EGY MEG NEM ÍRT HAJLÉK

EGY MEG NEM ÍRT HAJLÉK

Rövid utcában sok helyen lehet várni. Az ember elücsörög itt-ott, aztán, ha megunta, arrébb mozdul az árnyékokra. Már nem kéreget nyomulósan, erőszakosan, az ismerős pofáknak feltűnik a csend, már mindenki tudja, hogy a férje „elment”. Már maguktól adják a cigit. Az ember jobbra-balra néz hajnaltól hajnalig: jön-e még?

Ronda szája volt, mocskos és erőszakos. Ezen a pár utcasarkon üldözték egymást, mocskosan, erőszakosan. Megriadt, akinek berobbant a látó-és hallóterébe a mélyvilági pár. Hogyan is lehetne hívni őket? Csak riasztani tudtak, mint a poklok kitátott és erőszakos torka.

Mert milyen jó is volna, ha egyszer csak újra feltűnne dülöngélő, sovány és torz alakja, püfölné a napot erőszakos és mocskos szája, még egyszer utoljára. Vajon ma jön-e?

Egy manikűrözött kéz érinti meg a vállát, és meggörnyedt háta mögül odanyújt egy cigit. Egy vagy két éve még beszólt neki, ha azt mondta: nincs. Beszólt erőszakosan, mocskosan. Nem fordul meg. Nem látja az arcát. Valaki adott egy cigit. Mindegy. Azért visszaint valamiféle köszönömöt.

Egy megcsendesült nő szinte kopaszra nyírt fejét tartja remegő, piszkos ökle. Jön-e? Vagy csak emlékezni ücsörög ide.