Szerző: vjit

Kokas Klára (Szany, 1929. április 24. – Arlington, 2010. február 7.) magyar zenepedagógus és zenepszichológus.

Kutatási területei voltak: zenepedagógia, zenepszichológia, zeneterápia.

Életpályája

A Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola énektanár és karvezető szakán végzett 1950-ben. Később az ELTE pedagógia-pszichológia szakos hallgatója (1965 és 1970 között) lett, ahol egyetemi doktorátust is szerzett. Szombathelyen általános iskolában, majd a Tanítóképző Intézetben, később a Münnich Ferenc Nevelőotthonban tanított. 1970-ben kijutott Bostonba (Massachusetts állam), az első amerikai Kodály Musical Training Institute-ba.

1973-tól a kecskeméti Kodály Zoltán Zenepedagógiai Intézet docense, s Európa és Amerika és Ausztrália számos helyére hívták meg vendégprofesszornak. 1989-től az Agape Zene Életöröm Alapítvány vezetője volt, a Kokas-módszer egész iskolát teremtett. Könyveit több nyelven közreadták, filmjeivel, videoműsoraival is sikereket aratott. 80. életévében, családja körében hunyt el az Egyesült Államokbeli Arlington városában (Texas állam).

https://hu.wikipedia.org/wiki/Kokas_Kl%C3%A1ra

William Shakespeare  (Stratford-upon-Avon, 1564. április 26. (keresztelő) – Stratford-upon-Avon, 1616. április 23.) angol drámaíró, költő, színész.

Az angol nyelvű drámaírás és az európai irodalom egyik legnagyobb alakja, világirodalmi öröksége és hatása a világ minden táján fellelhető. Angliában mint a nemzet dalnokát tisztelik („Bard of Avon”, vagy egyszerűen „The Bard” vagy „az avoni hattyú”). Püthagorasz szerint a költők lelke haláluk után hattyútestbe költözik, talán ezért nevezte Benjamin Jonson drámaíró a kortársát „Avon édes hattyújának”. Műveit az élő nyelvek majd mindegyikére lefordították, és színműveit folyamatosan játsszák a világ színpadain. Shakespeare azon kevés drámaírók közé tartozik, akik mind a komédia, mind a tragédia műfajában számos maradandó művet alkottak. Költőként a szonett műfajában alkotott különösen jelentőset, és két elbeszélő költeménye közül a Vénus és Adonis a 17. században az angol irodalom legsikeresebb alkotásai közé tartozott.

Nevének írásmódja

Shakespeare korában az angol helyesírás általában, és különösen a családnevek írása még meglehetősen változatos volt. Az író apja, John, Stratford-upon-Avon iratai szerint, tizenhat különböző módon írta le a nevét, és általában a Shaxpeare változatot használta. William Shakespeare maga is hol Shakspere-nek, hol Shakspeare-nek, hol pedig Shakespeare-nek írta a nevét, de jogi iratokon a Shaxper, Shakp és Shaks rövidítéseket is használta. A név különben gyakorinak számított, Shakespeare idejében csak Warwickshire grófságban huszonnégy településen éltek ilyen nevű emberek, és közülük hármat Williamnek hívtak.

Élete

William Shakespeare életére vonatkozóan a hiteles történeti források eléggé szórványosak. Születésének pontos dátuma ismeretlen. Mivel az újszülötteket legfeljebb pár nappal születésük után keresztelték (Shakespeare esetében 1564. április 26-án), feltételezik, hogy 1564. április 23-án született, a Julián naptárt véve figyelembe. 1616. április 23-án bekövetkezett halálának dátuma megegyezik Anglia védőszentje, Szent György ünnepének dátumával; ennek eredményeképpen a megegyező dátumok erősen megnövelték Shakespeare mítoszát. Az író életében Angliában a Julián naptárt használták. A Gergely-naptár – amelyet a katolikus országok 1582-ben vettek át – Shakespeare halálát május 3-ára teszi.

Shakespeare a Stratford-upon-Avon nevű városkában (Warwickshire, Anglia) látott napvilágot, egy jómódú kereskedő, John Shakespeare és egy kisbirtokos leánya, Mary Arden gyermekeként. A családban ő volt a harmadik, és egyúttal a legidősebb életben maradt fiú. Minden bizonnyal a helyi iskola tanulója volt, ahol a korabeli tananyagban erőteljesen szerepelt a latin nyelv és irodalom oktatása. Mivel az iskola dokumentumai nem maradtak fenn, így sem Shakespeare iskoláztatásának idejéről, sem annak eredményeiről nincsenek hiteles adataink.

1582. november 28-án, 18 éves korában feleségül vette a nála nyolc évvel idősebb Anne Hathawayt, aki ekkor már három hónapos terhes volt. A Shakespeare házasságkötését követő esztendőkről hasonlóképpen kevés dokumentummal rendelkezünk. 1583. május 26-án Stratfordban megkeresztelték elsőszülött lányát, Susannát, 1585 februárjában pedig az ikreket: fiát, Hamnetet és lányát, Judithot. Hamnet 11 éves korában, ismeretlen okból meghalt; 1596. augusztus 11-én temették el. Egyes források feltételezik, hogy fia halála befolyásolta Shakespeare-t a Hamlet (1601) megalkotásában.

Az ikrek születése utáni időszak látszólag eseménytelenül zajlott Shakespeare életében. Neve 1592-ben bukkan fel először a londoni színházi körökben. A kihagyás miatt az irodalomszakértők az 1585 és 1592 közötti időszakot „elveszett évek”-nek nevezik, és életrajzírói ennek az időszaknak tulajdonítják kétes szerzői eredetű munkáit is. Ezekben az években különböző legendák keringtek róla. Nicholas Rowe, első életrajzírója szerint Shakespeare Stratford-upon-Avonból Londonba menekült, hogy elkerülje az ellene indított bűnvádi eljárást, melyben őzek orvvadászatával vádolták.

Egy másik történet szerint Shakespeare Londonban a színházpatrónusok lovai ellátásával kezdte színházi karrierjét, és beszélték, hogy vidéki tanító is volt egy darabig – mind megannyi hallomásból származó mendemonda.

1585 és 1592 között Shakespeare Londonban megkezdte karrierjét mint színész, író, majd résztulajdonosa lett a Lordkamarás Emberei (angolul: Lord Chamberlain’s Men) nevű színtársulatnak, amelyet 1603-tól „Királyi Társulat”-nak (The King’s Men) neveztek el, az I. Erzsébet halálát követően trónra lépő I. Jakab adományának köszönhetően.

A fellelhető dokumentumok tanúsága szerint Shakespeare londoni tevékenysége során elegendő vagyont gyűjtött össze ahhoz, hogy házat vásároljon London Blackfriars nevű negyedében, azonkívül megvegye Stratford akkori második legnagyobb házát is, a „New Place” néven ismert épületet. Shakespeare 1611 körül visszavonult Stratfordba, ahol akarata ellenére belekeveredett egy legelő-bekerítési perbe egy olyan terület kapcsán, amelynek jövedelmeiben anyagilag is érdekelt volt. Sokak megdöbbenésére semleges pozícióba helyezkedett, csak azt kívánta elérni, hogy saját jövedelme biztosítva legyen.

