Konkoly-Thege Miklós (e: konkoli-tege) (Pest, 1842. január 20. – Budapest, 1916. február 17. ( csillagász, meteorológus, az MTA tagja, zeneszerző, országgyűlési képviselő.
Gazdag felvidéki földbirtokos nemesi család egyetlen fiúgyermekeként született. Magánúton folytatott középiskolai tanulmányokat. 16 évesen a pesti egyetemen először jogot, majd érdeklődésének megfelelően fizikát tanult olyan mesterektől, mint Jedlik Ányos. Tanulmányait 1860-tól Berlinben folytatta, ahol megismerkedett a csillagászattal is, tanára Johann Franz Encke volt. 1861-ben szerzett doktori oklevelet.
1864-ben letette még a hajóskapitányi és hajógépészeti vizsgát, épített magának egy jachtot, amely később egy török személy birtokába került. 1867. április 26-án, az akkori politikai áramlatnak engedve, Komárom vármegye aljegyzője lett, azonban a hivatal viseléshez nem volt kedve, arról csakhamar lemondott, és kizárólag a csillagászati tanulmányoknak szentelte idejét.
1869-ben ógyallai birtokán csillagvizsgálót építtetett, amelyet az évek során nemzetközi hírű obszervatóriummá bővített. Megfigyelései 1871-ben kezdődtek. Leginkább a meteorok és üstökösök kutatása során ért el jelentősebb eredményeket, de foglalkozott bolygók észlelésével és spektroszkópiás (színképelemzéses) vizsgálatokkal is. A csillagászat műszaki oldala sem hagyta hidegen, több távcsövet, spektroszkópot is tervezett, illetve készített.
Az ő közreműködésének köszönhetően létesültek a következő csillagvizsgálók: 1878-ban a Haynald-obszervatórium Kalocsán, 1881-ben Gothard Jenő és Sándor obszervatóriuma Herényben, majd 1886-ban Podmaniczkyéké Kiskartalon.
1890. szeptember 19-től 1911-ben történt nyugállományba vonulásáig társadalmi munkában látta el a Meteorológiai és Földmágnesességi Magyar Királyi Központi Intézet igazgatói posztját. Ebbéli pozíciójában szervezte meg az egész országban az időjárás-előrejelzés távirati terjesztését.
Sokoldalúságát mutatta, hogy foglalkozott még közlekedéstervezéssel, hajótervezéssel, fényképészettel, sőt zenével (több saját zeneműve ismert) is. Anyanyelvén kívül németül, franciául, angolul, olaszul folyékonyan beszélt.
A Magyar Tudományos Akadémia 1876. június 8-tól levelező, majd 1884. június 5-től tiszteletbeli tagjai közé választotta. Tevékeny részt vett számos bel- és külföldi tudományos társulat működésében, s így szerzett érdemeiért 1881-ben a londoni Királyi Csillagászati Társaság, a liverpooli Astronomycal Society, az Association Scientifique de France, az Astronomische Gesellschaft, a bécsi Photographische Gesellschaft és a bécsi Electrotechnischer Verein is megválasztotta tagjának.
A hazai csillagászat terén kifejtett tevékenysége elismeréséül 1887-ben a király a III. osztályú Vaskorona-renddel tüntette ki. Nemkülönben tulajdonosa volt a tudományért és művészetért adományozott nagy éremnek, a Mária Terézia aranyéremnek, a Voigtländer-féle és egyéb kiállítási aranyéremnek és díszokmánynak. 1913. július 11-én a Ferenc József-rend középkeresztje csillaggal fokozatát adományozta számára az uralkodó. 1885-ben Komárom vármegyénél kitüntetésre javasolták. Tagja volt a Komárom vármegyei és Városi Muzeum-Egyesületnek, majd haláláig az utódjának, a Jókai Közmívelődési- és Muzeum Egyesületnek.
Konkoly-Thege Tata város szabadelvű programmal megválasztott országgyűlési képviselőjeként (1896 és 1905 között) elsősorban a csillagászat és a közlekedés ügyéért lobbizott. 1896-ban miniszteri tanácsosi címet kapott.
1899. május 16-án kelt „Ajándékozási szerződés”-ben ógyallai birtokát és az obszervatóriumot a magyar államnak adományozta. Fegyvergyűjteménye és más tárgyai a komáromi múzeum gyűjteményébe kerültek.
Felesége Madarassy Erzsébet volt.
Érdekesség
Konkoly-Thege Miklós zenét is szerzett, a Rózsavölgyi és társa zeneműboltban kapható volt a Több is veszett Mohácsnál, és a Helyre Kati lassu és csárdás kottája, a darabokat Konkoly-Thege Miklós írta át zongorára. 1861-ben a Zenészeti Lapokban Mosonyi Mihály elemezte a Szegény paraszt című csárdását, a részletes elemzést Mosonyi a következő méltató szavakkal kezdi: „Mennyi kedélyesség és minő természetes pathost találunk a Szegény paraszt című csárdásban!” A zongoraműveken kívül pedig nyitányt is komponált Jókai Mór Milton című drámájához, melynek 1876. április 3-án volt a bemutatója.
Kicsit ideges vagyok, nem szeretek késni az óráról. Odaadok neki két szálat.
─ Most pedig csinálj mindent pontosan úgy, ahogyan én! Az egyik gyufát függőlegesen felállítja, a másikat T alakban keresztbe teszi rá. Próbálom, de összedől. Közben jelzőcsengő.
─ Nyugi! Kezdd elölről!
