Szerző: vjit

„Megalapozta az antropozófia elvein nyugvó pedagógiát, gyógypedagógiát, orvostudományt, mezőgazdaságot, teológiát, színművészetet és társadalomelméletet…

Az antropozófusok a világot és az embert alapjában véve három részből állónak tekintik: testből, lélekből és szellemből, amelyek egymást áthatják. Ezt a nézetet Steiner a A világ és az ember szellemi megismerésének alapelemei és az A szellemtudomány körvonalai című műveiben fejti ki alaposabban. Az antropozófia szerint a testi és lelki lét oka és forrása a szellemi, azaz isteni létben található, amely áthat mindent. Eszerint az antropozófia spirituális monizmus, mert a szellem által létrejött egységben látja a létet…

Mivel Steiner Johann Wolfgang von Goethe tudományos és művészi tevékenységében az elfogulatlan megfigyelés fizikai léten túlra történő kiterjesztését látta, Goethe munkásságát különösen nagyra értékelte…

Az antropozófia az embert alapvetően négy részből állónak ismeri. Van fizikai teste, amely ásványi anyagokkal van kitöltve; van életteste, más néven éterteste, amely a fizikai testet életben tartja a halálig; van asztrálteste vagy érző teste, amely az érzések és a lelki élet hordozója; s van énje, individuuma, szellemi középpontja, aki e három testben lélekként és szellemként él, fejlődik ismétlődő megtestesülésekben (reinkarnáció).

Akaratszabadság nem létezik, pontosabban csak annyiban létezhet, amennyiben a gondolkodásban működő individuális akaratról beszélünk… Hogy ma többnyire mégis csak részben szabad az ember még a gondolkodásban is, annak az az oka, hogy gondolkodó ereje túl gyenge ahhoz, hogy a test (az agy, idegrendszer, anyagcsere) befolyásai alól teljesen kivonja magát.”

https://hu.wikipedia.org/wiki/Antropoz%C3%B3fia

„És lassanként úgy éreztem, mintha egy nagyon régi időből való lélekkel volnék együtt, akit nem érintett meg a mai kor civilizációja, tudománya és szemlélete, és aki az ősi idők ösztönös tudását hozta felém…

Amellett ez az ember a legtávolabbról sem volt egy világtól elvonult álmodozó…Egészséges humora volt, és értette a módját, hogy az örömet jelentsen az embereknek…Misztériumdrámáimban Felix Balde alakjában örökítettem meg.”

Rudolf Steiner: Életutam.

Rudolf Steiner művei magyarul

http://antropozofia.hu/ga

„„Ötvenezer frankot hagyok a szegényeknek. A szegények halottaskocsiján vigyenek a temetőbe. Az egyház imádságából nem kérek, mondjanak egy imát az összes lelkekért. Hiszek Istenben.” (Hugo végrendelete, 1885.)

Victor-Marie Hugo  (Besançon, 1802. február 26. – Párizs, 1885. május 22.) francia romantikus költő, regény– és drámaíró, politikus és akadémikus.

Élete és művészete szinte teljesen átfogta a 19. századot. Szellemi formálódására hatással volt királypárti meggyőződésű édesanyja és tábornok apja, aki Napóleon seregében szolgált. Korán megnyilvánult írói elhivatottsága, royalista, katolikus versekkel kezdett. Az 1820-ban meggyilkolt Berry hercegének haláláról írt ódáját XVIII. Lajos 2000 frank évi kegydíjjal jutalmazta. Első verseskötete 1821-ben jelent meg Ódák címmel. A Bourbonokat dicsérő versekért a király évi 1000 frank kegydíjban részesítette.

A fiatal költő 1824-től részt vett a Charles Nodier által szervezett irodalmi összejöveteleken, amelyeket a romantika bölcsőjének tartottak. A Cromwell-előszóban szakított a klasszicista dráma hármas egységével, és az Hernani drámájával teremtette meg a romantikus dráma műfaját. Hugo kilenc regényt írt. Az emigráció alatt születtek a legismertebbek (A párizsi Notre-Dame kivételével). Regényei nem szórakoztató írások, hanem szinte mindig eszmék szolgálatában állnak. A hősköltemény, a természet erőivel, a társadalommal, a fatalizmussal való küzdelem mindig közel állt Hugóhoz. A nyomorultak történelmi, társadalmi–filozófiai regény, az író mélyen humanista eszméinek és az emberi természetről vallott nézeteinek megnyilatkozása. Hugo nagy jelentőséget tulajdonított a regénynek, írói munkássága csúcsteljesítményének tartotta.