Shakespeare életének utolsó hónapjában Judith lánya férjét, a kocsmatulajdonos Thomas Quiney-t megvádolták egy asszony, Margaret Wheeler megbecstelenítésével, és őt okolták az asszony gyermekszülésben esett haláláért is. Az egyháztanács nyilvános bűnbánatra kötelezte Quiney-t, aki így elveszítette becsületét. Ezért Shakespeare március 25-én úgy módosította végrendeletét, hogy Judith kizárólagos örököse lehessen a halála után hozzá kerülő családi vagyonrésznek, vagyis férjét kizárta az örökségből.

Shakespeare-t a Stratford-upon-Avon-beli Holy Trinity (Szentháromság) nevére szentelt templomban temették el, két nappal halála után. Valamikor 1623 előtt az írónak emlékművet állítottak a szentély északi falában; a féldombormű írás közben ábrázolja. Minden évben, Shakespeare születésének ünnepén, új lúdtollat helyeznek a szobor kezébe. A felirat Nesztórhoz, Szókratészhez és Vergiliushoz hasonlítja. Sírja kőfedelén a felirat megátkozza mindazokat, akik csontjait megkísérelnék eltávolítani nyughelyéről. A népszerű legenda úgy tartja, hogy Shakespeare sírjába a költő teste mellé kiadatlan műveit is eltemették, erre azonban senki nem talált még bizonyítékot. A sírt a Shakespeare által írt sírfeliratban foglaltaknak megfelelően, az elmúlt századok folyamán nem nyitották fel.

1607-ben Shakespeare idősebb lánya, Susanna, egy John Hall nevű orvoshoz ment férjhez, Judith pedig két hónappal apja halála előtt az említett Thomas Quiney borkereskedőhöz. Végakaratában Shakespeare Susannára hagyta vagyona nagyobb részét. Ugyan a Quiney családban három gyerek is született, egyik sem házasodott meg; a Hall házaspár egyetlen gyereke, Elizabeth, kétszer is férjhez ment, de gyereket nem szült, így vele véget ért Shakespeare leszármazottainak sora. Az író végrendeletében alig említi feleségét, de minden valószínűség szerint Anne Hathaway megkapta az örökség özvegynek járó egyharmadát.

Shakespeare életéről legtöbb kortársához képest meglepően sokat tudunk. Ez részben Shakespeare korabeli ismertségének, részben pedig a több évszázados kutatómunkának köszönhető. Irodalmi és színészi tevékenységének dokumentumai mellett vagyonos vállalkozó polgárként Shakespeare üzleti és jogi tranzakcióinak számos levéltári nyoma is maradt. A forrásanyag jellegéből következően magánéletéről mai szemmel nézve viszonylag kevés adat áll rendelkezésünkre (16-17. századi emberek magánjellegű levelezése a legritkább esetben maradt fenn, személyes tapasztalatokat rögzítő naplót pedig még nem volt szokás vezetni), így sok vonatkozásban a kutatók csak a művekre alapozott spekulációkra tudnak támaszkodni, különösen ami Shakespeare szexuális érdeklődését, szerelmi életét, vagy vallásról való nézeteit illeti.

Munkássága

Shakespeare irodalmi teljesítménye nem merül ki a költészet és a drámaírás magas fokú művelésében; írásaiban az emberi élet egyes aspektusai, és a legkülönbözőbb érzelmek árnyalt ábrázolása mellett tömören és világosan kifejezett filozófiai gondolatok is megjelennek. Munkái 1588 és 1616 között születtek, bár az egyes művek keletkezésének ideje, és így azok sorrendje is bizonytalan.

Hogy Shakespeare mikor kezdett el írni, már homályba merült, de korabeli utalások arra mutatnak, hogy néhány darabja már 1592-ben színre került Londonban. Életrajzi kutatók szerint színházi karrierje az 1580-as években kezdődhetett. 1594-től kezdve Shakespeare színdarabjai megjelentek az akkori gyakorlat szerinti kvartó kiadásokban (quarto, a könyvlapokat kétszeresen meghajtották, hogy egy oldalból négyet kapjanak).

1598-ra neve már ismertté vált, és megjelent a darabok címoldalán is. Színészi munkáját saját és mások darabjaiban színdarabírói sikerei ellenére sem adta fel. Idejét rendszerint megosztotta London és Stratford között. 1606-tól Shakespeare viszonylag kevesebb új drámát írt, 1613 után pedig feltehetőleg teljesen felhagyott az írással. Utolsó darabjait részben John Fletcher közreműködésével írta. Shakespeare visszavonulása után Fletcher lépett a helyébe, mint a „King’s Men” társulat színdarabírója.

1599-ben egy színésztársulat tagjai a Temze folyó déli partján megépítették saját színházukat, melyet Globe névre kereszteltek. Ez volt Angliában az első színház, melyet színészek építtettek színészek számára. A Globe színház 1599 őszén nyílt meg, a Julius Caesarral az elsőnek bemutatott darabok között. Shakespeare legtöbb és legnagyobb színdarabját a Globe számára írta. Ezek közé tartoztak a Hamlet, az Othello és a Lear király. 1608-ban a társulat átvette a Blackfriars nevű színházat is.

Írói stílusa

Shakespeare első munkáit a kor konvencionális stílusában írta. Nyelvezete nem mindig felelt meg a szereplők természetének; a színészek inkább kijelentették, semmint eljátszották mondanivalójukat. A kritikusok szerint például a nagylélegzetű beszédek a Titus Andronicus-ban inkább visszatartják, mint előmozdítják a cselekményt, és A két veronai nemes szövegét mesterkéltnek nevezik.

Nemsokára azonban Shakespeare a tradicionális stílust saját szabadabb kifejezésmódjával oldotta fel. Karrierje folyamán mindvégig keverte ezt a két stílust, ami különösen érzékelhető a III. Richárd és a Rómeó és Júlia című darabjaiban.

Az 1590-es években, a Rómeó és Júlia, II. Richárd, és a Szentivánéji álom megírása idején Shakespeare már egy sokkal természetesebb költői nyelven írt. Szóképeit és hasonlatait a dráma szükségleteinek megfelelően kezdte használni, és ügyelt arra, hogy verselése megőrizze folyékony jellegét, különösen az erős érzelmeket kifejező monológokban, mint amilyen például Hamleté.