Újra felállítom a gyufákat, most nagyon koncentrálok, remegve tartom őket.
─ Na, most figyelj! Szépen, lassan felemeljük a jobb lábunkat. Úgy teszek. Ott állunk az asztalnál a T-t formázó gyufákkal, felemelt lábbal. Rám néz:
─ Ugye, most pont olyan, mintha rollereznénk?
Nem tudom abbahagyni a röhögést, nem tudom elkezdeni az órámat. A kölykök nagyon élvezik ─ én meg csak vihogok.
BJuli. Ragyogó tanár, ragyogó ember. Ahogy mondani szokás, ha nem lenne, ki kellene találni. Kicsi, cuddley, ahogy az angol mondja. Mindenkiről megértéssel, szeretettel beszél a maga okos-halk hangján. Állítja, hogy egyszer üvöltött órán. Sci-fi.
Életem nagy nevetései többek között hozzá kapcsolódnak. Egy beszélgetés során kitört belőlem a népnevelő, és hosszasan értekezni kezdtem a környezetvédelemről. Hogy én nem mosogatok folyóvízben…stb…stb.
A többiek már szemmel láthatóan unják a kioktatást. Kérdezem Julit:
─ Miért, te folyóvízben mosogatsz?
─ Hülye vagy? Persze. Könyékig habban.
Azóta igyekszem nem komolykodni, ha bulizunk.
MI oroszosok nagyon összetartottunk. Havonta egyszer átmentünk a Kanizsába mulatni, lazítani. Juli kicsit késett. A pincér máris suhan:
─ Korsó sör a hölgynek?
─ Ááá, nem. Vezetek. Egy vodkát kérek.
Boldog szülinapot, Juli! Jó egészséget, rendíthetetlen humorérzéket! Köszönök mindent! 😊
Már gyermekkorában kitűnt írói vénájával, levelei jelentek meg nagyapja Cimbora című híres erdélyi gyermekújságjában, s ezek felhasználásával íródtak Benedek Elek jóvoltából „Öcsike nadselű gondolatai”.
1940-ben szerzett orvosdoktori oklevelet Budapesten, ezt követően Csepelen volt kórházi orvos. Pszichiátriai gondolkodását jelentős mértékben befolyásolta, hogy Szondi Lipót tanítványa lehetett, Illyésné Kozmutza Flóra, Mérei Ferenc, Kardos Lajos és más kollégái társaságában. Nem véletlen, hogy Szondi életműve egyik legjelentősebb magyarországi interpretátoraként tartották számon.
1945-47-ben a kolozsvári Bolyai Tudományegyetemen tanított pszichológiát (kórlélektant) vezetőtanárként, professzorként. Utána visszatért Budapestre, ahol 1948-ban az Országos Ideg- és Elmegyógyintézet főorvosává nevezték ki, 1951-ben elmeorvosi szakvizsgát is tett.
1952 és 1957 között az intaházai munkaterápiás elmegyógyintézet igazgatói posztját töltötte be. Itteni tapasztalatait és gyógyítási módszerét foglalta össze az Aranyketrec: egy elmegyógyosztály élete c. első kiadásban, 1957-ben megjelent munkájában, amely számos kiadást ért meg, és valóban ismertté tette őt az orvosok és a téma iránt érdeklődők világában.
1957-58-ban internáltként élt, majd visszakerült Budapestre, ahol a 11. kerületi pszichoterápiás szakrendelést vezette 10 éven át, 1968 és 1971 között a XII. kerületben a Tanács művelődési osztályának tanácsadójaként működött, s megindította a kerület Hegyvidék c. folyóiratát. A rákövetkező években szakíróként, lexikonszerkesztőként, szépíróként dolgozott, és számos értékes televíziós műsor elkészítése fűződik a nevéhez. Az 1990-es rendszerváltozást követően, 1992-től haláláig a Magyar Újságírók Közössége tiszteletbeli elnöke volt, emellett tiszteleti tagjává választotta a Magyar Orvostörténelmi Társaság.
Az orvosok és művelődéstörténészek mellett, több íróhoz és költőhöz fűzte szoros barátság; házában lakott élete végéig Karinthy Frigyes fia, a költő Gábor.
Benedek István számos orvostörténeti előadását őrzi a Magyar Televízió archivuma, s azon belül a Tudóra sorozat. Utóbbi ugyanis Benedek halála után újra feldolgozta orvostörténeti műsorait, Gazda István szerkesztésében. Ezen túlmenően Keszthelyi Ilona szerkesztésében őrzi az archivum a következő sorozatokat:
Toronyóra 1-12. Generációk párbeszéde. Benedek István műsora, rendezte: Téglásy Ferenc, operatőr: Bucsi János
Szondi Lipótra emlékezik Benedek István, rendezte: Törköly Róbert, operatőr: Bucsek Tibor
Rendületlenül 1-14., rend. és op.: Poros László
Európa öröksége 1-12. Benedek István művelődéstörténeti sorozata, rendezte: Törköly Róbert.
Kitüntetései
Két legrangosabb kitüntetése: Szent-Györgyi Albert-díj (1992) és Széchenyi-díj (1992, életművéért, különösen a tudományos ismeretterjesztés terén kifejtett tevékenysége elismeréseként).
Főbb kutatásai
Ösztönök világa
Az 1940-es években az ösztönök világának témakörét kutatta, 1943-ban jelent meg „Ösztön és bűnözés”, 1948-ban pedig „Az ösztönök világa” című munkája. Mesteréről, Szondi Lipótról számos szakcikke jelent meg, a róla szóló összefoglaló írását pedig Szondi Lipót „Káin, a törvényszegő – Mózes, a törvényalkotó” (ford.: Mérei Vera) c. műve magyar kiadásának utószavában adta közre (1987).
