legitim királyság hívei azon a közjogi állásponton vannak, amely néhai Károly király egykori kiáltványában van lefektetve. E kiáltványban, amelyet a király első visszatérési kísérlete után intézett a nemzethez, a következő alapvető kijelentések szerepelnek: „a pragmatica sanctio-nak a közös birtoklásra s a kölcsönös védelemre vonatkozó rendelkezései érvényüket vesztették, ennélfogva a király Magyarország katonai és pénzügyi erejét sohasem fogja más országokra vonatkozó igényeinek érvényesítésére felhasználni; amennyiben az isteni gondviselés úgy rendelné, hogy más országok felett is uralkodnék, úgy ez a körülmény Magyarország állami függetlenségét sem katonai, sem külpolitikai szempontból soha a legkevésbé sem fogja érinteni.” A második Nemzetgyűlés öt esztendeje és az ezt követő évek alatt Apponyi tevékenységének súlypontja külpolitikai térre esett. Több alkalommal képviselte Magyarországot, illetve a kormányt a Népszövetség előtt, és nagy mértékben hozzájárult ahhoz, hogy Magyarország megítélése javuljon. 1923 júliusában az erdélyi volt magyar földbirtokosok ügye állott a Népszövetség tanácsának napirendjén. Románia ugyanis az erdélyi „földreform” ürügye alatt minden kártalanítás nélkül kisajátította a Magyarországra átköltözött erdélyi birtokosok földjeit, ami ellen a magyar kormány a Népszövetségnél tiltakozását jelentette be. A kormány képviseletében ekkor Apponyi hatalmas expozéban fejtette ki a magyar álláspontot, s az ügynek a hágai nemzetközi állandó törvényszék elé való utalását indítványozta. A Tanács azonban a kérdés, s a benne rejlő súlyos és bonyolult probléma megoldását elodázta. A kérdés, mely innentől „optánsper” néven szerepelt a nemzeti, s a világközvélemény előtt, később, főként 1927-től kezdve nagy bonyodalmakra szolgáltatott okot. 1924 őszén Apponyi a magyar delegáció vezetője volt a Népszövetség közgyűlésén. A szeptember 9-ei ülésen a kisebbségi problémáról és a leszerelés kérdéséről mondott nagy hatású beszédét. Hangsúlyozta, hogy a Népszövetség ki nem elégítő módon kezeli a kisebbségi kérdést, majd pedig azt fejtette ki, hogy éppen ezért fel kell jogosítani a kisebbségeket, hogy panaszaikat közvetlenül a Tanácsnak terjeszthessék elő, a Tanács pedig minden ügyet kötelezően utaljon az állandó nemzetközi törvényszék elé. A leszerelés kérdésében azt mondotta, hogy a legyőzött államok lefegyverzésének előfeltétele az általános leszerelés volt, s hogy a teljesen lefegyverzett Magyarországnak joga van ahhoz, hogy e feltétel megvalósítását követelhesse. A Népszövetség 1925. évi őszi közgyűlésén, a biztonsági paktum tárgyalásakor mondott nagy beszédet. Bevezetésül megemlékezett Smith népszövetségi főbiztosnak a magyar rekonstrukció körül szerzett nagy érdemeiről, s ekkor hangzott el szállóigévé vált mondata, hogy miként az ismeretlen katona, úgy az ismeretlen magyar adófizető is kiérdemelte magának heroikus áldozatkészségével a Népszövetség elismerését. Ezután előterjesztette indítványát a kisebbségek ügyében, amelynek lényeges tartalma szerint a kisebbségeknek egyházi és iskolai ügyekben előterjesztett panaszai kötelezően tárgyalandók, mégpedig a kontradiktórius eljárás szabályai szerint, az állandó nemzetközi törvényszék szakvéleményét minden ilyen ügyben be kell szerezni, az egy helyen nagy számban élő kisebbségek autonómiáját pedig meg kell valósítani. Végül indítványozta, hogy a Népszövetség haladéktalanul fogjon hozzá