Képviselőként aktív szerepet játszott a politikai életben. 1845. április 15-én Lajos Fülöp király vikomt rangban felvette a főrendbe, s így bekerülhetett az eléggé konzervatív Felsőházba. Az alkotmányozó és a törvényhozó nemzetgyűlésben felszólalt a szegénység, a társadalmi kirekesztettség ellen, a nők és gyerekek emberi jogaiért, a halálbüntetés eltörléséért, a sajtószabadságért, az ingyenes és világi oktatásért.

1851 és 1870 között politikai emigrációban élt Belgiumban, Jersey szigetén, végül Guernsey szigetén, Saint Peter Portban. Visszatérése után a szenátusban politizált. Republikánus, demokrata, sőt szocialista eszméket vallott. Olvasta Charles Fourier és Pierre-Joseph Proudhon írásait. Jean Monnet-t és Robert Schumant száz évvel megelőzve javasolta az Európai Egyesült Államok (Európai Unió) létrehozását.

Élete

Gyermek- és ifjúkora

Hugo származása kapcsán ezt írta: „Bretagne, Lotaringia és Franche-Comté vére keveredik ereimben. Három helyről örököltem a kitartás erényét (…) a szilárd akarat és az állhatatosság a titka minden sikernek.” Gyermekkorát Párizsban töltötte. A katonatiszt apa áthelyezése miatt a család 1807-ben Nápolyban, majd 1811-től Spanyolországban élt. Victor, Eugène bátyjával együtt, bentlakásos diák volt a Escuelas Pías de San Antón madridi egyházi intézményben. Ezek az évek nyomot hagytak életében.

1814-ben szülei elváltak, Victor és Eugène anyjánál maradtak, Abel pedig apjánál, mert katonai pályára készült. A gyermek Hugo nagyon szerette édesanyját, verseit mindig neki olvasta fel először. Az 1831-ben megjelent életrajzi ihletésű Őszi lombok kötetében bevallotta, hogy amikor mindenki elhagyta őt, csak édesanyja maradt mellette. Korán megnyilvánult írói elhivatottsága, óriási ambíciók feszítették. Kevés irodalmi karriert jellemzett ilyen fiatalkori öntudat és tisztánlátás. 13 éves korából megmaradtak verses füzetei, az egyik végére ezt írta: „Kedves barátom, ki ezt olvasod, ne bírálj dühös gúnnyal, s a versek gyengeségét nézd el zsenge korom miatt”. A legrégebbi aljára pedig ezt írta: „N.B. A tizenegyedik füzet táblázatát látják”. Tehát az előző tízet megsemmisítette, mert a verseket újra és újra átírta, fáradhatatlanul próbálkozott, rímeket keresett. A gyermek Hugo volt önmaga legszigorúbb bírája. 14 éves volt, amikor 1816. július 10-én ezt írta naplójába: „Chateaubriand akarok lenni, vagy semmi.”

A fiatal költő

1817-ben tizenöt évesen részt vett a Francia Akadémia által kiírt pályázaton A tanulás adta öröm valamennyi élethelyzetben című versével. Az akadémikusok azt hitték, hogy gúnyt akar űzni velük, s ezért adta meg ezt az életkort. Emiatt csak dicséretben részesítették, neve először jelent meg a sajtóban. Toulouse-ban a Jeux floraux pályázaton 1819-ben Aranyliliomot kapott az Óda IV. Henrik szobrának újrafelállításáról című verséért, 1820-ban pedig Szegfűt a Mózes a Níluson című ódájáért.

A sikereken felbuzdulva abbahagyta tanulmányait, és az írást választotta. 1819-ben Abel és Eugène fivéreivel létrehozta a Le Conservateur Littéraire (Az irodalom védelmében) irodalmi lapot, amely tehetségére irányította a figyelmet. Victor is aktívan részt vett a szerkesztésben. Itt jelentek meg versei, az Alphonse de Lamartine és André Chénier költészetét párhuzamba állító tanulmánya, a Bug-Jargal és Abel nyolc novellája. A lap 1821-ben megszűnt. Abel bátyja bevezette a Société royales des Bonnes Lettres irodalmi társaságba, ahol felolvasta verseit és drámáit. 1820-ban meggyilkolták Berry hercegét. Ez az esemény ihlette Hugót a Berry hercegének halála című ódájának megírására, amelyet XVIII. Lajos 2000 frank évi kegydíjjal jutalmazott. Chateaubriand is fogadta a tehetséges ifjú költőt. Első verseskötete 1821-ben jelent meg Ódák címmel.