Turisztika
Aktív turista volt, s emellett kutatta a hegymászás történetét, az e témakörben megjelent legismertebb munkája a „Csavargás az Alpokban„, amely első kiadásban 1958-ban látott napvilágot. Egykori turisztikai felszerelésének általa nagyra becsült darabjai ma a dobogókői Eötvös Loránd Emlékház állandó kiállításán láthatók.
Regényírás
Számos művével gazdagította a regényirodalmat, bár ezek a munkái több helyen is kapcsolódnak pszichiátriai elgondolásaihoz. Ezek sorában említendő a nagy sikerű „Aranyketrec” (első kiad.: 1957), a „Kisvárosi történet” (első kiad.: 1961), ide sorolható a „Beszélgetés ideges emberekről” (1963), „Ember és gyerek” (1965), „Három ing” (1966), valamint a sokak által olvasott háromkötetes „Csineva” (1968-1983).
Darwinizmus, lamarckizmus
Sokat foglalkozott a darwinizmus és a lamarckizmus kutatásával, amelyek egyik legjelentősebb hazai szakértőjeként tarthatjuk számon, s különösen az utóbbi témakörben talán az egyetlen nagy magyar monográfia az ő nevéhez fűződik. E témakörben megjelent főbb munkái: „A darwinizmus kibontakozása” (1961), „Lamarck és kora” (1963).
A francia kultúra története
A következő terület, amelynek valóban mély értője volt, az a francia kultúra története, elsősorban a felvilágosodástól kezdődően. E témakörben jelent meg 1965-ben összeállítása „Természettudomány a francia felvilágosodásban” címmel, de állított össze kötetet a nagy francia enciklopédiáról is, 1969-ben regényszerűen számolt be az egykori párizsi szalonokról, 1976-ban jelent meg művészettörténeti munkája „Párbeszéd az impresszionizmusról” címmel, amely művet az első feleségével folytatott beszélgetései ihlették.
1978-ban írt könyvet Rousseau-ról, s édesapjával együtt fordította le Rousseau Vallomásait. 1983-ban írta meg Gustave Courbet életregényét „A ledöntött oszlop” főcímmel.
Semmelweis életműve
Talán legismertebb kutatási területe a Semmelweis-életmű feltárása, egyben az, hogy igazságot szolgáltasson Semmelweisnek a róla megjelent sok-sok rágalommal és pontatlan következtetéssel szemben. Lépésről lépésre dolgozta fel a legnagyobb magyar orvos életművét, s írta meg 1967-ben első kötetét, amelynek nagyon nagy visszhangja volt. Az orvosi szakma „hivatalból” támadta őt, mivelhogy nem fogadta el a Semmelweis halálának okaként oly sokszor hangoztatott vérmérgezés-elméletet, hanem ehelyett élete utolsó hónapjainak folyamatos agyi elborulásaként a szifiliszt (paralysis progressiva (hűdéses elmezavar, a nagyagyi kéreg krónikus lueses encephalitise)) jelölte meg kórokként (hozzátéve, hogy valószínűleg egy gyermekágyi lázban elhunyt szifiliszes nő boncolásakor – halála előtt több évtizeddel – szerzett sérüléskor lett ő maga is beteg, s e betegség juttatta őt ahhoz a súlyos állapothoz, amelynek vége egy elmegyógyintézeti, meglehetősen kegyetlen kezelés lett). A 2000 után lefolytatott orvostörténeti kutatásokból, s egykori boncolóorvosa leírásából kitűnik, hogy Benedek István hipotézise valósnak mutatkozik, valóban ez a betegség támadta meg Semmelweiset, s végső soron ez okozta a halálát (ezt igazolják Szállási Árpád, az orvostörténet egyetemi magántanárának kutatásai is).
E témakörben Benedek Istvánnak még több értékes szaktudományi munkája is megjelent, köztük említendő az 1980-ban közreadott munkája, valamint „Semmelweis’ Krankheit” (1983), amely elsősorban Semmelweis betegségéről szól a Bécsből visszaérkezett iratok ismeretében, valamint a német nyelvű összefoglaló Semmelweis-monográfiája, amely ugyancsak 1983-ban jelent meg. Itt említendő a Gazda Istvánnal együtt összeállított, Semmelweis írásaiból készült válogatás „A gyermekágyi lázról” címmel (1987). Postumus kiadványként jelent meg 2015-ben a Semmelweis betegségéről írt, a friss kutatásokra épülő, összegző munkája.
Orvostörténet
Külön területként említjük más jellegű orvosi kutatásait, hiszen ő a művelődéstörténeten belül elsősorban orvostörténész és biológiatörténész volt. 1967 és 1973 között rendkívül gondos kutatást folytatott az orvostudomány kiemelkedő személyiségeiről, majd valamennyi jelentős régi tudós életrajzát megírva azokat a négy kötetes akadémiai orvosi lexikonban helyezte el. Ezek az összefoglalók maradandó értékűek.
