„A közoktatás terén bármely irányban beruházott összeg meghozza az országnak kamatait”. (Csengery Antal”)
A Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem (röviden: LFZE vagy Zeneakadémia) a magyar zenei felsőoktatás intézménye, mai épülete pedig egyike a legismertebb épületeknek Budapest VI. kerületében, mely egyúttal a hazai hangversenyélet egyik legjelentősebb helyszíne.
„A budapesti Zeneakadémia építészettörténetileg igazi ritkaság: kevés ilyen gazdagon díszített és a zenének szentelt épület maradt fenn a múlt századforduló idejéből. A legismertebb a gyakorlatilag azonos időben emelt barcelonai Palau de la Música Catalana. A katalán szecesszió Gaudí mellett legismertebb mestere, Lluís Domènech i Montaner gótikát és szecessziót ötvöző alkotása talán csak a mexikóvárosi Palacio de Bellas Artes épületének gazdagságával mérhető össze. Ez utóbbi viszont már magyar párhuzamokat mutat, nem véletlenül: a milánói világkiállításon aratott sikere nyomán ugyanis a grandiózus művészeti központ építőmesterei közé hívták Maróti Gézát, illetve Róth Miksát is.
Az 1875-ben megalapított Országos Magyar Királyi Zeneakadémia oktatási tevékenysége Liszt Ferenc lakásán indult, a pesti Belváros századfordulós rendezésével eltüntetett Hal téren. Az iskola reprezentatív, vadonatúj épületét csak 1879-ben vehette birtokba: ma ezt Régi Zeneakadémia néven ismerjük az Andrássy úton. A Láng Adolf tervezte neoreneszánsz palota azonban csakhamar szűkösnek bizonyult; nem véletlen, hogy az évről évre új megmérettetést rendező Magyar Mérnök- és Építész Egylet 1888–1889. évi pályázatához a „zene- és színészeti akadémiával összekapcsolt hangversenyépületet” választotta témaként.
A versengést az akkor mindössze 27 esztendős Giergl Kálmán nyerte meg, aki 12 évvel később, 1901-ben Korb Flórissal közös irodájának élén pályázat nélkül kapott közvetlen megbízást a vallás- és közoktatásügyi minisztertől ugyanerre a feladatra. Jóllehet Korb és Giergl ekkorra befutott, közkedvelt építészeknek számítottak, olyan házakkal, mint a Ferenciek terén álló Királyi bérpalota és a két Klotild-palota, nyilvánvaló protekciójuk a szakma éles bírálatát váltotta ki. Saját újságjában, a Vállalkozók Lapjában a szintén neves építész, Komor Marcell álnéven írt olvasói levélben protestált: „…lelkem teljes erejével tiltakozom ellene, hogy az ilyen természetű tervező megbízásokat kéz alatt adják ki az előkelő vezeték nevekhez ragaszkodó Pistáknak, s egyéb nevű pajtásoknak! ” Komor a modern magyar stílusként ünnepelt nemzeti szecesszió megteremtője, Lechner Ödön követőjeként elsősorban attól tartott, hogy pályázat hiányában a majdani épületre a minisztériumi bürokraták ízlése nyomja majd rá bélyegét. Mint kiderült, nem is alaptalanul.
Az első változatot, majd a Színiakadémia leválasztása utáni 1903-as második verziót is Korb és Giergl egyértelműen Lechner hatása alatt készítette; erre utalnak a homlokzat keleties elemei, a gazdagon tagolt párkányzat, az ívelt záródású ablaksorok. A tervlapok felett azonban a felkért építészbizottságban valóban kitört a polémia: a historizmushoz ragaszkodó örök ellenlábas, Alpár Ignác a szintén a zsűriben ülő Lechner füle hallatára küldte el melegebb égtájakra a tervezőket, de vétót emelt a zenész-építész Fittler Kamill, a munkák miniszteri biztosa is – nem mellesleg a Lechner tervezte Iparművészeti Múzeum igazgatója.