az általános lefegyverzési konferencia előkészületeihez. Apponyi beszédének rendkívüli hatása volt. A konferencia tagjai, s a nemzetközi sajtó jelenlévő képviselői között egyértelmű volt az a felfogás, hogy Apponyi beszéde egyike az ülésszak legjelentőségteljesebb eseményeinek, mégis indítványát az illetékes albizottság, amely elé tárgyalás végett utaltatott, nem fogadta el. Magyarországnak a Népszövetségben való képviseletével Apponyi külpolitikai tevékenysége ez időszakban még korántsem merült ki. Külföldön Magyarország reprezentatív államférfiának és a világ egyik legnagyobb szónokának ismerték, aki angolul, franciául, olaszul és németül éppoly ékesszólóan szónokol, mint magyarul. Az Interparlamentáris Unió konferenciáin ő volt a magyar csoport vezérszónoka és sok fontos ügyben képviselte hazáját sok sikerrel. Külföldi revükben és lapokban is sokat dolgozott régebben, Magyarországnak a monarchiában való speciális viszonyát ismertetve, jogait és aspirációit vitatva és hirdetve. Különösen Amerikában aratott nagy sikereket: ott tartott beszédei Kossuth Lajos emlékezetét idézték fel az amerikai közvéleményben. 1923 őszén amerikai egyetemek meghívására az Egyesült Államokba utazott; szeptember 19-én indult útnak és december 10-én tért vissza. Akkoriban több amerikai államférfi, tanár, üzletember és nagyiparos tett kísérletet arra, hogy ébren tartsa az Egyesült Államok érdeklődését Európa iránt, és az emberiség sorsáért való felelősségére emlékeztessék. Emiatt szükségesnek tartották azt is, hogy az amerikai közvélemény megismerje Közép-Európa helyzetét is, meghívták tehát Apponyit, hogy ebből a témakörből előadásokat tartson. Beszélt New Yorkban, Chicagóban és sok más amerikai és kanadai városban is. Közép-Európa problémájáról tartott előadásokat, de emellett a magyar kérdést is igen nyomatékosan ismertette az általa képviselt igazság meggyőző erejével, mély nyomot hagyva a közvéleményben magával ragadó előadásával. Útja valóságos diadalút volt. Ezzel az útjával – mint több mással is – nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a világnak Magyarországról alkotott véleménye javuljon. Nyolcvanadik születésnapja alkalmából a Nemzetgyűlés nagy ünneplésben akarta részesíteni, ő azonban ezt hálás köszönettel elhárította magától. Az ország azonban így is szeretetének, ragaszkodásának és hálájának ezer tanúságával halmozta el. Amerikai tisztelői aranyserleggel lepték meg, maga az Egyesült Államok táviratban üdvözölte. Születésnapját Gyöngyösapátiban töltötte, ahol, miután a csehek éberhárdi ősi birtokát kisajátították, új családi birtokot alapított. Apponyi azonban nem tudott megpihenni életének kilencedik évtizedében sem: új nagy feladat várt rá, melyhez nagy lendülettel állt hozzá. Majd három esztendőn át ő képviselte Magyarországot a Népszövetség előtt az optánsügyben, mely a világ és az ország közvéleményét hosszú ideig foglalkoztatta. 