Pályája utolsó szakaszában Shakespeare többféle technikát dolgozott ki. Ilyenek voltak váratlan szünetei egy monológ esetében, váltakozó hosszúságú mondatszerkesztései, bizonyos szavak hirtelen kihagyása, vagy egy szintén váratlan témacsere egy párbeszédben. Bár sokszor a hallgatóknak kellett gondolatban kiegészíteniük a szereplők mondanivalóját, ezzel a technikával Shakespeare elérte, hogy alakjai spontán, élethű módon beszéljenek. Költői zsenialitása párosult a színház gyakorlati szükségleteivel: a történeteket úgy formálta meg, hogy azokat a hallgatóság minden oldalukról lássa és meg is értse. Hozzáértése erősödésével hősei is gazdagabbak lettek, cselekedeteik indítóokai mélyebb dimenziókat értek el.

Művei

Drámai művek

Bővebben: William Shakespeare drámáinak kronológiája

Irodalmi szakértők gyakran emlegetnek négy periódust Shakespeare írói pályájában. 1590-ig főleg római és olasz mintára írta komédiáit és történelmi darabjait, az akkoriban népszerű és tradicionális krónikázásnak megfelelően. A második periódus Rómeó és Júlia (Romeo and Juliet) tragédiájával kezdődött 1595-ben, és 1599-ben a Julius Caesar-ral fejeződött be. Ezekben az években írta meg legnagyobb komédiáit. Az ún. tragikus periódusban (1600-1608) Shakespeare főképpen tragédiákat írt, 1608 és 1613 között tragikomédiákat (abban az időben Angliában ezt a műfajt „romance”-nak nevezték).

Shakespeare első, számontartott munkái a III. Richárd, és a háromrészes VI. Henrik, mindkettő a korai 1590-es évekből, a történelmi drámák korszakából. Shakespeare színdarabjainak megírási idejét nehéz megállapítani; szövegtanulmányok arra mutatnak, hogy a Titus Andronicus, a Tévedések vígjátéka (The Comedy of Errors), A makrancos hölgy (The Taming of the Shrew) és A két veronai nemes (The Two Gentlemen of Verona) szintén Shakespeare korai munkái közé tartozik. Színdarabjai megírásában befolyásolták más, Erzsébet-korabeli drámaírók, különösen Thomas Kyd, Christopher Marlowe, és a római Seneca darabjai, azonkívül a középkori drámaírás tradíciói. A Tévedések vígjátéka klasszikus modell után készült. A makrancos hölgy forrása ismeretlen, bár lehetséges, hogy témája egy népmeséből származik. A két veronai nemes, illetve A makrancos hölgy (ahol a hősnő szokatlanul és túlzottan szabad szellemű) gyakran okoz gondot a modern kritikusok és rendezők számára.

Shakespeare korai klasszikus és olasz komédiái – melyek a kettős cselekményre és időzített komikus hatásra alapultak – kedvező változásokon mentek át az 1590-es években. A Szentivánéji álom (A Midsummer’s Night Dream) szellemes keveréke a romantikának, a tündérmesének, és a közönséges halandók mindennapi életében előforduló komikus megnyilvánulásoknak. A velencei kalmár Shylockja egy bosszúálló zsidó pénzkölcsönző portréja; bár a komédia korabeli nézeteket tükröz, ma már gyakran sértő hatást vált ki a modern hallgatóságban. Shakespeare komédiasorozatát a Sok hűhó semmiért (Much Ado about Nothing), az Ahogy tetszik (As You Like It), és a Vízkereszt, vagy amit akartok (Twelfth Night or What You Will) egészítik ki.

Legtöbb kritikus szerint Shakespeare művészetének csúcspontját tragédiáival érte el. Hamletet – legismertebb tragédiája hősét – többször emlegetik világszerte, mint bármely más Shakespeare-alakot, különösen híres monológja miatt: „Lenni, vagy nem lenni: az itt a kérdés.” („To be, or not to be: that is the question.”) Míg a befelé forduló Hamlet fatális hibája a habozás, a darabot követő tragédiák hősei, mint Othello és Lear király, elkapkodott, rossz ítélőképességüknek lesznek áldozatai. Shakespeare tragédiáinak cselekményei gyakran forognak ilyen és ehhez hasonló végzetes hibák körül, melyek aztán felborítják a rendet, tönkreteszik a hőst, rendszerint azokkal együtt, akiket szeret. Az Othelló-ban a cselszövő Jago addig tüzeli Othello féltékenységét, míg az megöli ártatlan és szerető feleségét. Lear király elkövet egy tragikus tévedést azzal, hogy feladja hatalmát, és ezzel elindítja a lavinát, ami lánya meggyilkolásához, és Gloucester grófja kínzásához és megvakításához vezet. Frank Kermode kritikus szerint, „A darab sem a jó szereplők, sem a hallgatóság számára nem nyújt enyhülést, ami a kegyetlenségeket illeti.” („The play offers neither its good characters nor its audience any relief from its cruelty”). A Macbeth című drámában, Shakespeare legrövidebb és legtömörebb darabjában, Macbethet és feleségét, Lady Macbethet féktelen ambíciója a királyi trón birtoklásáért királyuk meggyilkolásához vezeti, majd bűntudatuk mindkettőjüket tönkreteszi. Ehhez a darabhoz Shakespeare természetfeletti erőket is fűz a három baljóslatú boszorkány személyében. Utolsó nagy tragédiái, az Antonius és Kleopátra (Anthony and Cleopatra) és a Coriolanus, Shakespeare legjobb költészetét tartalmazzák; az amerikai származású angol költő és kritikus, T. S. Eliot szerint Shakespeare legsikeresebb tragédiái.

Utolsó írói periódusában Shakespeare visszatért a tragikomédiához és befejezett három színművet: a Cymbeline-t, a Téli regét (The Winter’s Tale) és A vihar-t (The Tempest). A Pericles (Pericles, Prince of Tyre) közreműködéssel készült. Bár ezeknek a daraboknak a tónusa komolyabb, mint a korábbi komédiáké, a tragédiáknál könnyedebbek, és a tragikus hibák megbocsátásával végződnek. Néhányan ezt a változást Shakespeare életfilozófiájának elmélyedésében látják, bár az is meglehet, hogy pusztán az akkori színházi divat diktálta így. Shakespeare még megírt további két színdarabot: a VIII. Henriket és A két nemes rokont (The Two Noble Kinsmen), valószínűleg John Fletcher közreműködésével.

1623-ban John Heminges és Henry Condell (Shakespeare két barátja a „King’s Men” színház idejéből) kiadta Shakespeare színdarabgyűjteményét – az úgynevezett „Első folió”-t – végre normális nyomtatásban. A „Foliók”-kal szemben az olcsó kiadású kvartók sok szöveghibát tartalmaztak a színészek általi változtatások és a gyakori másolások következtében. Az Első fólio fedlapját díszíti az ún. Droeshout-portré, amely Shakespeare egyik leghitelesebb ábrázolásának tekinthető.