Ezt követően fogott az orvoslás egésze történetének megírásához, s e témakörben jelent meg értékes monográfiája „Hügieia” címmel, amely az orvoslás klasszikus századainak történetét foglalta össze. A munka szerzője arra számított, hogy ezt időben tudja majd folytatni. Folytatása egységes műként nem jelent meg. Számos résztanulmánya azonban napvilágot látott periodikákban, amelyet művelődéstörténeti köteteiben újra feldolgozott, tanulmányköteteiben pedig orvostörténeti írásait újra közreadta, így azok aránylag könnyen visszakereshetők. A Magyar Televízió archívumában őrzi orvostörténeti előadásait, amelyek főbb részeit megismételték a Tudóra című televíziós sorozatban, az 1990-es évek második felében. Kedvenc kalandozási területe az egykori tibeti és indiai kultúra, valamint e korszak gyógymódjainak megismerése volt. E témakörben jelent meg a „Mandragóra” című kétkötetes munkája, amelynek első kötete Tibetről, a második Indiáról szól (1979). 1987-ben önálló kötetben foglalta össze a tibeti orvoslásról és varázslásról szóló elgondolásait.
Ady Endre élete
Kedvelt kutatási területe volt Ady Endre életművének, s az Adyhoz kötődő személyek életének a feltárása, megértése, megértetése. Ehhez kapcsolódó értékes munkája az első kiadásban 1992-ben közreadott „Ady Endre szerelmei és házassága” című műve, és utószavával jelentek meg Boncza Bertának, Ady Endre özvegyének visszaemlékezései is.
Művelődéstörténet
Összefoglaló jellegű művelődéstörténeti kötete „A tudás útja” első kiadásban 1972-ben jelent meg, ide sorolható az 1986-ban közreadott „Hippokratésztől Darwinig” című munkája is. Tanulmánykötetei közül kiemelendő „A bolond világ” (1967), a „Lélektől lélekig” (1970), a „Pusztába kiáltott szó” (1974), a „Szirt a habok közt” (1984), a „Hátrább az egerekkel!” (1986), „Az értelem dicsérete” (1987) és a „Közérdekű magánügyeim” (1990).
Benedek Marcellről
Külön kell megemlítenünk azokat az írásait, amelyek édesapjához kötődnek, s ehhez kapcsolódik az 1977-ben megjelent könyve is „Benedek Marcell. Életrajz, emlékezések, naplók, feljegyzések.” Idős korában a napi politika kérdései is izgatták, ami nem véletlen, hiszen a korábbi évtizedekben is foglalkozott ilyen témákkal, s beszélgetett, vitatkozott sok mindenről barátjával, a későbbi miniszterelnökkel, Antall Józseffel és baráti körével, a „Hiúzokkal” (a Benedek által létrehozott Hiúz-kör ismertebb tagjai: Antall József, Vekerdi László, Szállási Árpád, Birtalan Győző, Lambrecht Miklós, Gazda István).
Napi politika
1992-től kezdődően minden évben kiadott egy-egy kötetet, „Hetvenhét”, „Hetvennyolc”, „Hetvenkilenc”, „Nyolcvan” címmel, és emellett megjelent a „Véderővita”, amely többi politikai írásával együtt komoly viharokat kavart a magyar közéletben. Számosan támadták őt antiszemitizmussal vádolva, utóbbi azonban nem volt rá jellemző.
Irodalomtörténet
Ugyancsak időskori munkája volt a hazafias verseket tartalmazó, s azokat saját magyarázataival kísérő összefoglaló irodalomtörténeti műve, a több kiadásban is megjelent „Rendületlenül. A hazaszeretet versei” (első kiad.: 1989).
Azon kevés magyarországi írók egyike, akinek önálló BI címlappal életműsorozatot szenteltek, a sorozat köteteit a Magvető Kiadó és a Gondolat Kiadó felváltva adta ki, a szépirodalmi jellegű művek az előbbi kiadónál, a művelődéstörténeti munkák inkább a Gondolat kiadásában jelentek meg.
Gyermektelenül hunyt el, vele megszakadt a három kiemelkedő magyar személyiséget adó Benedek família egyik ága, a Benedek Elekkel, Benedek Marcellal és Benedek Istvánnal jellemezhető ág.
„Nem tudott betelni a Dunakanyar látványával. Övé volt a világ legtágasabb műterme.
Szőnyi István, a Duna-kanyar festője az akkor még önálló Újpesten látta meg a napvilágot 1894. január 17-én. 1913-ban lett a Képzőművészeti Főiskola növendéke, első mestere Ferenczy Károly volt. Az első világháborúban katonai szolgálatra hívták be, nyári eltávozásait a nagybányai művésztelepen töltötte. A Tanácsköztársaság idején a főiskolai reformmozgalmak egyik vezetője volt, ezért 1920-ban kizárták, ezután egyre gyakoribb vendége lett a kecskeméti művésztársaságnak.
Életének fordulópontja 1924-re tehető, ekkor vette el Bartóky Melindát, akivel apósa zebegényi parasztházába költöztek. Itt találta meg azt a helyet, amely pótolni tudta az elvesztett Nagybányát. A táj, a vidéki élet, a zavartalan természet mély benyomást tett a művészre, ekkor születtek a Zebegényi temetés, a Zebegényi est, a Behavazott falu című képei.
1929-ben a Római Magyar Akadémia első ösztöndíjasai között jutott el Olaszországba, de néhány hónap után hazatért, az itáliai tájak helyett inkább Zebegényt választotta. Ahogy a Hung-Art képzőművészeti portál írja, az önarcképek közül 1921-ben készült profilkép a Patkó az Aba-Novák által is kedvelt kortalanul “historizáló” típushoz tartozik. A művész markáns arcéle a ferdén beeső súrló fényben reliefszerűen rajzolódik ki, kiszámított tartása és a drámai kontrasztok ugyancsak az ő műveikkel rokonítják a festményt.