Így sajátos stílusmixtúraként, a harmadjára is átdolgozott, hagyománytisztelőbb, a homlokzaton például kerámia helyett főleg követ használó tervek alapján épült meg a Zeneakadémia 1904 és 1907 között. A bejárat feletti kőatlaszok akár a közeli Andrássy út valamelyik neoreneszánsz palotáján is állhatnának, Maróti Géza Géniusz-szobrait viszont, amelyek a főpárkány feletti névfelirat mellé kerültek, elismerően fogadta az 1906-os milánói világkiállítás nemzetközi közönsége. Az asszír vagy az egyiptomi építészetből kölcsönzött elemek ugyanakkor minden tiltás ellenére Lechner filozófiájával rokonítják Korb és Giergl gondolkodásmódját, aki épp a Közel-Keletig ment ihletért. Ugyancsak saját korukra vall, hogy bevetették az akkori Magyarországon kevéssé ismert vasbetont is. A rendszert Franciaországból importáló mérnök, Zielinski Szilárd úttörő szerkezetet alkotott: nemcsak az alapozás, de az összes födém, valamint a Nagyterem erkélyei is vasbetonból készültek. A felújítás során előkerült részletek a mai szakemberek elismerését is kivívták, bő száz évvel ezelőtt azonban több szerkezeti elem megépítését csak Zielinski személyes garanciájával hagyta jóvá a minisztérium. A leggyengébb láncszemről, a középrizalit feletti vasbetonkupoláról csakhamar ki is derült, hogy a várttal ellentétben mégsem vízálló, így eredeti kialakítását a rákerülő tető tüntette el.
Bár van alapja a sokat hangoztatott állításnak, miszerint a Zeneakadémián a kor legjobb iparosai dolgoztak, a teljes igazság az, hogy kiválasztásuknál a legnagyobb súllyal az ár esett latba. A minisztérium szinte minden, az építkezéshez kapcsolódó „közbeszerzésen” a legolcsóbb ajánlattevővel szerződött. Ettől csak az építészek javaslatára tértek el; nekik köszönhető, hogy Walla József helyett a drágább, de megbízhatóbbnak vélt pécsi Zsolnay-cég kapta a padló- és falburkolati munkákat, illetve hogy a minisztérium által preferált Majoros Károllyal szemben végül a ma is közismert Róth Miksa lehetett az épület üvegablakainak kivitelezője. Igaz, az utóbbi döntés kiharcolása egy teljes évig tartott.
A belső terek ornamentikája, bár merít antik és reneszánsz előképekből is, alapvetően az osztrák szecesszió hatását mutatja. Róth a bécsi Julius Hoffmann mintakönyve alapján dolgozott, a Nagyterem szellőzőrácsai pedig az 1897-ben elkészült kiállítási palota, a Sezession aranylevelekből összeálló kupoláját idézik. A közreműködő társművészek közül Körösfői-Kriesch Aladár nevét mindenképp érdemes kiemelni. A gödöllői művészkör vezetőjének munkája a földszinti előcsarnok két freskója, valamint az emeleti foyer-ben látható kompozíció, A művészetek forrása, a preraffaelita festészet kissé megkésett, magyar földön ritka remeke.
A belső terek közül a 20. század viharos évtizedeiben is megtartotta eredeti formáját a földszinti és az emeleti előcsarnok, a fémvázas galériával tagolt könyvtár, valamint az eredeti bútordarabokat őrző igazgatói tárgyaló. A Nagyterem és a „Kisterem” (mai nevén Solti György Kamaraterem) összképét azonban a II. világháborút követő felújítás jelentősen megváltoztatta. Előbbiben a falak megszokott zöld-sárga tónusa helyett mostantól a megtalált alsó festékréteg alapján helyreállított vörösbarna-márvány veszi át a hangsúlyt, a barnára mázolt faburkolat pedig visszakapta eredeti fekete-arany festését. A terem így az aranyozott díszítményekkel, illetve az óarany-bronz kárpitokkal együtt sokkal határozottabbá, kontrasztosabbá vált, akárcsak a Solti terem, amelyben nemcsak a színek újultak meg, de helyreállították a meglelt díszítőfestéseket is a mennyezeten.”
Kovács Dániel
https://zeneakademia.hu/epuletek