A Bourbonokat dicsérő versekért a király évi 1000 frank kegydíjban részesítette. Ekkor mindössze 19 éves volt. 1823 júliusában létrehozta a La Muse Française irodalmi lapot hat költőtársával, a toulousi Jeux floraux pályázat díjazottjaival, de a lap 1824-ben megszűnt.

1825-ben részt vett X. Károly koronázásán Reimsben, a király személyes meghívására, és még abban az évben megkapta a francia Becsületrend lovagi fokozatát.

A romantikus dráma megteremtője

Charles-Augustin Sainte-Beuve-vel megalakította saját irodalmi körét a Notre-Dame-des Champs utcai lakásán. Hugo csoportjához Honoré de Balzac is csatlakozott.

Hugo ekkor már költő, regény- és drámaíró, sőt újságíró is volt. Az utolsó bástya, a színház bevételére készült, ahonnan a klasszicista hagyományok és a cenzúra tartotta távol a romantikát. Az elméleti támadást 1827 decemberében indította, amikor Cromwell-drámájának igazolására fontos értekezést adott ki Párizsban, amelyet az irodalomtörténet Cromwell-előszóként tart nyilván. Ebben fejtette ki nézeteit a művészet szabadságáról, a klasszicista dráma hármas egységének megszüntetéséről, a groteszk modern szépségéről. A politikai támadás 1829-ben a Marion de Lorme című darabbal történt, de X. Károly betiltotta felségsértés gyanúja miatt. Végül 1830. február 25-én este felgördült a függöny a Théâtre-Français (Comédie-Française) színpadán az Hernani előadásán. Ezzel a darabbal teremtette meg a romantikus dráma műfaját.

Hugo rajongói, a romantikus dráma támogatói, jó családból származó ifjak, a művészetek és a költészet szerelmesei eljöttek az előadásra. De voltak ott írók, fiatal festők, zenészek, szobrászok, építészek, kritikusok is, a jövő lovagjai, a szellem bajnokai, a művészet szabadságának védelmezői. Ezek a hosszú hajú, bajuszos, szakállas ifjak farkasszemet néztek a parókás, simára borotvált arcú urakkal. Mert ez nem volt egy szokásos előadás. Két rendszer, két civilizáció, két hadsereg, állt egymással szemben, akár összecsapásra is készen… S ezek a lelkes, fiatal romantikusok vitték győzelemre a darabot, hatalmas tapsviharral, hangos ovációval.

Théophile Gautier, aki feltűnő piros mellényben és széles karimájú lapos kalapban ült a nézőtéren, így emlékezett vissza: „Jóval az előadás kezdete előtt ültünk be a Théâtre-Français nézőterére… Voltak közöttünk fiatal költők, festők, szobrászok – mindenki fiatal volt akkor! lelkes és hittel teli, készen arra, hogy győzzön vagy meghaljon a nagy irodalmi csatában…. Igen, hidegvérrel néztük a lárvaarcú, elmaradott gondolkodású urakat, a művészet, az ideálok, a szabadság és a költészet ellenségeit, akik az öregkori debilitástól remegő kézzel akarták elzárni a jövő kapuját. …Skalpokra vágytunk, de tudtuk, hogy csak parókákat szereztünk volna….”

Bár a hagyomány „az Hernani csatájaként” említi az előadást, valójában nem került sor tettlegességre ezen az emlékezetes estén.

Házassága

Az Hugo és a Foucher család baráti kapcsolatban állt egymással. A Quartier Latin magaslatán, egy ugrásra a Panthéontól, a ciszterci apácák egykori zárdájának földszintjén lakott Hugo asszony három fiával 1809 júliusa és 1813 decembere között (12, impasse de Feuillantines). Victor és Adèle már gyermekként együtt játszottak a zárda dús és elvadult növényzetű kertjében. Hugo egy 1839 májusában írt versében nosztalgiával emlékezett vissza erre a gyermekkori paradicsomra, amit Feuillantines-nek nevezett.

