ROCSKÁS

VASS JUDIT

EGY MEG NEM ÍRT REGÉNY

ROCSKÁS

Mert ha komolyan veszem a hagyományt, akkor én VRJ vagyok. Ugyanis Rocskás a ragadvány nevünk. Ciki, mi?

Azt sem tudjátok, mi az a rocska. Üssétek be „gogolba”, és megtudjátok. De én a családregény végét akarom megírni. Meg a tietekét, de nem kívánnék apokaliptikus lenni, csak jelezném, hogy ennél már nincs mélyebb ─ esetleg még a kőbalta. Einstein szerint.

Az optimistább prognózisok szerint én már nem érem meg, de amilyen mázlista vagyok, úgy járok, mint jó Kelemenünk Zágonból, amit úgy szeretett, hogy el nem hagyhatta Rodostót (gogol: Mikes Kelemen. Ma tudtam meg, hogy ha nem akarsz a keresett név mellett oda nem illő képeket találni, tedd idézőjelbe: „Mikes Kelemen”).

Szóval Rocskásék jöttek innen-onnan, és velem érnek véget ezen az ágon-tájon. Egy másik ágon majd tovább keverednek, az lesz ám csak az indoeurópaiba oltott uralajtáj família. De ez már nem az én gondom.

Szerelmetes fajtám, hogy Adyval éljek, folytatódik, fizikailag legalábbis, morálisan-lelkileg, mondhatni pszichésen már úgyis csak végvonaglik, de ne legyünk sznobok: „lássuk Uramisten, mire megyünk ketten.”

Hát én Amszterdamig mentem, s ott találtam meg rég elvesztett testvéremet, egy bizonyos Baruchban, nem rocskás, valami más. El is hagyta a „fölnevelő közösséget”, meg nem is. Lencséket csiszolt. Én meg, ha letelik a szolgálat, majd gobelint hímzek vagy kötök. Hát így jutottam értől az óceánig, meg oda-vissza. Itt hímzek-hámzok, mást nem tehetek. A rocskások türelme legyen veletek.