BOCCACCIO

Giovanni Boccaccio  (Certaldo, 1313. június 16. – 1375. december 21.) olasz író, költő, humanista.

Apja, Boccaccio di Cellino mint az egyik firenzei bankház utazó ügynöke Párizsban ismerkedett meg egy vagyontalan francia özveggyel, akinek tőle született a későbbi író – törvénytelen gyermekként – Certaldóban. Apjánál nevelkedett Firenzében, féltestvéreivel együtt. (Apja egy másik nőt vett feleségül, nem az ő anyját.)

Boccaccio Nápolyban tanult, s közben egy gazdag kereskedő feleségének lett ifjú szeretője, de Fiammetta – így nevezte kedvesét írásaiban – hamarosan kiadta az útját. Apja halála (1349) után visszatért Firenzébe. 1348 és 1353 között írta legfontosabb, az utókor csodálatát kiváltó művét, a Dekameront.

Jó barátja volt a nála alig idősebb Petrarcának: levelezésük bensőséges viszonyra utal. Élete utolsó húsz évét humanista tanulmányainak szentelte. Tudós munkáit latinul írta, s ezekre volt a legbüszkébb, de írt még 16 allegorikus eklogát, két moralizáló életrajzgyűjteményt, s egy nagyméretű mitológiai magyarázatgyűjteményt. Szegényen, anyagi gondok közt élt Certaldóban és Firenzében. Jellemző, hogy Petrarca 50 aranyat hagyott Boccaccióra végrendeletében azzal a megkötéssel, hogy bundát vegyen rajta. Nem sokkal élte túl nagy barátját; Certaldóban halt meg ősei házában, 1375. december 21-én. (Wikipedia)

„Az Anjou-politikát támogató Bardi bankház révén az ifjú Boccaccio megfordul az udvarban. A külvárosi nyomort saját szemével látó fiatalember így a pénz hatalmára érzékeny, a polgárság felé nyitott, kifinomult arisztokrata udvari világot is megtapasztalhatja. A nápolyi király gazdag könyvtára, az udvar nyitottsága a laikus filozófia, a francia irodalom, a görög kultúra és az arab novellisztika előtt, mind-mind Boccaccio intellektuális, művészi formálódásának forrásává válik. Nagy szerepe van ebben Cino da Pistoiának, a kiváló költőnek és jogásznak, de a nápolyi életnek magának is, mely aktív, dinamikus életszemléletű s világra nyitott fiatalembert formál belőle. Megérintik a szabados társasági életforma örömei, de a kiábrándultság és a csalódások is.

Életének jelentős eseménye a Fiammetta (lángocska) névvel illetett hölgy iránt érzett szerelme, mely név egyszerre sejtetheti a szemérmes pírt a kedves arcán, de a tekintetében felvillanó szenvedély tüzét is. Ha a hölgy nem volt is előkelő származású, mint ahogy a hagyomány egy darabig Boccaccio „megnemesítő” szándéka nyomán vélte, az bizonyos, hogy számára a boldog nápolyi évek szimbóluma lesz, s hozzá alkotói emlékezete minduntalan visszatér.

1341-ben újra Firenzében találjuk, de jár Ravennában és Forlìban is, s valószínűleg részt vesz Nagy Lajos nápolyi hadjáratában. 1349-1351 között már a Dekameronon dolgozik. Írói hírneve egyre nagyobb. Számos követi megbízatást lát el. Barátságot köt Petrarcával, aki megmenti a Dekameront, amikor Boccaccio, erkölcsi-vallási válságának egyik depressziós pillanatában elégetné. Ez a feladat majd Savonarolára marad. 1345-től humanista tanulmányoknak szenteli magát (Dante-életrajz, Tacitus történelmi munkáinak feltárása).

1362-től csalódottan, anyagi szűkösségben éli életét. Bár fölkérik Dante Színjátékának értelmezésére, csak mintegy száz előadásra futja erejéből. Visszahúzódik Certaldóba, ahol 1375 december 21-én éri a halál.