1819 áprilisában bevallották egymásnak szerelmüket, és levelezni kezdtek. Hugo menyasszonyának tekintette Adèle-t, akitől nagyon távol állt az irodalom, de tehetségesen rajzolt. Hugo folyton szemrehányást tett neki leveleiben ridegsége és passzivitása miatt. Közben a két család viszonya megromlott, emiatt a levelezés is megszakadt egy időre.

1821-ben meghalt Hugo édesanyja, és ekkor titokban eljegyezték egymást. Hugo ekkor már eléggé ismert költő volt, évi királyi kegydíjban is részesült, így Adèle szülei beleegyeztek a házasságba, és 1822. október 12-én megtartották az esküvőt a Saint-Sulpice-templomban, Párizsban. Az ifjú asszonyt megijesztette Hugo növekvő hírneve, és nem akart részt venni férje intenzív intellektuális életében. Hugo számos verset írt hozzá, amelyek az 1822 és 1835 között megjelent lírai kötetekben szerepelnek. 1826 és 1837 között a költő gyakran tartózkodott Bièvres-ben, a Château des Roches kastélyban, Bertin l’Aîné vendégeként. Itt találkozott Hector Berliozzal, François-René de Chateaubriand-nal, Liszt Ferenccel, Giacomo Meyerbeerrel, és itt születtek az Őszi lombok versei is. Adèle kiváló anya volt, de elszigetelődött. Rendkívül diszkréten elfogadta a család bizalmas barátjának, Charles-Augustin Sainte-Beuve-nek udvarlását, aki verseket írt hozzá. Adèle lányuk születése után a házastársak fizikailag is eltávolodtak egymástól.

Adèle mindig tudott férje szerelmi ügyeiről, de szemet hunyt felettük. Juliette Drouet színésznőt 1833-ban ismerte meg Hugo, ő játszotta Negroni hercegnőt a Lukrécia Borgiá-ban. Juliette egész életét az írónak szentelte, ő mentette meg a börtöntől III. Napóleon államcsínye után, és bár követte Hugót az emigrációba, nem éltek együtt. Hugo számos verset írt hozzá. Minden évben együtt ünnepelték megismerkedésük évfordulóját, és írtak a közösen vezetett, gyengéd szeretettel Évfordulók könyvé-nek nevezett füzetbe.

Hugo és Adèle házasságából öt gyermek született. Léopold (három hónapos korában meghalt), Léopoldine (1824–1843), Charles (1826–1871), François-Victor (1828–1873), Adèle (1830–1915). 1843-ban Léopoldine és férje Villequier-ben vízbe fulladt, amikor csónakjuk elsüllyedt. Hugót mélyen megrázta szeretett lányának halála. Ez a fájdalom ihlette néhány versét, például a híres Demain, dès l’aube…-ot. Mindkét fia követte Hugót az emigrációba. Charles halála után gyengéd szeretettel vette körül Georges és Jeanne unokáit, amiről A nagyapaság művészete tanúskodik. A gyermekek Papapának hívták. Adèle túlélte édesapját, de korán kezdődött elmebaja miatt szanatóriumba kényszerült. Georges unokájának fia, Jean Hugo festőművész 1984-ben halt meg.

A Francia Akadémia és a főrend tagja

1837. július 2-án a Francia Becsületrend tiszti fokozatával tüntették ki, 1841. január 7-én pedig a Francia Akadémia tagja lett. Háromszor akadályozta meg tagságát egy maroknyi akadémikus, Étienne de Jouy-jal az élen, akik a romantika ellenségei voltak. Hugo az első akadémikus, aki a 19. században született. 1845-ben az Akadémia igazgatója lett. Támogatta Alfred de Vigny, Honoré de Balzac, Id. Alexandre Dumas, Alfred de Musset akadémiai tagságát. 1845. április 15-én Lajos Fülöp király vikomt rangban felvette a főrendbe. Ez lehetővé tette, hogy bekerüljön az eléggé konzervatív felsőházba.