Szőnyi ugyanebben az évben készült rézkarca hozzájuk hasonlóan érdekes fejfedővel örökítik meg a művészt. Egyik grafikai profilönarcképe olyannyira Rembrandt hatását tükrözi, hogy nemcsak stílusa, hanem a figura öltözéke és habitusa is a mester korát imitálja”. Színpalettája fokozatosan kivilágosodott, fehér árnyalattal megtört, fényesebb színek jelentek meg képein, elkezdett tojástemperával dolgozni, a festéket a kémia iránt is érdeklődő művész maga készítette. A harmincas évek elején festette “legsugárzóbb” képeit: Este, Vörös fejkendős akt, Szürke a Duna, Esernyők, Kerti pad. A harmincas évektől a különböző stílusokat képviselő Gresham-kör tagjaként vett részt a művészeti életben.
1937-től tanított a Képzőművészeti Főiskolán, az 1940-es évektől szabadiskolát vezetett Zebegényben. Akvarellek festésébe is kezdett, és főleg a vázlatok készítésekor alkalmazta a gouache-technikát, amellyel több réteg vízfestéket lehet egymásra festeni. Számos fiatal művész követte sajátos stílusát. Zebegényben, volt műtermében emlékmúzeumot rendeztek be.
A második világháború alatt számos zsidót és üldözöttet bujtatott, látott el hamis papírokkal, ezért 1984-ben megkapta a Világ Igaza kitüntető címet. 1945 után két évig (meghívottként) nemzetgyűlési képviselő volt. “Számára a szűkebb és tágabb univerzum nem hullt darabokra – írja Köpöczi Rózsa Szőnyiről -, akkor sem, amikor az első világháborúban a Képzőművészeti Főiskoláról a frontra vonulva egész életre szóló betegséget kapott, amikor a második világégés alatt szinte mindent elveszített, ami fontos volt számára: Péter fiát, és lebombázott műtermében képeinek nagy részét.”
Utolsó éveiben gyakran betegeskedett, 1958-59-ben lánya meghívására Olaszországba utazott, ahol Fiumicino kék ege nyűgözte le. 1960. augusztus 30-án halt meg zebegényi otthonában. Munkásságáért 1941-ben megkapta a Corvin-koszorút, 1949-ben a Kossuth-díjat, 1952-ben lett érdemes, 1956-ban kiváló művész. Mellszobra a budapesti Markó utcában áll, zebegényi műterme 1967-től emlékmúzeum, ahol nyaranta szabadiskolát rendeznek, az épületet 2013-ban újították fel, és kialakították benne a Triznya-Szőnyi emlékszobát.” (cultura.hu)
Reményi Ede (eredeti nevén Hoffmann Ede, Miskolc, 1828. január 17. – San Francisco, 1898. május 15.) zeneszerző, hegedűművész. A világ öt kontinensén ismert virtuóz, Viktória királynő „udvari virtuóz” címmel kitüntetetett hegedűse volt. Testvére Reményi Antal 1848-49-es honvédszázados.
Apja, Hoffman Henrik aranyműves, anyja Vidov Katalin. Tanulmányait szülővárosában kezdte, kilenc évesen már hangversenyezett. Zenei képzését 1842 és 1845 között a bécsi konzervatóriumban, a bécsi hegedűiskola alapítójánál, Böhm Józsefnél folytatta. Húszéves korában, Bécsből hazatérve, részt vett a szabadságharcban. Görgei Artúr segédtisztje, majd kedvenc hegedűse lett, emiatt külföldi emigrációba kényszerült a szabadságharc leverése után. Konstantinápolyon, Párizson, Londonon keresztül utazott Amerikába. Képzett hegedűművészként tért vissza Európába, majd rövid idő alatt páratlan karriert futott be.
A kor számos kiemelkedő zeneszerzőjével kapcsolatba került, többek közt 1852-53-ban a fiatal Brahmsot magával vitte hangversenyútjaira. 1853-ban kapcsolódott Liszt Ferenc Weimari Társaságához is. 1854-ben egy ideig Londonban élt, itt Viktória királynő „udvari virtuóz” címmel tüntette ki, valamint a királynő hegedűse címét is elnyerte. 1855-ben távozott Amerikába, majd öt év után, 1860-ban amnesztiával hazatért.
Ezután másfél évtizeden keresztül központi szereplője a magyar zenei életnek. Az ország különböző városaiban adott hangversenyeket, koncertezett Liszttel is, több nagy jelentőségű alapítványt indított. 1870-ben a Nemzeti Színház intendánsa, báró Orczy István első hegedűsnek szerződtette. Azonban rövid időn belül otthagyta állását, lemondó levelét a Zenészeti Lapokban is közzétették.
Ugyanakkor nagy áldozatot hozott a közművelődés terén: kezdeményezte a gyűjtést a Petőfi-szoboralapra, melynek érdekében koncertkörutat szervezett, s ennek bevételét, 67 000 forintot, a Petőfi-szobor, és a közben megalakuló Széchenyi-szoboralap részére adományozta. 1872. február 10-én Pesten, a belvárosi plébániatemplomban feleségül vette Fáy Antal lányát, Fáy Gizellát, esküvői tanúik Liszt Ferenc, Mihalovich Ödön, Jekelfalussy Lajos és Blaskovich Ernő voltak, a párt Haynald Lajos eskette. Külföldre mentek: először Párizsba, majd Londonba, végül 1878 őszén az USA-ban telepedett le véglegesen.
