INGMAR BERGMAN

Lutheránus lelkész gyermekeként született. 10 évesen bábszínházi előadásokat rendezett. 19 évesen elhagyta a szülői házat, és színházrendezőnek állt. 1944-ben kinevezték a helsingborgi városi színház rendezőjének. 1946-ban a Göteborgs Stadsteaterbe (Göteborgi Városi Színház) került, ahol ugyanazon év novemberében Albert Camus Caligula című drámájának világpremierjét rendezte. Filmes munkái mellett is folyamatosan rendezett vidéki színházakban. „A színház olyan, mint egy megértő feleség – míg a film jelenti a nagy kalandot, a pazarló és nagy igényekkel fellépő szeretőt.”

Maga is írt színdarabokat, és filmjei forgatókönyveit is önállóan jegyezte. Az 1944-es Őrület című forgatókönyvében egy fiatal ember győzedelmeskedik

egy szadista tanár felett. A fiatalembereket elnyomó rosszindulatú apafigura végig megjelenik korai munkáiban. A gyakran erőltetett kezdeti próbálkozások erőteljes egyéni képzelőerőről adnak tanúbizonyságot. Tizedik filmjénél Bergman rátalált saját hangjára. 1951-es Nyári közjáték című filmjében egy szerencsétlen sorsú szerelemnek lírai tájszemlélete megható. 1955-ös Egy nyári éj mosolya című filmjével szerzett nemzetközi hírnevet. A következő három filmje meghatározó lett Európa filmművészetére. A hetedik pecsét (1957), A nap vége (1957) és a Szűzforrás (1960) az egész európai filmművészet lényegét sűrítette magába.

Bergman szerette illuzionistának és szemfényvesztőnek nevezni önmagát. Lemondott a történelmi helyszínekről, lecsökkentette a stáb létszámát, a helyszíneket szűkítette. Létrehozta a magány filmtrilógiáját. A Tükör által homályosan (1961), Úrvacsora (1963) és a Csend (1963) szereplői magukat

és egymást kínozzák, miközben olyan szellemi nyugalmat keresnek önmaguknak, amelyből hiányzik Isten.

Az 1966-os Persona új korszak kezdetét jelentette: elmerülést az emberi kapcsolatok világában, a premier plánok középpontba helyezését. Az 1972-es Suttogások és sikolyokban két nő kölcsönös megkínzatásának tanulmányát jelenítette meg.

Az 1970-es években filmes pályája leszállóágba került. Elhagyta otthonát és állandó szereplőit. Az 1982-es Fanny és Alexander szövevényes családi történet. E film után bejelentette visszavonulását a filmezéstől. Woody Allen szerint Bergman „Valószínűleg a legnagyobb filmrendező a filmkamera

feltalálása óta”.

Leánya, Eva Bergman 1945-ben, fia – aki szintén rendező lett –, Daniel Bergman 1962-ben született. Édesapja Linn Ullmann írónőnek, aki Liv Ullmann színésznővel való kapcsolatából 1966-ban született.

Szakmai tökéletessége mellett filmjeinek problematikája, morális tépelődő attitűdje teszi művészetét egyedülállóan jelentőssé. Kedvelt témaválasztása a lélektani konfliktusok részletes ábrázolása. Munkája szakaszos fejlődésen ment keresztül negyven éven át. Bergman igen termékeny alkotó, filmjeiben vissza-visszatér bizonyos képi elemekhez, amelyeket egyre pontosabban kidolgoz. Gyakorló színház- és operarendezőként is maradandót alkotott. Állandó operatőre a kétszeres Oscar-díjas Sven Nykvist volt. Egyik legközelebbi munkatársa a magyar származású Katinka Faragó volt

évtizedeken át.

Élete utolsó két évtizedére Bergman visszavonult a filmezéstől, csak 2003-ban tért vissza egy tv-film erejéig a Sarabande-dal. A nyolcvankilenc éves svéd rendező álmában hunyt el otthonában a balti-tengeri Fårö szigeten 2007. július 30-án, egy napon Michelangelo Antonioni olasz filmrendezővel.  (Wikipedia)

https://hu.wikipedia.org/wiki/Ingmar_Bergman

vjit Written by:

Be First to Comment

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük