MONDOM ZÉ-NEK

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA

MONDOM Zé-NEK

Margó mondja-mondja, már megjártuk Nagyszombatot, Pozsonyt, a Szilikon-völgyet, rákérdez, hogy a templomot, amiből épp  kijöttünk, rendesen felújították-e (nem, giccsreál), közben kiderül, hogy ugyanolyan nevű gimnáziumban tanított, csak épp vidéken, csevegünk, gyerekeink veszik a lapot, felajánlják a segítségüket, egy kukászsákban visz egy nagy kukát valahol, a 36 fokban, és megdicséri kölykeinket, hogy el mertük hozni őket 3 napra kirándulásra −ritkaság, mondja. Hja, mondom, a mieinket mindig megdicsérik. Rajtunk kívül. És tényleg.

Mondom Zé-nek, az öregeket meg kell hallgatni, akkor is, ha unnak minket. Zé odamegy, hallgatja, de szerintem nem nagyon fogja, hogy a konzervatív habituson át egy szabadabb-árnyaltabb beszédet hall, egy csudanyelven, úgy hívjuk: magyar.

Margó mondja-mondja, már engem is untat, mert jól tudom, amiről beszél, ők meg nem értik, de érzik (hála a szülőknek), hogy épp az örökségüket nem értik.

Alkonyatkor Bé elgitározza-éneklem a https://youtu.be/gQ_US0D3_LI -et −furcsa, nagy magyar dal ez.

Este, ötszáz, bizony dalolva ment, és megverte a wales-ieket, de én nem hatódom meg. Mondom Zé-nek, majd akkor szóljanak, ha legalább Európa-bajnokok az aranylábúak. Ezzel tartoznak apámnak, aki 1986-ban majdnem infarktust kapott a második gól után, de ezt el kell nekik magyaráznom, még gondolat sem voltak. És tartoznak másik apámnak, aki Montgomery díszpolgára immár.

Várunk a vonatra, 5 percenként közlemény arról, hogy épp hány percet késik. Nevetünk. Nem tudják, hogy mi már 40 éve.

Hirtelen befut Margó, és mondja-mondja. Egy idő múlva kapcsol, hogy mi a tegnapiak vagyunk, boldogan folytatná, de már nincs kinek. Érti a testbeszédet és a nyelvet, arrébb húzza „kocsiját”, cseresznyét visz az unokáknak, és elegánsan tudomásul veszi, hogy ifjabb kollégáinak már terhes.

És most tényleg nem tudom, hogy hibás-e valaki.  „Hajt az idő, nem vár…”

Köszönjük, Margó.