LÁGYJAN

VASS JUDIT

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA

LÁGYJAN

1981 tele, Leningrádi Egyetem, fonetika óra a magyar csoportnak. Lígyija Ivanovna (fiktív név), öregedő, arany fogas hangan tanár megdicséri a magyarok orosz akcentusát, csak az a baj, hogy nem beszélünk elég lágyan.

Nosza, gyakorolni kezdi velünk a lágy ty-t, gy-t, cs-t, amelyek körülbelül a tyj-nek, gyj-nek és csj-nek felelnek meg.

Kezdetben lelkesen ismételjük utána a lágy szavakat, de amikor a lágy cs-hez érünk, kitör az apokalipszis. Nem megy.

Rendületlenül ismételteti velünk a csjiszí, csjilovjék szavakat kórusban, de mindig megjegyzi: „sztrásna” (szörnyű).

JJ csoporttársam, mint minden szemináriumon, most is szorgalmasan kjöt a pad alatt puljóvert.

Leragadunk a lágy „csj”-nél, amely utánozhatatlanul hagyja el a csillogó arany fogakat Lígyjija Ivanovna ajkairól:

„csjiszí, csjiszí, csjiszí…”

„Picsjába!” – horkan JJ a csendbe.

„Sasz kharasó”!  (Most jó!) kiált fel Lígyija Ivanovna.

A magyar csoport lelkiállapota elképzelendő.