Az Első folio Shakespeare életművét komédiákra, tragédiákra, és történeti drámákra osztotta. Az angol nyelvű szakirodalom a 20. században megkülönböztette a „problémadrámákat” (mint például a Szeget szeggel és a Troilus és Cressida) és a „románcokat”, vagyis a Shakespeare idejében gyakran tragikomédiának nevezett, kései darabokat (mint pl. A vihar vagy a Téli rege). A magyar összkiadások ezeket az utóbbi csoportokat a „szinművek” kategóriája alá sorolták, hiszen mai szemmel nézve nehéz őket vígjátéknak vagy bohózatnak látni.

https://hu.wikipedia.org/wiki/William_Shakespeare

„Mi a felvilágosodás? A felvilágosodás kilábalás a magunk teremtette kiskorúságból, merészség arra, hogy ne mások vezessenek, hanem a saját értelmünkre támaszkodjunk Kiskorúnak, tehát mások által vezetettnek lenni azért csábító sok ember számára, mert kényelmes állapotot jelent. Ezáltal nehézzé válik a felnövés, hiszen járatlan utakra kellene lépni, és a merészség ehhez nem sokakban van meg. „

Immanuel Kant: A vallás a puszta ész határain belül és más írások, 1772

Immanuel Kant (Königsberg, 1724. április 22. – Königsberg, 1804. február 12.) német filozófus, a német idealizmus megteremtője, a königsbergi egyetem professzora volt. Az ő nevéhez fűződik továbbá a kategorikus imperatívusz megalkotása, a filozófiai „kopernikuszi fordulat”, a transzcendentális idealizmus.

Élete

Immanuel Kant 1724. április 22-én Königsbergben született, egyike volt azon öt testvérnek, akik a szülők kilenc gyermeke közül életben maradtak. Volt egy nővére, két húga és egy öccse. Szülővárosa nyüzsgő, iparilag és kereskedelmileg fejlett város volt, Kant a következőket mondta Königsbergről: „az emberek és a világ megismerése felé nyitott, amelyben minden tudást megkaphatsz anélkül, hogy utaznod kéne bárhová”, ezért ritkán is hagyta el szülővárosát.

Szegény családi környezetből származott: apja bőrműves volt, anyjától nagyon erős pietista nevelést kapott, azonban nyitott volt a világ dolgai felé.

Olvasni és írni ún. hospitalschuléban (elemi iskola) tanult. Állításával ellentétben ősei nem Skóciából származtak. Dédapja, Richard Kant a baltikumi Prökulsban született, a város a mai Litvániában fekszik. Richard fia mint bőrműves Memelben telepedett le, itt tanította meg a mesterségre a saját fiát, Johann-Georgot, aki Königsbergben telepedett le. Richard Kant két lánya skótokhoz ment feleségül. Immanuel Kant anyja – Anna-Regina, született Reuter – nürnbergi származású volt, az apja ugyancsak bőrdíszműves. A család egyik barátjának, Albert Schultznak köszönhetően Kant Frederic (Fridericianum) iskolába került. Kiváló tanulóként végzett, s tökéletes latin nyelv-tudásra tett szert.

Erős vallási nevelést is kapott az iskolában pietista szellemben; nagyon szigorú szabályzat szerint, ahol nem voltak vakációk. A létezés minden momentumát ebben a szellemben adták elő, amit később Kant a Vallás az értelem határain belül (1793) című művében írt le. Minden tanulónak reggel 6-kor kellett felkelnie, a tanórák 7-kor kezdődtek. Szerdán és szombaton fakultatív órákon vett részt matematikából, franciából és lengyelből. Görögül és héberül kötelező volt tanulnia, ami szükséges volt a teológiai tanulmányok elkezdéséhez. Az iskolában nem tanítottak történelmet és természettudományokat sem. Tanára, Heydenreich a klasszikus latin irodalom felé fordította érdeklődését.

Fiatalkora

1740 őszén, 16 éves korában felvételt nyert a königsbergi Teológia Egyetemre, itt filozófiát, fizikát, matematikát tanult. Tanára és mentora Martin Knutzen volt, aki bevezette őt Wolff filozófiájába és Newton fizikájába. Kant a klasszikus tantárgyak felé fordult, a latin tanszéken tanult, ahol a fő tantárgyak a latin nyelv (heti 20 óra) és a teológia voltak – megismerkedett Leibniz filozófiájával. Innen eredt Kant szeretete a latin versek és a vallási kultusz iránt.

Az elkövetkező három évben A világépítmény rendszeres alkotmánya című művén dolgozott, amit először 1746-ban adtak ki, majd egy átdolgozott változatát 1749-ben.

1747-ben apja halálának hírére elhagyta az egyetemet anélkül, hogy eleget tett volna vizsgakötelezettségeinek. Königsberg körül élő nemes emberek gyerekeinek a nevelője lett. 1747 és 1750 között a Judtschen nevű faluban dolgozott, nagyon közel Gumbinnenhez, ahol Andersch lelkész gyerekeit nevelte. 1750 nyarán a tartomány másik felébe utazott, Osterodéba, ahol Major von Hülsen földesúr három gyerekének a nevelője lett. Innen Keyserling báró udvarába került, annak feleségét tanította, aki megrajzolta az első hiteles portrét Kantról.

Visszatérve Königsbergbe megírta a Kozmogónia, vagy esszé az Univerzum keletkezéséről… című művét. 1754-ben keletkezett a Tudhatjuk-e azt, hogy a Föld fizikai szempontból öregszik-e?, és 1755-ben Az ég általános természetrajza és elmélete. A mű anonim szerzővel jelent volna meg, 1755-ben azonban a kiadó csődbe ment, és a mű megjelenésének ideje elcsúszott.

Professzori évek  

1755-ben visszatért Königsbergbe, és készülődött a magiszteri vizsgára, ami a doktori fokozat ekvivalense, és engedélyt kapott, hogy taníthasson az egyetemen mint magándocens. 1755. április 17-én megtartotta magisztrátusi disszertációját Vázlatok a tűz természetéről című írással, a kézirat húsz latin nyelven írt oldalból állt. A magiszteri címet június 12-én kapta meg díszes ceremónia keretében.

A Principiorum primorum cognitionis metaphysicae nova dilucidatio című disszertációja után 1755. szeptember 27-én megkapta a „venia legendi” kitüntetést, így magándocens lett, azaz olyan tanár, akit a diákjai fizetnek, és nem az állam. 1770-ig maradt itt tanárként. 1756 áprilisában azt kérte II. Frigyes Vilmos porosz királytól, hogy véglegesítse tanári állásában, és megírta harmadik disszertációját A fizikai monadológiát, azonban visszautasították, és állását meghirdették. Kantnak tizennégy évig kellett várnia, míg újra betölthette tanári állását. Az egyetem 1765-ben könyvtárossegédként alkalmazta a Királyi Könyvtárban, ahol nagyon kis fizetést kapott, majd 1772-ben felmondott.

1770-ben elnyerte a „professor ordinarius” címet a logika és metafizika tanszéken. Itt megírta az első rá jellemző írását. Az egyetemen filozófiát, logikát, természettudományokat, földrajzot, etikát és fizikát is tanított. Nagy számú diák látogatta az előadásait, de az elkövetkező tíz évben nem publikált semmit.