A politika színterén

Ifjúkorában közel állt a konzervatívokhoz, a restauráció alatt X. Károly király híve volt. Ez hasonlóságot mutatott Chateaubriand politikai irányvonalával. Édesanyja halála után közelebb került apjához, aki sokat mesélt neki a napóleoni hadjáratokról. Hugo felülvizsgálta a közelmúlt történelméről vallott nézeteit. Megkísérelte feldolgozni kettős örökségét, édesapja I. Napóleon iránti rajongását és édesanyjának royalista beállítottságát. 1827-ben az Osztrák Császárság nagykövetségén rendezett estélyen a portás bejelentette Nicolas Jean-de-Dieu Soult marsall, Édouard Mortier marsall, valamint Étienne Jacques Joseph Macdonald marsall érkezését, de szándékosan nem említette meg hercegi rangjukat, amelyet I. Napóleon császártól kaptak. Az eset gróf Apponyi Antal legitimista nagykövet szolgálati ideje alatt történt. Nagy volt a felháborodás, Hugo úgy érezte, mintha édesapját sértették volna meg, aki szintén a császárság grófja volt. Az Óda a Vendôme tér oszlopához című verssel válaszolt erre az incidensre. A vers Napóleon dicsérete, akit a költő Nagy Károlyhoz és Franciaország dicső királyaihoz hasonlít.

Az 1848-as forradalom idején a főrend tagjaként a királyság mellé állt. Úgy gondolta, hogy az Orléans-ház hatalmon maradása Franciaország érdeke.

A Második Francia Köztársaság kikiáltása után Hugo Párizs 8. kerületének polgármestere lett, Alphonse de Lamartine a Közoktatási Minisztérium vezetését ajánlotta fel neki az 1848-as ideiglenes kormányban, de ő nem fogadta el. Az 1848 áprilisában tartott választásokon, amelyeken nem indult hivatalosan, 60 000 szavazatot kapott Párizsban. A május 24-i pótválasztáson közel 87 000 szavazattal képviselővé választották. Mivel jobboldali listán indult, a konzervatív jobboldallal, Louis-Napóleon Bonaparte (I. Napóleon unokaöccse) mellett ülésezett az Alkotmányozó nemzetgyűlésben. Hugo tizenkét beszédet mondott a nemzeti műhelyekről, az irodalomról és a szépművészetekről, a halálbüntetésről, a sajtószabadságról. Az 1848. augusztus 9-i törvényre szavazott, amely az ostromállapotra hivatkozva betiltott néhány republikánus napilapot. Fiai megalapították a L’Événement újságot, amely a köztársaságpárti Louis Eugène Cavaignac miniszterelnök elleni kampány szócsöve lett, és Charles Louis Napóleon Bonaparte jelölését támogatta az 1848-as elnökválasztáson. Hugo ellenezte az egykamarás törvényhozó gyűlés elvét, és az 1848-as alkotmány ellen szavazott. Charles Louis Napóleon Bonaparte személyes kapcsolatban állt Hugóval elnöksége kezdetén.

Hugo mérséklő, békítő hangú felszólalásai konzervatív gondolatokat hordoztak azokban az években, amelyektől később elhatárolódott. A fiatal képviselő ekkor még habozott a független (párton kívüli) politizálás, a liberalizmus és a konzervativizmus között. A baloldali republikánusokkal osztozott a nép iránti szeretetben, a jobboldaliaknál elítélte a demokratikus reformok és a szociálpolitika teljes elutasítását. Mandátuma május 26-án járt le.

Az 1849 májusában tartott választások után bekerült a törvényhozó nemzetgyűlésbe, amit „csatatérnek” tekintett. „Politikába keveredett költőnek” nevezték, és sokan köpönyegforgatással vádolták, mert az egykori királypárti költőből és a felsőház tagjából köztársaságpárti képviselő lett. Felszólalásait gyakran szakították félbe közbeszólásokkal. Ellenzéki politikusként hosszú, ékesszóló beszédeket mondott. Képviselőtársai rossz szónoknak tartották, mert a kor szokásával, az improvizálással ellentétben előre megtanulta a szöveget.