Amerikai évei alatt is rendszeresen koncertezett, New Yorkban a New York-i Filharmonikusokkal 1878. november 23-án, 1878. december 7-én a Fehér Házban az Amerikai Egyesült Államok elnöke, Rutherford B. Hayes vendégeként játszott, de egy másik amerikai elnöknek, William McKinleynek is vendége volt a Fehér Ház kabinet irodájában. Továbbra is fáradhatatlanul utazott és koncertezett, 1886 és 1890 között Japánban, Kínában, Tasmániában, Új-Zélandon, Ceylonban, Madagaszkáron és Dél-Afrikában is. Az USA-ból már csak koncertutakra jött át Európába, így járt még egyszer Magyarországon is, 1891-ben. A halál egyik San Franciscó-i koncertjén, hegedülés közben érte. 1898. május 29-én búcsúztatták véglegesen New Yorkban.
Reményi több kiváló hangszerrel rendelkezett, saját tulajdonú Stradivarin játszott. Nevét a zeneirodalomban általában Brahmsszal kapcsolatban említik, Brahms állítólag tőle vette át a Magyar táncok két dallamát. Kortársai játékában a technikai briliáns fölényen kívül kiemelték rendkívül szenvedélyességét, impulzivitását, a Grove Dictionary of Music and Musicans Reményi világutazó művészi karakterét üstököshöz hasonlítja, mely hol felbukkan, hol eltűnik a nemzetközi művészi életből.
Neves és művelt felmenőkkel bíró családban született Szklabonyán (Nógrád vármegye, ma Mikszáthfalva, Szlovákia), Mikszáth János jómódú földbirtokos, és a kisnemesi származású Veress Mária evangélikus vallású szülők fiaként. A Mikszáth felmenők felső-magyarországi lutheránus lelkészek voltak, ugyanakkor az elterjedt tévhittel ellentétben nem voltak nemesek. A család a nevét „Mixadt” alakban írta a 19. század kezdetéig.
Maga az író a család nemesi eredetét Apafi Mihály erdélyi vajdához vezette vissza, s még előnevet is kreált hozzá: „kiscsoltói”. Mindez azonban inkább a lebilincselő történetmondó fejéből pattanhatott ki, a valóságban ezeket az információkat nem sikerült semmivel alátámasztania. Szintén érdekesség, hogy Mikszáth anyjának, Veress Máriának a családja is rendszerint összekeveredik a soproni illetőségű farádi Veres családdal, amelyhez tartozott később Veres Pálné, az Országos Nőképző Egylet megalapítója. Ezt a tévedést is részben az író táplálta, aki a valóban nemesi származású anyja családját a farádi Veresekkel egy tőről fakadónak vélte. Tény, hogy az Ebecken és környékén élő Veress család mellett a farádi Veres családnak is voltak felmenői a környéken, a két család ugyanakkor a rendelékezésre álló – hiányos – adatok alapján úgy tűnik, hogy nem azonos.
Mikszáth ősei, így dédapja, ükapja, valamint annak testvére a teológiát Wittenbergben és Jénában hallgatta, s nevelőként nemesi családokhoz jutottak be, majd Gömör, Nógrád és Sáros megyékben teljesítettek szolgálatot. A lelkészi szál az író nagyapjánál tört meg, aki szakítva a családi tradícióval, a nagykürtösi földesúr kocsmárosa volt. Mikszáth Kálmán édesapja, Mikszáth János is ott született, de szüleivel később Ebeckre költöztek át, ahol a tekintetes ebecki középbirtokos uraság árendás mészárosa és kocsmárosa lett. János a helybéli születésű nemes Veress Máriát vette feleségül. Három gyermekük született: Mária, Kálmán és Gyula. (Mária 17 éves korában egy hirtelen szerzett tüdőgyulladás következtében elhunyt, Gyula dohánybeváltási tisztviselő lett). A család valószínűleg 1843 után költözhetett Szklabonyára, ahol az apa előbb a falu kocsmáját és mészárszékét bérelte, később, az 1860-as évek második felében pedig már „gazda” (legalábbis ez a megjelölés olvasható ekkor fia bizonyítványában). Földjüket közel 100 holdra becsülték és a család jómódját is bizonyította az a tény is, hogy két cselédet, juhászt és szolgálólányt tartottak.
Mikszáth iskoláit nagyrészt Rimaszombatban járta, 1857 és 1863 között, az utolsó két osztályt azonban Selmecbányán végezte, ahonnan 1868-ban Pestre került, ahol jogi tanulmányokat folytatott, de diplomát nem szerzett.
Iskolái befejeztével visszatért Nógrád megyébe, ahol 1871-ben Mauks Mátyás szolgabírónál Balassagyarmaton szolgabírósági esküdtként helyezkedett el. Itt alkalma volt közvetlen közelből is tanulmányoznia a vármegye uraságait. 1872-ben ügyvédbojtár lett, emellett megpróbálkozott az újságírással is: különböző fővárosi lapok közölték cikkeit, többek között az Igazmondó, a Szabad Egyház, a Fővárosi Lapok és a Borsszem Jankó.
1873. július 13-án feleségül vette Mauks Mátyás leányát, Mauks Ilona Máriát. Még ebben az évben meghaltak szülei a kolerajárványban, s ő feleségével együtt a fővárosba költözött. Nagy nyomorban éltek. 1874-ben halt meg egynapos korában első gyermekük. Felesége megbetegedett és hazaköltözött szüleihez.