Ideák és előreléptetések

Fiatal korában erősen vonzották a természettudományok és a matematika, disszertációját (1770) például a tér kétféleképp való matematikai irányíthatóságáról írta, reáltudományos eredményei is figyelemre méltóak voltak. Foglalkozott például a tér háromdimenziós voltának bizonyításával (aminek valószínűleg nem kis részben köszönhető későbbi filozófiájának sok alapproblémája és jellegzetessége), nevét a Naprendszer kialakulására vonatkozó elmélete (Kant–Laplace-elmélet) is őrzi. Ezt az 1755-ben megjelent Allgemeine Naturgeschichte und Theorie des Himmels című munkájában fejtette ki, míg Pierre-Simon de Laplace elképzelése 1796-ban jelent meg az Exposition du systéme du monde című munkájában.

Ahogyan a Prolegomene (Bevezetés minden lehető metafizikához) című írásában is mondta, Hume ébresztette fel a „dogmatikus szendergésből”. A következő években Newton műveit tanulmányozta, Hume-ot és főleg Rousseau-t, akik a saját bevallása szerint, a „helyes útra irányítják” és kikényszerítik „gondolkodás forradalmát”.

Kant addig úgy gondolta, hogy a tudás nem a tapasztalatban van, hanem az értelemben, a rációban. Ez az elmélet volt a dogmatizmus szempontja. Ezzel ellentétben Hume azt állította, hogy csak a tapasztalat lehet biztos forrása a megismerésnek. Azonban – mivel a racionalizmus dogmatizmushoz, az empirizmus szkepticizmushoz vezethet – később a következőket mondja erről: az érzéki szemléletek fogalmak nélkül vakok, a fogalmak szemléletek nélkül üresek. Kant azt szeretné megtudni, miképp juthatunk tudományos ismeret birtokába, azaz milyen feltételek biztosítják ezt az ismeretet. E problémát részletesen az 1781-ben megjelent A tiszta ész kritikája című művében fejti ki. Kant ekkor 57 éves volt, és az eddig megjelent műveinek köszönhetően már elismert személyiségnek számított.

Az értelem nem ismerhet meg mindent, tehát az értelem az a dolog, ami a megismerés folyamatát korlátozza. Azonban fontos szerepet tölt be a praktikus élet, a morál területén. Erről a témáról való nézeteit az 1787-ben megjelent A gyakorlati ész kritikája című írásában fejti ki.

1790-ben megjelenik Az ítélőerő kritikája, ami lezárja az egész kritikai vállalkozást.

1780-ban tagja lett az egyetem Szenátusának, majd 1787-ben a berlini Tudományos Akadémiának. Az 1786-os tanév első szemeszterében rektornak nevezték ki.

Kant professzor maradt egészen 1797-ig. Az előadásokon nem jegyzetekből tanított, hanem szabadon beszélt, egy tankönyv szerkezetének a felépítését követve. 1794-ben betiltotta a kormány a vallással kapcsolatos témájú előadások leadását, amit Kant ellenállás nélkül elfogadott.

Magánélete

Soha sem nősült meg, és soha nem hagyta el az országa határait. Egyszerű életet élt: reggel 5-kor kelt, pipázott és teát ivott, egészen 7 óráig dolgozott, majd megtartotta az első előadását, annak végeztével 13 óráig tovább dolgozott. Soha nem ebédelt egyedül. Meghívottainak száma mindig három és hét között volt, úgymond ne legyen kevesebb a gráciák számánál, de a múzsák számát se haladja meg.

1797-ben előrehaladott korától legyengülve visszavonult a tanítástól, és elméleti munkájának szentelte életének utolsó éveit. 1804. február 12-én halt meg életének nyolcvanadik esztendejében, hosszú betegség után. Utolsó szavai: „Es ist gut” („[Minden] jól van”).

Temetésén nagyon sok ember vett részt. A Professzorok kriptájába temették, ahonnan 1880. november 21-én földi maradványait újratemették a königsbergi katedrális mellé épített grandiózus kriptába. A sírkövére A gyakorlati ész kritikájából való idézetet vésték:

„Két dolog tölti el lelkemet annál újabb és annál növekvőbb tisztelettel és csodálattal, minél többször és tartósabban foglalkozik vele gondolkodásom: a csillagos ég felettem és az erkölcsi törvény bennem”. (GYÉK, A 269)

Filozófiája

Pietista szellemben való neveltetése és a kor új irányzata, a felvilágosodás határozta meg filozófiáját: az e két eszmerendszer közötti kapcsolatot kereste, főleg első műveiben. Főképp azokkal az ideákkal foglalkozott, amelyek az újkori természettudományban vitákat szültek. Ilyen volt például a Descartes és Leibniz nézetei közötti ellentét. Az ilyen vitákban Kant az emberi ész két egyenrangú törekvésének harcát látta.

Kant első műveiben, amelyeket a 40-es és 50-es évek folyamán írt, a természet áll a kutatás középpontjában, a ’70 évektől pedig inkább filozófiai témájú problémák foglalkoztatják. Az erkölcsfilozófia kérdésében Shaftesbury, Hutcheson, Hume gondolkodása befolyásolta. Filozófiáját a kezdeti korszakban Wolff befolyásolta, ő vezette el Leibniz filozófiájához is. Ezt a kezdeti korszakot szokás nevezni prekritikai korszaknak is.

1750-től a leibnizi és wolffi filozófia hatására a metafizika felé fordul. Az emberi lét és az emberi megismerés problémáit elemezve, a racionalisták és az empiristák gondolkodását egyaránt tanulmányozta. Végül Hume ébresztette fel Kantot (ahogyan ő fogalmazott) „dogmatikus szendergéséből”, a hume-i szkepszis hatására látta be, hogy a racionalizmus dogmatizmushoz, az empirizmus pedig szkepticizmushoz vezet. Ezt a kettős veszélyt akarván elkerülni, Kant a szellemi és az érzéki megismerés egységéből indult ki: „az érzéki szemléletek fogalmak nélkül vakok, a fogalmak szemléletek nélkül üresek”.

Kant az érzékiséget és az értelmet próbálta közös nevező alá vonni: az érzéki tapasztalat, amely bővíteni tudná a fogalmat, a racionalizmusban pontatlannak számít. Az empirizmus azonban mindent a tapasztalatból vezet le, az értelem spontán képességeivel nem törődik.