A nyár folyamán fokozatosan elfordult a testület konzervatív többségétől, mert nem értett egyet reakciós elveikkel. Elszántan védte a köztársaság nagy eszméit, a nép szuverenitását, az általános választójogot, a sajtószabadságot, a haladás, a szabadság és az emberiség nagy ideáljait.  1850. január 15-én beszédet mondott Az oktatás szabadsága címmel, amelyben ingyenes, kötelező oktatást kért mindenki számára, mert a gyermekeknek joguk van a tanuláshoz, és ők jelentik egy ország jövőjét. Kérte, hogy az állam biztosítsa és ellenőrizze az oktatást, s ehhez az állam laicitása elengedhetetlen. Májusban harcolt az általános választójogot korlátozó törvény ellen, júliusban pedig az Eugène Rouher által javasolt törvénnyel szegült szembe, amely korlátozta a sajtószabadságot. A nyár folyamán szembe került azzal a törvénnyel, amely alkotmánymódosítást javasolt Charles Louis Napóleon Bonaparte újraválaszthatósága érdekében. 1851 júniusában Charles fiát védte az Igazságügyi Palotában, akit azért állítottak bíróság elé, mert egy halálbüntetést ellenző cikket közölt a L’Événement hasábjain. Charles-t hat hónap börtönre ítélték, a Conciergerie-ben töltötte le büntetését. Hugo szeretett volna közoktatási miniszterként bekerülni az új kormányba, de Louis-Napóleon mellőzte őt. Hugo, aki sejtette, hogy államcsínyre készülnek, ellenzékbe vonult. 1851. július 17-én klerikalizmussal vádolta az új kormányt, és elmarasztalta a „Kis Napóleon” (Napoléon le Petit) diktatórikus módszereit. 1851 novemberében öt órán át szónokolt a monarchia intézménye ellen, és közel állt az ájuláshoz. Az 1851. december 2-i államcsíny estéjén mintegy hatvan képviselő élén röpiratot szerkesztett, amely fegyveres ellenállásra szólított fel.

Az emigráció évei

Hugo az államcsíny után egy hétig bujkált, a rendőrség kereste. 25 ezer frank jutalmat ígértek annak, aki nyomára vezet. Megkezdődött a köztársaságpártiak üldözése. 26 ezer embert letartóztattak, 9500 személyt deportáltak Cayenne-be és Algériába, 1500 személyt kiutasítottak az országból, köztük 66 képviselőt. Juliette Drouet Jacques-Firmin Lanvin nyomdai munkás nevére kiállított útlevelet szerzett Hugónak, aki december 11-én vonaton Brüsszelbe szökött. Charles fia, miután kiszabadult a börtönből, követte apját.

Az emigrációban legfontosabb feladatának tartotta, hogy harcoljon a hatalmat birtokló III. Napóleon ellen. December 14-én kezdte papírra vetni az államcsíny négy napjának eseményeit, Egy politikai gaztett története címmel. Hónapokon át dolgozott a könyvön. A feleségével váltott leveleiből kiderül, hogy végül azért hagyta abba, mert hatalmas mennyiségű dokumentumot juttattak el hozzá folyamatosan, amelyek alapján állandóan javítania kellett a szöveget, és 1852–53-ban nyolc publikáció is megjelent az államcsínyről. Hugo csak huszonöt évvel később, 1877-ben adta ki könyvét, amikor hasonló politikai helyzet állt elő Franciaországban.

1852. január 9-én III. Napóleon aláírta Hugo hivatalos kiutasítását „állambiztonsági okokra” hivatkozva. Az író válaszként májusban megírta a Kis Napóleon című, rendkívül éles hangú politikai pamfletjét, ami 1852. augusztus 5-én jelent meg Londonban. Hugo áttelepült Jersey szigetére, ott írta a Fenyítések-et, amelyben támadta a Második Császárságot. 1855-ben a sziget kormányzója kiutasította az írót, aki ekkor Guernseyre költözött. 1859-ben amnesztiát hirdetett III. Napóleon. Hugo azon néhány emigráns közé tartozott, akik nem akartak élni vele. Kezdetét vette önkéntes száműzetése.

E nehéz évek alatt adta ki a Szemlélődések verseskötetét (1856), Az évszázadok legendáját (1859), valamint a Nyomorultak-at (1862). Az 1860-as években többször is átutazott Luxemburgon, amikor a Rajna német szakasza felé tartott (1862, 1863, 1864, 1865).

1853-ban spiritiszta szeánszokon vett részt Jersey szigetén. Állítólag sikerült kapcsolatba lépnie Leopoldine szellemével. Később nyilvánosan kijelentette a lélek halhatatlanságával kapcsolatban: „Akiket elsirattunk, nem távoztak el közülünk, csupán láthatatlanok.”