Ezután ő is visszahúzódott szülőfalujába, Szklabonyára, ahol azonban anyja a családi birtokot még halála előtt bérbe adta, így abból sem tudott megélni. Az 1874-es megyei tisztújításon mint aljegyző jelöltette magát, de megbukott. Visszatért Pestre, s az irodalommal kezdett komolyabban foglalkozni.
El akart válni feleségétől, mert azt gondolta, hogy rendes jövedelem nélkül nem méltó a feleségéhez. Mivel az asszony nem akart válni, az akkor még sikertelen író azt hazudta neki, hogy mást szeret. 1878-ban váltak el. Miután Mikszáthnak rendes jövedelme lett, 1883-ban újra összeházasodtak. Házasságukból három fiúgyermek született: Kálmán, Albert és János. Albert fiának leszármazottai ma is élnek. 1899-ben a Magyar Tudományos Akadémia tagja lett. 1910-ben, Budapesten halt meg.
Írói pályája
Írói pályája nehezen indult, mivel stílusa, eredetisége elütött korának megszokott normáitól, ezért a szerkesztők az írásaiból sok részt egyszerűen kihúztak. 1874-ben jelent meg első önálló műve, az „Elbeszélések”, két kötetben, de nem kapott komolyabb figyelmet. Pár évig különböző napilapoknál dolgozott, azonban sikertelensége miatt elkeseredve, 1878-ban Szegedre ment, és a Szegedi Naplónál helyezkedett el újságíróként. Ott aratta első írói sikereit: az 1879-es szegedi árvíz és az ezután következő királyi biztosi korszak hálás témákkal szolgált neki. Karcolataiban a biztosi tanácsot csipkedte, s megörökítette Tisza Lajos és munkatársainak alakját.
1881-ben visszatért Budapestre, ahol az Ország-Világ című lap segédszerkesztője lett. Ez idő tájt vált ki a Budapesti Hírlap szerkesztősége a Pesti Hírlapból, ahová emiatt új munkaerő kellett, így ő maga is a Pesti Hírlaphoz került. Eleinte néhány mellékesebb rovatot vezetett, de alig fél év múltán karcolataival annyira megkedveltette magát a lap olvasóival, hogy Jókai Mór mellett az egyik legkeresettebb szerző és humorista lett. Hírlapi cikkeit nagyobbrészt neve jelzése nélkül, igen gyakran Scarron, illetve sok más egyéb álnévvel is jegyezte.
1882-ben Mikszáth kiküldött tudósítóként követte végig a híres tiszaeszlári vérvád per tárgyalásait, komoly oknyomozói munkát végezve „megkeresett filoszemitát, antiszemitát, dzsentrit, polgárt és parasztot, megpróbált elfogulatlanul tudósítani a perről”, melyért az egyik oldal antiszemitának a másik zsidóvédőnek bélyegezte.
Irodalmi sikereit hamarosan magánéleti és politikai sikerek is követték: 1882-ben ismét megkérte volt felesége, Mauks Ilona kezét, s 1883. január 1-jénMohorán újra összeházasodtak. 1887-től élete végéig országgyűlési képviselő volt, előbb az erdélyiIllyefalva, majd 1892-től Fogaras, végül Máramarossziget mandátumával.
1896. július 15-én a Budapesti Újságírók Egyesülete elnökévé választotta. 1897. november 20-án megalapította az Országos Hírlapot, amelynek megszűntéig (1899. január 26.) főszerkesztője volt. 1899. február 8-án lemondott a budapesti újságírók egyesületének elnöki tisztéről. 1903-tól Az Újság főmunkatársaként dolgozott. 1907-ben összegyűjtött munkáiért a Magyar Tudományos Akadémia nagyjutalommal tüntette ki.
1910 tavaszán ünnepelték írói pályafutásának negyvenedik évfordulóját, tiszteletére szülőfaluja, Szklabonya a Mikszáthfalva nevet vette fel. Ezután még elutazott Máramarosszigetre, ahonnan azonban már nagybetegen tért vissza, s néhány nap múlva, május 28-án meghalt. Temetésére május 31-én délután került sor. Utolsó munkája, A fekete város könyv alakban való megjelenését 1911-ben már nem érhette meg.
„Teller Ede azt vallotta később, hogy tudományos sikereit annak köszönheti, hogy a magyar nyelv az anyanyelve, máskülönben „csak középszintű középiskolai tanár” lett volna belőle. Nyelvünk gyakran logikafejlesztő eszköznek bizonyul. Balázs Nándor fizikus is hasonló véleményen volt.”
A matematika iránt érdeklődött, de apja azt tanácsolta neki, hogy praktikusabb irányt válasszon, így állapodtak meg a vegyészmérnökségben. Beiratkozott a Királyi József Műegyetemre, de miután 1926. január 2-án engedélyt kapott rá, elhagyta az országot, abban a hitben, hogy Németország mentesebb lesz az antiszemitizmustól, mint a Horthy-korszak Magyarországa a numerus clausus törvényét követően.
Németországban
Karlsruhéban kémiát és matematikát tanult. 1927-ben itt beszélt Hermann Mark professzor a kvantummechanikáról mint a fizika alapjáról. Ennek hatására nyergelt át a fizikára. 1928 tavaszán Münchenben, Arnold Sommerfeld mellett tanult. Ebben az évben villamosbalesetben elveszítette egyik lábfejének egy részét. Az év őszén már a Lipcsei Egyetemen tanult, ahol Werner Heisenberg volt a professzora. Nála írta meg doktori értekezését az ionizált hidrogénmolekula gerjesztett állapotairól címmel, amit 1930-ban védett meg.