A filozófia problémáit Kant három kérdésben foglalta össze:

1. Mit lehet tudnom?
2. Mit kell tennem?
3. Mit szabad remélnem?

A fenti három kérdés valójában egy dologra keresi a választ: Mi az ember? A válaszokat keresve Kant kritika alá veti az emberi lélek három nagy képességét: az elméleti megismerőképességet, a gyakorlati megismerőképességet és az ítéleterő képességét. Mindezt három önálló műben fejti ki:

1. A tiszta ész kritikája (TÉK) (1781) az érzékelő tapasztalatot megelőző észt jelenti. A mű az emberi megismerőképesség kritikai vizsgálatát tartalmazza. Fő kérdése: „lehetségesek-e a priori szintetikus ítéletek?”. Kant olyan ítéletekre keres megalapozást, amelyek nem a tapasztalatból származnak. Ezeknek az ítéleteknek sajátosságuk, hogy szintetikusak, azaz nem lehetnek analitikusak. Az analitikus ítélet sajátossága az, hogy nem tesz hozzá semmilyen új információt az állításhoz, hanem magyarázza azt. Ilyen ítélet például „minden agglegény nőtlen”. A priori, azaz eleve szintetikus ítélet például „2+3=5”, mert sem a 2-ben, sem a 3-ban nincs benne az 5.

A TÉK tartalmazza a metafizika kopernikuszi fordulatát: nem a megismerés igazodik a tárgyakhoz (ahogyan addig feltételezték), hanem a tárgyak a megismeréshez. Ebben a transzcendentális idealizmusban haladja meg a racionalizmust és az empirizmust. A megismerés állomásai a következők lesznek: minden emberi megismerés a szemlélettel kezdődik, onnan a fogalmakhoz halad, és az eszmékkel fejeződik be. Ez határozza meg a Kritika felépítését is.

A tiszta ész kritikájában lehetségesnek tartja az eleve szintetikus ítéleteket, melyek a platóni anamnézis, illetve a descartes-i velünk született eszmék révén az alanyra vonatkozóan állításunkban újabb ismeretekkel gyarapítják tudásunkat, és mint eszmék összeegyeztethetővé teszik az érzékelés receptivitását (befogadó jellegét) és az értelem spontaneitását (alkotóerejét). Ez a szubjektív idealista alapállás, ahol a szubjektum – mint az igazság kulcsa – alakítja magához a dolgokat. Ehhez viszont a megismerés lehetőségi feltételeit boncolgatja, és úgy gondolja, hogy figyelembe kell venni a transzcendentálékat, a lélek a priori adottságait. Ezért alkalmazza a transzcendentális esztétikát, az analitikát (alapelvekét és fogalmakét), a fogalmak sematizmusát és végül a dialektikát, amely a szintetikus apriori ítéleteket mellőző metafizika helyébe a tiszta észt állítja.

Az így létrejött transzcendentális idealizmus az esztétikánál az érzékelés a priori adottságaira épít (tér és idő), az analitikánál az érzéki megismeréssel külön választott phaenomenont és a magáért való noumenont elemzi. A phaenomenon értelmi megismerése, azaz a szemlélet, észlelési inger, tapasztalati összefüggések analitikája elvezet a transzcendentális- és logikai dedukcióhoz amely az arisztotelészi ítéleteken kívül tartalmazza a koherens és szétválasztó ítéleteket és a lehetségesség, véletlen, szükségszerű és létező modalitású ítéleteket, majd a fogalmak sematizmusához, tehát a mennyiség, minőség, viszonyítás, modalitás feltárásához. Az ezután következő transzcendentális dialektikánál az ész/eszmélkedés vizsgálatához jut el a metafizika ellentmondásai, (az antinomiák, paralogizmusok, és az istenérvek) kiküszöbölése révén. Az ezektől megtisztított észt Kant a transzcendentális módszertannal kívánja bemutatni: a filozófia architektonikájával, diszciplínájával (negatív tan, mely óv a dogmatizmustól, polémiától, kételytől, álbizonyításoktól, álhipotézisektől) és végül kánonjával, mely spekulatív szempontok alapján bizonytalan eszmék, de ugyanakkor regulatív szerepük miatt nélkülözhetetlen posztulátumok elfogadását jelenti. Ezek az akarati szabadság, a halhatatlan lélek és Isten léte.

2. A gyakorlati ész kritikája (1788) című etikai művében Kant kifejti: a »jó« nem előre meghatározott törvény vagy eszme, hanem a szabadon választott egyéni cselekvés szabályának a kategorikus imperatívusz eljárásával vizsgálható észszerűsége: »Cselekedj úgy, hogy akaratod maximája mindenkor egyszersmind általános törvényadás elveként érvényesülhessen«.

A gyakorlati ész a cselekvő, akaratot irányító és a cselekedetek erkölcsiségét meghatározó ész. A gyakorlati ész nem más, mint a tiszta ész, amennyiben az akarati meghatározás elégséges okát tartalmazza.

Kantnak a gyakorlati ész kritikájánál az akarat az erkölcsi cselekvés alanya és értékmérője, melynek értéke a jóság, és az akarat erkölcsi minőségét nem a cél, hanem az észszerűség határozza meg. A kötelesség ragad ki minket a véletlenek és szükségszerűség rabságából, ami akaratunkat az erkölcsi törvények felé igazítja, mely lehet heteronóm, ha a legalitás az alapja és lehet autonóm, ha a moralitás az alapja. Az erkölcsi kényszer pedig lehet feltételhez kötött hipotetikus imperatívusz és lehet kategorikus imperativus, melynek való engedelmeskedés Kant szerint csak akkor válik erénnyé, ha az akarat maximája, (azaz egyéni indítéka) egy általános törvényhozás alapjául szolgál. Ehhez szükséges feltétel a jóakarat, melyet mivel autonómnak kell tekintenünk mindenkiben, ezért Kant önmagunkat és mások személyét mindenkoron, mint célt és sohasem mint eszközt tekinti. Ha függetleníteni tudjuk magunkat biológiai kötöttségeinktől az erkölcs betartásának céljából, akkor lehetséges a szabadság is.

Kant gyakorlati ész dialektikája a boldogság és erény ok-okozati összekapcsolásával a legfőbb jóhoz jut, aki ugyancsak Isten, és ha értelemmel nem is érünk fel Hozzá, a gyakorlatban a lelkünkbe plántált törvényeit követnünk kell, ha tökéletesen boldogok akarunk lenni.

• Az ítélőerő kritikája (1790) a szabadság és a természeti szükségszerűség összehangolására tett kísérlet. Az ítéleterő a tetszés és a nemtetszés kinyilvánításának a képessége, és az érzéssel van kapcsolatban. Kétféle ítéleterő van: az esztétikai és a teleológiai ítélőerő. Az előbbi a szépséggel áll vonatkozásban, az utóbbi pedig a természeti célirányossággal. Kant ítélőerő kritikájában az ítélőerő egy olyan lelki képesség mely az értelem és az ész között munkálkodik és értelmi mozzanata a reflexió, melyet a reflektáló ítélőerő (ami a különöset alárendeli logikai úton az általánosnak) esztétikai ítélőerőként jeleníthet meg az észszerű mozzanatban, ami nem más, mint egy szubjektív megnyilvánulás. Esztétikai ítélőerejének analitikájának a középpontjában a szép és fenséges áll és dialektikájában kitűnik szubjektív de mégis egyetemes mivolta. A szép számára a jó szimbóluma. A reflektáló ítélőerő objektív megnyilvánulása az észszerű mozzanatban a teleológiai ítélőerő, mely a világ kettős célszerűségére mutat rá.