1927. szeptember 19-étől, amikor az ügy a Népszövetség elé került, 1930 elejéig, amikor az ügyet végeredményben eldöntő hágai konferencia megkezdődött, ez a kérdés képezte gerincét külpolitikai munkásságának. Szinte szakadatlan harc volt ez a Népszövetség taktikázása, Neville Chamberlain elfogultsága, a győztesek ideológiája és Nicolae Titulescu balkáni metódusai ellen, amelyben briliánsan érvényesült eddigi pályáján kevéssé előtérbe lépett jogi képzettsége és jogászi éleselméjűsége, valamint diplomáciai érzéke, amellyel nem egyszer mentett meg már-már elveszettnek látszó szituációkat. Ha Bethlennek sikerült Hágában és Párizsban e kérdésben sokszor kifogásolt, de mégis kielégítő eredményeket elérni, úgy ez jórészt az ő teljesítményeinek köszönhető. Ezt a harcot a jogért és az igazságért a magyar ügyvédek méltányolták legékesszólóbban, amikor 1929. november 29-én Apponyit, „a nemzet nagy ügyvédjét”, nagy ünnepélyességgel a Budapesti Ügyvédi Kamara tagjává választották. „ A magyar nemzetnek egy ezeréves múlt tényei és fejlődési irányzatai által megállapított kiváló világtörténelmi hivatása volt és van, amelynek teljesítésében a trianoni katasztrófa által tetemesen meggyengült. Ez a hivatás a magasabb nyugati életformák megvédésében és békés terjesztésében állott, úgy politikai és katonai, mint kultúrai téren. A trianoni megcsonkítás a Nyugat számára már meghódított területeket szakított el tőle és taszított vissza félig még keleti szellemű létviszonyokba, végveszéllyel fenyegetve ezeken a területeken a már létező magasabb kultúrát, megnehezítve azok fölemelését, akik annak birtokában még nem voltak, mert nem érzik tovább a versenyző magasabb kultúra nyomását. Az emberiség nagy szellemi érdekeinek szempontjából ellenérték nélkül való veszteség Magyarországnak megcsonkítása, a magyarságnak gyengítése. ” – Apponyi Albert Emellett mint a magyar kormány fődelegátusa is tovább küzdött Genfben Magyarországért. Különösen említésre méltó két beszéde, amelyet ez időben a Népszövetség közgyűlésén mondott. Az egyiket 1929. szeptember 10-én tartotta, amikor rámutatva a trianoni szerződés képtelen és tarthatatlan voltára és hivatkozva egy hosszú élet tapasztalataira, arra figyelmeztette a világ hatalmasait, hogy „semmi sem örök a politikai világban”, a másikat 1930. szeptember 20-án mondta, új szempontokat és hatásos érveket érvényesítve a nemzeti kisebbségek védelmében. A Népszövetség 1930. évi közgyűlésén egyébként az a kitüntetés is érte, hogy a közgyűlés nejét a szociális bizottság elnökévé választotta. Ez akkor világszerte nagy feltűnést keltett, mert először történt meg ezúttal, hogy a közgyűlés női delegátust emelt egy bizottság elnöki tisztségébe. Apponyi tekintélye és népszerűsége a nemzetközi politikában most már vetekedett a legismertebb és legnagyobb külföldi államférfiakéval. Hogy mekkora tiszteletnek örvend ő és az ő személyén keresztül Magyarország a Népszövetség körében, azt mi sem mutatja jobban, mint hogy mikor a Népszövetségi Ligák Uniója 1931 májusában Budapesten tartotta meg közgyűlését, a kongresszus megnyitóülését május 26-án, közeledő 85-ik születésnapja alkalmából, szinte teljes egészében az ő ünneplésének szentelték. Külföldi utazásain is mindig és mindenütt az őt megillető tisztelettel fogadták, hivatalos körökben is, és ily alkalmakkor is sokszor volt módjában hazájának értékes szolgálatokat tenni, így 1929. október 5-én, amikor Párizsban az ottani diplomáciai akadémián és 1931 májusában, amikor Bécsben tartott nagy sikerű előadást Magyarország helyzetéről. Utazásairól írt beszámolói a Budapesti Hírlapban, a Pester Lloydban és több nagy külföldi lapban jelentek meg. Emlékbeszéde, amelyet Horvay János Kossuth-szobrának leleplezésekor (1927. november 6.) mondott s az a megrázó erejű gyászbeszéd, amelyet a trianoni szerződés aláírásának tizedik évfordulóján a képviselőházban tartott (1930. június 4-én), szónoki pályafutásának