A Dekameron előtt született művei, még ha megcsillan is bennük az elbeszélés friss és természetes életszerűsége, messze elmaradnak a novelláskönyv mögött. Így van ez a Boldogtalan szerelem (Filostrato) és az Egy szerelem megpróbáltatásai (Filocolo) című poéma, illetve „regény” esetében. A „dolce stil nuovo” és Dante hatását mutatja a Nimfák színjátéka (Ameto) című, prózával váltakozó terzinákban írt pásztorregény, melyben Ametót, a pásztort a szerelem emeli föl az erények magaslatára (A hét nimfa a sarkalatos és teológiai erények allegóriái). Legsikerültebbek a Fiammetta asszony gyászénekéből, valamint a Fiesolei nimfa-ének. Az elsőnek hőse Fiammetta, a hűtlen, de maga is elhagyott asszony, aki a megcsalatottakhoz fordulva mondja el történetét. Az elbeszélés hangja, ritmusa híven követi a lélek állapotváltozásait: a gyötrő várakozásét, a magányosság érzetét, a féltékenységét, a hiú reménykedésekét egészen az öngyilkosság-kísérletig. Boccaccio vele mintegy a lélektani regény őstípusát teremti meg. A másik, stanzákban írt poémát is finom lélekrajz, elbeszélői spontaneitás és kiegyensúlyozottság jellemzi, mellyel Boccaccio Fiesolénak s két patakjának mitológiába oltott lírai keletkezéstörténetét meséli el.

A Dekameron (Tíz nap) száz novellának a gyűjteményes kötete, melyben a novellákat egy kerettörténet hősei mondják a szerző tolla alá. A hősök, hét leány és három ifjú az 1348-as firenzei pestisjárvány idején elvonul egy, a várostól távoli villába, hogy ott tánccal, lakomákkal, játékkal és történetekkel múlassák az időt a maguk örömére. Két hetet töltenek el ott, s az általuk választott király ill. királynő javaslatára, kiknek személye naponta változik, egy meghatározott témájú történetet mond el mindegyikük. Minthogy a péntek és a szombat az imádkozásnak és a bűnbánatnak szentelt napok, a fennmaradó tíz nap során éppen száz történet hallható. Az első és a kilencedik nap tematikája kötetlen, míg az egyik mesélőnek, Dioneónak teljes szabadsága van a téma megválasztásában. Az egyes napok végén a társaság a történetekkel kapcsolatosan észrevételeket tesz, s egy balladát énekel és táncol el.

A boccacciói keret túllép az irodalmi hagyomány formai oldalán. Amellett, hogy az irodalom ideális világába, s benne mintegy paradicsomi állapotok közé helyezi hőseit, s így leválasztja őket a szörnyű pestis realitásáról, a halál fenyegetésében még inkább megmutatkozó életszeretetet lélektanilag is hitelesen motiválja történeteikkel. Másfelől szimbolizálja azt a távolságot, amelyet a világgal szemben fölvesz, s amely lehetővé teszi, hogy arra mint „emberi színjátékra” tekintsen , s hogy azt intellektuálisan és stilisztikailag birtokába vegye.

A keret kísérlet egy olyan harmonikus egység létrehozására, mely az ember világának legkülönbözőbb megnyilvánulásait teljességgé fűzi össze. Lényeges az is, hogy a keret (Elöljáró beszéd: Általános bevezető; Bevezető a negyedik naphoz; A szerző zárszava, a napzáró értekezések stb.) betöltik a kommentár, az értelmezésadás funkcióit is. Az Elöljáró beszéd címével (Kezdődik a Dekameron nevezetű könyv, más néven Galeotto herceg,…) a szerzői szó Dante Színjátékának V. énekére, Francescának és Paolónak az elcsábítására és halálára játszik rá Galeotto, a szerző és könyve mint kerítő volt a bűnös. Szerelmes nőolvasóinak Boccaccio saját példáját (mely szerint az okos baráti tanácsok mentették meg őt a szerelmi gyötrelemben már-már kívánt haláltól), valamint könyvét kínálja, melyből a gyönyörűség mellett okulást meríthetnek, nem úgy, mint a két dantei szerelmes a breton regényből.

Az eligazító funkció mellett a keret novellaelméleti sugalmazásokat is rejt: „… elmondok száz novellát vagy mesét, vagy példázatot, vagy történetet, mindegy, hogy minek nevezzük” – jegyzi meg a szerző -, ám utána szinte mindig a novella-megnevezés mellett marad, míg a másik hármat, túlhaladottnak ítélve, mellőzi. Nem annyira a tárgy, mint a nyelv és stílus tekintetében teremt olyan új elbeszélői formát Boccaccio, mely a hagyományosok fölött ironizálni is képes (ld. az Oretta-novellába /VI,I/ illesztett, előadói ügyetlenségből félbeszakadt történetet, amely végeredményben arra utal, hogyan kell elmondani egy novellát, hogyan nem szabad mesélni). A Dekameron mint novelláskönyv így a hagyományos elbeszélői műfajok mintaadó és összegző meghaladása is egyben. A szerzői zárszó jól jelzi a tudatosítás fokát.” (Enciklopédia Fazekas)

http://enciklopedia.fazekas.hu/palyakep/vilag/Boccaccio.htm