4. Az örök béke (1795) című, jogi szerződés formájában írt filozófiai tervezetében kifejti, hogy a tartós béke megvalósítható, ha bizonyos feltételek teljesülnek.

Kant az utóbbi kétszáz év valamennyi filozófiai irányzatára hatott, s ugyanígy az egész huszadik századi tudományra is.

Kant morálfilozófiája

Kant morálfilozófiája A gyakorlati ész kritikája című műben olvasható. Morálfilozófiájának központi problémája az emberi cselekedetek helyes, illetve helytelen mivoltának a meghatározása. Javaslata erre a cselekvés formai vizsgálata és ítélete volt.

A kötelesség

Az erkölcsös ember sohasem a hajlamai, hanem a kötelességtudat alapján cselekszik. A hajlamok és a kötelesség együttese adja az ember érzületét. A cselekvés erkölcsössége minden érzelmi megnyilvánulástól mentes kell, hogy legyen, egy cselekedet akkor mondható erkölcsösnek, ha az ész parancsából fakad. Például, ha egy ember segít a szegényeken, mert anyagi háttere ezt megengedi neki, ezt mindig kötelességtudatból kell tennie. Ez az ember akkor is segíteni fog, ha anyagi helyzete közben megváltozott, és nem a részvét, hanem a kötelességtudat lesz a hajtóerő.

Kant szerint a világon egyetlen jó dolog van, ami feltételek és megszorítások nélkül jó, és ez a valami a jóakarat. Az erkölcsiség az emberben nem más, mint a kötelességet átérző érzület. Az erkölcs feltétele a szabadság, vagyis az erkölcsi törvény megköveteli a szabad akarati aktust.

A nevelés

Az emberben a moralitás tudatát a nevelés folyamán lehet kialakítani. Ez három szinten való áthaladás után érhető el: az első szint az ösztöni „empirikus én”, ahol az egyéni érdek minden cselekvés előfeltétele. A második szint a „szociális én” szintje, itt már a társas együttlét határozza meg a cselekvéseket. És végül az „autonóm, morális én” szintje következik, ahol az egyén a kategorikus imperatívusz alapján cselekszik.

Kant kétféle nevelést különböztet meg: a fizikai és a praktikus nevelést.

1. A fizikai nevelés: a természeti embert alakítja, fejleszti és egyaránt magába foglalja a fizikai nevelést és a szellemit is, azaz a test gondozása mellett a lélek gondozásával is foglalkozik. Erős hatást gyakorolt rá Rousseau neveléselmélete.
2. A praktikus nevelés: ami a morális nevelést jelenti. E nevelés révén válhat az ember az érzéki világot meghaladó intelligibilis világ részesévé. Ez a nevelés teszi lehetővé, hogy a cselekedetek erkölcsi megalapozottságból fakadjanak, vagyis a kategorikus imperatívusznak engedelmeskedjenek, amelynek klasszikus formája a következő: „Cselekedj úgy, hogy akaratod maximája, egyúttal mindenkor egyetemes törvényhozás elvéül szolgálhasson”(GYÉK)

Kant politikafilozófiája

Az embert „társtalan társas” lényként határozza meg, azaz az ember társaságra vágyik, azonban mégis lázadozik ellene. Kant – Jean-Jacques Rousseau-hoz, John Locke-hoz és Thomas Hobbeshoz hasonlóan – feltételez valamilyen eredeti társadalmi szerződést. A létrejött állam a garanciája az egyén szabadságának, fejlődésének és egyenlőségének. A jog kategorikus imperatívusza a következő: „Cselekedj külsőleg úgy, hogy önkényed szabad gyakorlása valamennyi ember szabadságával együtt állhasson fenn, egy általános törvény szerint”.

Kant esztétikája

Kant az esztétika kritikai megközelítésében – amit az Ítéleterő Kritikája, műben fejtett ki – a szép-et és a fenséges-t vizsgálja. A szép és a fenséges közötti különbség a végességben keresendő: a fenséges határtalan dolgokra is vonatkozhat, a széppel ellentétben.

A szépet úgy határozta meg, mint valamit, ami örömet kelt azáltal, hogy célszerűséget ábrázol: a szépség a tárgy célszerűségének a formája. Így a virágok szabad természeti szépségek, részeik harmóniája által. Másrészről: általában szép az, ami érdek nélkül tetszik^. A szépség – Kant szerint – nem más, mint a noumenális világ (érzékfeletti világ).

Kant teológiája

A vallás nem előfeltétele az erkölcsiségnek, Isten ideája nem szükséges ahhoz, hogy az ember felismerhesse kötelességét. Az erkölcs ismerete és gyakorlása azonban elvezet a valláshoz:

„Az erkölcsi törvény, ily módon a legfőbb jónak, a tiszta gyakorlati ész tárgyának és végcéljának fogalmán keresztül a valláshoz vezet, vagyis ahhoz, hogy minden kötelességet isteni parancsként ismerünk fel, nem mint szankciókat, azaz egy idegen akarat önkényes, magunkban véve véletlenszerű rendelkezéseit, hanem mint minden egyes szabad akarat önállóan hozott lényegi törvényeit, amelyeket azonban a legfőbb lény parancsainak kell tekinteni, mert mi csak egy morálisan tökéletes (szent és jóságos), egyúttal mindenható akarattól remélhetjük a legfőbb jót, amelyet az erkölcsi törvény értelmében kötelességünk törekvésünk tárgyává tenni, tehát elérésében akkor reménykedhetünk, ha összhangban állunk ezzel az akarattal.”

– Kant: A tiszta ész kritikája A 233.

Isten léte a tiszta ész segítségével nem bizonyítható. Azonban a legfőbb jó Isten létének a feltételezése nélkül nem gondolható el. Bár az erkölcsi törvény nem parancsol istenhitet, egy ilyen hitnek mégis az alapját képezi.

https://hu.wikipedia.org/wiki/Immanuel_Kant

A nyugati gondolkodástörténet „a világ csodátlanítása” (Max Weber)

Ma Webert Marxszal és Durkheimmel együtt a modern szociológia alapítóinak tekintik, miközben kortársai elsősorban történésznek és közgazdásznak tartották. Míg azonban Durkheim Comte-hoz hasonlóan a pozitivistákhoz tartozott, addig Weber az antipozitivisták közé sorolható, csakúgy, mint barátja és a német szociológia jeles képviselője Werner Sombart. Weber munkássága indította el az antipozitivista forradalmat a társadalomtudományokban, amely hangsúlyozta a különbséget a társadalom- és természettudományok között.