kiemelkedő állomásai. Bár ellenzéki magatartásra késztette Bethlen István belpolitikájának sok, előtte kezdettől fogva evidens tévedése és hibája, kritikájában mindig mérsékletet tanúsított, s ha meggyőződése ellenére is, de sok mindent megszavazott a kormánynak, sokszor abból a meggyőződésből indulva ki, hogy Bethlen külpolitikája hasznos és értékes az országra nézve. A választójog kérdésében azonban soha nem tudta a kormány álláspontját helyeselni: mindig élesen ellenzéki álláspontra helyezkedett s idevonatkozó parlamenti beszédei feltárták azt a politikai és erkölcsi veszélyt, amelyet a nyílt szavazásban és a képtelen ajánlási rendszerben lát. A királykérdésben, mely politikai elhatározásainak szintén egyik döntő tényezője, álláspontja a régi maradt. 1930. szeptember 1-jén, amikor az ezt megelőző Szent István-napi ünnep alkalmával elrendelt karhatalmi permanencia dolgában intézeti nyílt levelet írt a miniszterelnökhöz. (Akkoriban készülő királypuccsról szóló hírek voltak elterjedve az országban s a hatóságok rendkívül szigorú és kiterjedt, bár teljességgel indokolatlan óvintézkedéseket tettek.) A miniszterelnök helyett Vass József válaszolt a nyílt levélre; a válasz tagadta, hogy a rendőrség és csendőrség utasítást kapott volna arra, hogy Ottó király és Zita anyakirályné ellen bárhol, ahol megjelennek, tüstént tüzet nyissanak. Apponyi a választ megnyugvással tudomásul vette. Apponyit 85. születésnapján ismét megünnepelte a nemzet és megkérték, hogy írja meg emlékiratait, amelyekért 250 000 pengő tiszteletdíjat utaltak ki részére, egyúttal neki teljes, nejének pedig fél miniszteri nyugdíjat biztosítottak az Országgyűlés költségvetésének terhére. A kormányzó, a kormány, az ország és a külföld újra elhalmozták üdvözleteikkel, a gratulálók között volt Lord Rothermere, Otto Ender osztrák kancellár, Henderson brit, Grandi olasz és Curtius német külügyminiszter is. Az 1931 nyarán megválasztott képviselőházban természetesen újra Jászberény mandátumával foglalt helyet. Jászberény városa, amelyet akkor a Házban immár 50 éve megszakítatlanul képviselt, ezúttal aranytáblába vésett megbízólevelet nyújtott át neki. Halála Apponyi Albert 1933. február 7-én halt meg Genfben. Koporsóját a Szent József templomba vitték és onnan a Notre-Dame-ba. A gyászszertartáson jelen voltak a Népszövetség küldöttei. Svájc nevében Giuseppe Motta, volt köztársasági elnök búcsúztatta. Ezután a koporsót a pályaudvarra vitték, ahonnan 11-én délelőtt érkezett meg Budapestre. Apponyi Albertet az Országház kupolacsarnokában történt ünnepélyes beszentelés után a Nagyboldogasszonyról elnevezett budavári Koronázó Főtemplomban temették el 1933. február 14-én, ahova addig csak királyokat temettek. Apponyi halála az egész világon részvétet keltett. Nicolae Titulescu román külügyminiszter sürgönye Apponyi Albert özvegyének: „Fájdalmasan értesültem gróf Apponyi Albert haláláról, aki szememben a tökéletes hazafi, és fennköltszellemű férfiu volt és akinek politikai pályája mindenkiben szeretetet és megbecsülést váltott ki. Teljes részvéttel osztozom Magyarország gyászában, amelynek Apponyi a leghűségesebb szolgálatokat tette, de azért is, mert Apponyi a nemzetközi életben is igen nagy szolgálatokat tett. Meghajolok a legnagyobb magyar államférfiu emléke előtt és fogadja, asszonyom őszinte részvétnyilatkozatomat.” | ||
https://hu.wikipedia.org/wiki/Apponyi_Albert
Be First to Comment