Visszatérés Franciaországba

Francia vereséggel végződött a porosz–francia háború legfontosabb csatája, aminek következményeként megbukott a Második Császárság, és megalakult a Harmadik Francia Köztársaság. 1870. szeptember 5-én Hugo végre hazatérhetett tizenkilenc évi emigráció után. Szeptember 17-én röpiratban szólította fel honfitársait a porosz invázióval szembeni ellenállásra, és Párizs védelmében aktívan vett részt. A Fenyítések nyilvános felolvasásain gyűjtött összegből három ágyút öntöttek. Nadar engedélyt kért az írótól, hogy a Francia Ballonposta egyik léggömbjét róla nevezhessék el. Hugo beleegyezett. A szervezők csodálkoztak, hogy az eseményen nem jelent meg. Kiderült, hogy az indításról szóló értesítést későn küldték el.

1871. február 8-án 213 000 szavazattal Louis Blanc mögött, de Léon Gambettát megelőzve beválasztották a Nemzetgyűlésbe, ahol 400 monarchista, 200 köztársaságpárti és 30 bonapartista képviselő ülésezett. Hugo is azok közé tartozott, akik szakítani akartak a megalkuvó monarchista többséggel. A Nemzetgyűlés március 1-jén átköltözött Bordeaux-ba, mert Párizs német megszállás alatt állt, a béketárgyalások Versailles-ban folytak. Hugo felszólította a Nemzetgyűlést, hogy ne fogadja el a Franciaország számára megszégyenítő békefeltételeket (5 milliárd aranyfrank jóvátétel fizetése, Elzász–Lotaringia elcsatolása). Ezzel a kijelentésével Hugo tulajdonképpen a forradalmárok mellé állt. A hős párizsi lakosságot dicsérte, mert négy hónapig ellenállt az ellenség ostromának. Hugo azt követelte, hogy térjen vissza a Nemzetgyűlés Párizsba, mert ezzel a főváros lakóit tisztelnék meg. Végül a Nemzetgyűlés elhagyta Bordeaux-t, és Versailles-ba költözött.

1871. március 8-án a Nemzetgyűlés érvénytelenítette Garibaldi képviselővé választását, azzal az indokkal, hogy nem rendelkezik francia állampolgársággal. Garibaldi több mint tízezer szavazattal lett Algír képviselője. Hugo védelmébe vette, de alig hagyták szóhoz jutni, kifütyülték, és azt kiabálták, hogy „Hugo úr nem tud franciául!” Hugo azonnal lemondott képviselői mandátumáról.

Március 15-én váratlan elhunyt Charles fia Bordeaux-ban. Március 18-án, a forradalom első napján a Gare d’Orléans vasútállomásról indult a temetési menet a Père-Lachaise temető felé. Olivier Lissagaray, egykori forradalmár így emlékezett vissza emlékirataiban: „A Bastille-nál …a Nemzeti Gárda fraternizált a katonákkal. Majd hirtelen nagy csend lett. A pályaudvarról érkező koporsó mögött egy aggastyán ballagott fedetlen fővel: Victor Hugo kísérte utolsó útjára Charles fiát. A szövetségesek tisztelegtek fegyvereikkel, és megnyitották a barikádokat a dicsőség és a halál előtt.”

Hugo március 20-án Brüsszelbe utazott, hogy fia hagyatékával foglalkozzon, és onnan követte a kommün eseményeit. A véres megtorlás felháborította. A brüsszeli kormány nyilatkozata ellenére nyilvános levélben közölte, hogy menedéket fog adni a menekülő forradalmároknak. Május 27‑ke éjszakáján kővel dobálták meg házát, a rendőrség vette védelmébe az írót és családját. Két nap múlva megkapta kiutasítását Belgiumból. Ekkor Luxemburgba költözött, Viandenben és Diekirchben lakott, Mondorf gyógyfürdőjében kúrálta magát. Viandenben kezdte papírra vetni a Rettenetes év kötetének verseit.

A párizsi kommünnel kapcsolatban Hugo nem a felkeléshez való jogot, hanem az időpontot, az alkalmat vitatta (nem szabad polgárháborút kezdeni a győztes ellenség szeme láttára), és azt kifogásolta, hogy elszigetelődtek azok a vezetők, akik szakítottak a radikális republikánusokkal. Szerinte a kommün csodálatos dolog, csak sajnos néhány vezető kompromittálta.