A hatalomról alkotott elméleteiben megkülönböztette a fizikai kényszer fenyegetésén alapuló hatalmat az uralomtól, amelynek alapja a társadalom tagjainak az a meggyőződése, hogy a kormányzat jogos, azaz legitim. A legitimitás 4 formáját különböztette meg: a transzcendentális (a hatalmat vallási érvekkel bizonyították, például Egyiptomban a Napkirály), tradicionális (királyi), a karizmatikus (népvezérek) és a racionális (választásokon alapuló, jogszabályokat követő) uralom legitimitását. Weber a történeti fejlődésben a racionális uralom térhódítását gondolta, annak jó és rossz oldalaival együtt.

Tudományos munkásságának jelentős részét a vallásszociológiai kutatások alkotják. Ezek alapkérdése, miképp hatottak a különböző vallások a társadalomra, a politikára és a gazdaságra. Webernél a gazdaság, különösen a kapitalista gazdaság kifejlődése, a modern gazdaság kialakulása függ az adott társadalom vallási nézeteitől (A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme).

Weber vallásszociológiai munkássága A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme című művel kezdődött, majd a Kína vallása: Konfucianizmus és taoizmus, India vallása: a hinduizmus és buddhizmus szociológiája, és Az ókori zsidóság című elemzésekkel folytatódott. Kisebb szünetekkel élete végéig dolgozott ezeken a művein, melyek nagy része a Világvallások gazdasági etikája című művében kapott egységes formát. A vallásszociológiával kapcsolatos kutatásainak 1920-ban bekövetkezett váratlan halála vetett véget, amely megakadályozta Az ókori zsidóság tervezett folytatását is – a Zsoltárok könyvéről, a talmudi zsidóságról, a korai kereszténységről és az iszlámról szóló tervezett tanulmányokkal. A három általa vizsgált fő téma (1.) a vallási eszmék hatása a társadalmi folyamatokra, (2.) a vallási eszmék és a társadalmi rétegződés közötti kapcsolat és (3.) a nyugati civilizáció megkülönböztető jellegzetességei volt.

Vallásszociológiai munkásságának fő célkitűzése az volt, hogy megtalálja Kelet és Nyugat fejlődési iránya eltérésének okait, anélkül azonban, hogy eközben értékelné ezt a két nagy kultúrkört – szemben azzal, ahogyan azt Weber néhány, a szociáldarwinista paradigmát követő kortársa tette. Weber elsősorban arra törekedett, hogy megmagyarázza a Nyugati civilizáció meghatározó jegyeit. A Nyugati civilizáció fejlődésének vizsgálata során Weber arra a következtetésre jutott, hogy a kálvinista (általánosabban: a protestáns) eszmék meghatározó befolyással bírtak a nyugati társadalmi intézményekre, és az európai, illetve az amerikai gazdaság fejlődésének irányára, de azt is hangsúlyozta, hogy ezek az eszmék nem egyedüli tényezők voltak ebben a fejlődésben. További ilyen tényezőkként említi Weber a tudományos kutatás racionalizmusát, a megfigyelésnek a matematikával történő egyesítését, a jogtudomány és a tudományos munkaszervezés elméletét, a kormányzati adminisztráció és a gazdasági vállalkozások racionális szisztematizációját. Végül, a vallásszociológiai kutatás, Weber szerint, a varázslat alól feloldást, „a világ varázstalanítását” tárhatja fel olyan fázisként, amely alapvetően meghatározza a Nyugati civilizáció arculatát.

Weber nagyszabású munkája, A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme életművének leghíresebb írása. Sokan hangsúlyozzák, hogy ezt a könyvet nem annyira a protestantizmusnak szentelt részletes tanulmánynak kell tekintenünk, mint inkább Weber kései műveihez szóló bevezetésnek – különös tekintettel a vallási eszméknek a gazdasági tevékenységre gyakorolt hatásait vizsgáló kései írásaira. A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme című könyvében Weber annak az elképzelésének ad hangot, hogy a kapitalizmus fejlődését alapvető módon határozták meg a kálvinista eszmék és a kálvinista erkölcs. Noha a vallási áhítatot a leginkább úgy szokták elképzelni, mint ami világi ügyek, és – ennélfogva – a gazdasági törekvések elutasításával jár együtt, úgy tűnik, a protestáns vallás esetében mégsem teljesen ez a helyzet. Ez a mű elsősorban ennek az ellentmondásnak a feloldásával foglalkozik.

A „kapitalizmus szellemét” Weber úgy határozza meg, mint azon eszmék és szokások összességét, amelyek a gazdasági haszonra való racionális törekvésre irányulnak. A „kapitalizmus szellemének” meghatározása után a szerző a mellett érvel, hogy jó okunk van arra, hogy a felsorolt tényezők többségének gyökereit a reformációban keressük. Webert megelőzően több szerző felfigyelt már a protestantizmus és a kereskedelmi szellem közötti kapcsolatra – így például többek között William Petty, Montesquieu, Henry Thomas Buckle és John Keats.

Weber rámutatott arra, hogy a protestantizmus – különösen a kálvinizmus – támogatja a gazdasági haszonra való törekvést, és a világi tevékenységeket, olyannyira, hogy ezeknek pozitív szellemi és erkölcsi jelentést ad. Ez ugyan nem volt ezeknek az eszméknek a kifejezett célja, hanem csupán egyfajta melléktermékük volt – mégis, ez a melléktermék szükségszerűen következett a protestáns tanítások belső logikájából; és az ezeken a tanításokon alapuló életvezetési tanácsok, mind direkten, mind indirekten támogatták a gazdasági haszonra való törekvésen alapuló tervezést és önmegtagadó életvitelt. Az egyik elterjedt illusztráció szerint ilyen a cipész, aki munkája fölé hajolva, az általa elkészített műben és mű által dicséri az Urat. Hovatovább a protestantizmus fölmagasztosította a világi tevékenységek mindegyikét, „elhivatásoknak” („Beruf”) nevezve őket, amelyek gyarapítják a közjót, és amelyeket megáldott az Úr, és amelyek a maguk módján épp annyira üdvösek és üdvözítők, mint bármelyik „szent” tevékenység. Az a református nézet, amely szerint az élet valamennyi területe szent, amennyiben azt Istennek ajánlva űzik, és az élet táplálása és gyarapítása isteni célkitűzésének szándékába állítják, alapvetően meghatározta a munkáról vallott össztársadalmi képet.

Weber azt állította, hogy azért hagyott fel a protestantizmus vizsgálatával, mert kollégája, Ernst Troeltsch, teológia professzor megjelentetett egy alapvető munkát, A keresztény egyházak és szekták társadalmi tanításairól címmel. Egy másik ok Weber döntése mellett az volt, hogy ez a szöveg gondoskodott szerzője számára egy átfogó perspektíváról az egyes társadalmak és vallások széles körű összehasonlítására – amit Weber későbbi írásaiban folytatott.

https://hu.wikipedia.org/wiki/Max_Weber_(szociol%C3%B3gus)