1873-ban meghalt François-Victor fia hosszú és súlyos betegség után. Hugo politikai karrierje nem szakadt meg teljesen, mert 1876-tól haláláig a szenátus tagja maradt.^[21]

1877-ben adta ki az emigrációban írt könyvét, az Egy politikai gaztett történetét, mert az 1851-es eseményekkel rendkívüli hasonlóságot mutató politikai helyzet állt elő Franciaországban. A kétkötetes mű hatalmas sikert aratott, és természetesen egymástól élesen elütő politikai véleményeket generált. A republikánusok politikai tettként üdvözölték, és elkötelezett, harcos műnek nevezték. A konzervatív sajtót kínosan érintette, és azt kifogásolták, hogy a kormány miért nem tiltotta be a könyvet.

1878 júniusában rosszullét lépett fel Hugónál, amit valószínűleg agyi keringési zavarok okoztak. Négy hónapig pihent Guernsey szigetén Saint Peter Portban, a Hauteville House-ban, csak titkára utazott vele. 1878. november 10-én Juliette Drouet-vel beköltözött egy magánszállodába (Lusignan hercegnő tulajdona volt). Barátja, Paul Meurice író bérelt számukra itt lakosztályt. A hotel a mai 124 avenue Victor-Hugo helyén állt. A Harmadik Francia Köztársaság 1881. július 30-án határozatot hozott az 1851. december 2-i államcsíny áldozatainak járó állami jóvátételről, Hugo is nyugdíjban részesült.

Hugo Georges unokájának ezt írta egy papírlapra: „Többet nem fogtok látni engem, de mindig veletek leszek. Soha ne feledjétek, hogy szeretni annyi, mint cselekedni.” Halála előtt ezt mondta: „A nappal és az éj viaskodik egymással”. Hugo 1885. május 22-én hunyt el. Végakarata szerint a szegények halottaskocsiján vitték a temetésre. A Père-Lachaise temető lett volna végső nyughelye, de az 1885. május 26-án hozott rendelet alapján a Panthéonban temették el, június 1-jén.

A fiatal Harmadik Köztársaság ezt az alkalmat használta fel, hogy Panthéonná avassa a Sainte-Geneviève templomot. A koporsót három napra közszemlére tették a Diadalív alatt. Éjszaka a vértes csapattest őrizte lobogó fáklyákkal. A becslések szerint kb. egymillió tisztelője és 85 delegáció hajtott fejet az elhunyt Hugo előtt. Párizs utcái kiürültek. Az üzletek ajtajára kitették a „Nemzeti gyásznap miatt zárva” táblát. A Panthéon felé több kilométeres menet kísérte utolsó útjára a korszak legnépszerűbb íróját, akit már évtizedek óta a francia irodalom egyik kiemelkedő alakjának tartottak.

Az Európai Unió gondolata

1849. augusztus 21-én ő elnökölte a párizsi békekongresszust, megnyitó beszédében felvetette egy jövőbeni Európai Egyesült Államok gondolatát:

„Tételezzük fel, hogy Európa népei, félretéve a kihívásokat, féltékenységet, gyűlöletet, szeretettel viseltetnek egymás iránt. Tételezzük fel, hogy embernek nevezik elsősorban önmagukat, s csak másodsorban franciának, angolnak vagy németnek. S ha a nemzet hazát jelent, akkor az emberiség egyetlen családot alkot. …s a háborúkra kiadott, őrjítően nagy összegeket állítsák a béke szolgálatába. Teremtsenek belőle munkát, tudást, költsék az ipar, a kereskedelem, a közlekedés, a mezőgazdaság fejlesztésére, tudományokra, művészetekre. Próbálják csak elképzelni az eredményt! …A világ arculata meg fog változni.”

A 20. század második felének kellett eljönnie, hogy ezt a gondolatot újra elővegyék, és elfogadják.

https://hu.wikipedia.org/wiki/Victor_Hugo

„Az ember nagyságát, méltóságát, szabad akaratát vallva és hirdetve jutott el átfogó művéig, a 900 Tézisig, mellyel bizonyítani akarta azt a tételt, hogy egyetlen filozófiai iskola sem lehet az igazság egyedüli letéteményese, s hogy valamennyi eszmerendszer tartalmaz alapvető igazságokat, melyek érdemesek arra, hogy tanulmányozzuk, egymással összemérjük őket. Pico úgy alakította ki saját neoplatonista, humanista, keresztény szintetizáló filozófiai rendszerét, hogy párhuzamot vont a kereszténység, a görög-római klasszikus gondolkodás, az arab-zsidó miszticizmus tételei között.” (Wikipedia)

https://hu.wikipedia.org/wiki/Giovanni_Pico_della_Mirandola