Külföldi tartózkodásai idején nyaranta végig hazajárt és 1933-ban feleségül vette ifjúkori szerelmét, Schütz-Harkányi Augusztát (Micit). Ez kiváltotta a Rockefeller-alapítvány ellenérzését: „nem fogunk nászutat szponzorálni!”
Emigráció az Amerikai Egyesült Államokba
Két évet töltött a Göttingeni Egyetemen, majd 1934-ben elhagyta Németországot, a Zsidó Kimenekítő Tanács segítségével. Rövid angliai tartózkodás után, 1935-ben, Gamow hívására az Amerikai Egyesült Államokba emigrált, ott a George Washington Egyetemen tanított, ahol Gamow is professzor lett. Ekkoriban sok európait hívtak az Amerikai Egyesült Államokba. Kvantummechanikát tanított az amerikai diákoknak és professzoraiknak. Teller figyelmét Gamow a magfizika felé terelte és 1938-ban együtt dolgozzák ki a termonukleáris fúzió elméletét. A béta-bomlásnukleonspint átfordító Gamow-Teller-átmenetének leírása is együttes munkájuk. Paul Hugh Emmett-tel közösen értelmezte a nempórusos szilárd felületeken lejátszódó többrétegű adszorpció jelenségét. Azóta az ilyen felületeket Brunauer-Emmett-Teller felületeknek (BET-felület) hívják.
A chicagói reaktor (1942) sikeres decemberi beindítása után meghívták a Manhattan tervbe. 1945-ben tagja, 1947-től elnöke a Reaktorbiztonsági Bizottságnak. Felismerte az urán-grafit-víz típusú reaktorok veszélyforrását (pozitív üregtényező), és sikerült leállíttatnia az USA-ban az olyan grafitos reaktorok működtetését, mint amilyen például később a csernobili erőmű lett. (Csernobilban többek között a pozitív üregtényező vezetett a katasztrófához.) Részt vett az inherensen biztonságos (bolondbiztos)TRIGA reaktorok kifejlesztésében.
Szülei és Emmi nővére Magyarországon maradtak. Nővérének férje és édesanyjának bátyja 1944-ben a holokauszt áldozatai lettek, a többiek a pesti gettóban érték meg a felszabadulást. Édesapja 1950-ben meghalt, édesanyját, nővérét és unokaöccsét 1951-ben kitelepítették Tállyára, ahonnan másfél év múlva térhettek vissza Pestre, de lakásukat közben elvették. Unokaöccse 1956-ban elhagyta az országot.
Szilárd Leó 1958-ban rá akarta venni, menjen el Moszkvába vele a Pugwash Konferenciára, hogy beszélhessenek a szovjet atomfizikusokkal a nukleáris leszerelésről. Ő azonban elutasította, rokonai magyarországi fenyegetettségére hivatkozva. Ezt Szilárd elmondta Moszkvában a szovjeteknek és a magyar küldöttnek, Jánossy Lajosnak is, mint abszurd dolgot. Három hét múlva édesanyja és nővére megkapta az útlevelet és találkozhatott Tellerrel San Franciscóban. Szilárd levélben köszönte meg Jánossynak a közbenjárását.
1962-ben John Fitzgerald Kennedy elnöktől átvehette az Enrico Fermi-díjat a kémia és a fizika terén elért eredményei, a termonukleáris kutatásban játszott vezető szerepe és a nemzetbiztonság erősítése terén végzett munkájának elismeréseként. A Reagan–Gorbacsov puhatolózások idején Reagant határozottan biztatta, ne engedjen a csillagháború kérdésében, mert a szovjeteknek nincs ilyen elektronikájuk.
A „Másfélmillió lépés Magyarországon” című, az Országos Kéktúra útvonalát bemutató dokumentumfilm sorozat tette közismertté Rockenbauer Pált, a természetjárót, televíziós szerkesztőt, a magyar televíziós természetfilmezés kiemelkedő egyéniségét. Nevét az Országos Kékkör egyik önálló túramozgalma is őrzi: Rockenbauer Pál Dél-Dunántúli Kéktúra.
A kőbányai I. László Gimnáziumban érettségizett, majd az Eötvös Loránd Tudományegyetem biológia-kémia szakán tanult tovább, és szerzett az utóbbi két tárgyból tanári oklevelet, de végül sohasem tanított.
Fiatalon szervező titkára lett a Tudományos Ismeretterjesztő Társulatnak (TIT), majd a Magyar Televízióhoz került. Széles körű műveltségét a kezdetektől, az MTV 1956-os indulásától a köz érdekében kamatoztatta, többek között az ifjúsági osztály rovatvezetőjeként. Földrajzi témájú ismeretterjesztő dokumentumfilmeket rendezett. Alapító tagja és főmunkatársa volt az MTV Natura szerkesztőségének, melyet 1978. április 1-jén hoztak létre, hazánkban az első természetfilmes televíziós műhelyként.
1970-ben elvégzett egy alpinista tanfolyamot. Filmezett a Mediterráneum országaiban, Észak- és Dél-Amerikában, Kubában, Óceániában, Hawaiin (Mauna Kea) és az Antarktiszon, Afrikában a Kilimandzsárón, Ázsiában India és Nepál hegyei között, továbbá a Pamírban, a Kommunizmus-csúcs megmászása közben. A Tátrában fölkapaszkodott a Krivánra, a Tengerszem- és a Fehér-tavi-csúcsra, télen az Osztervára, az Alpokban pedig megmászta a Monte Qualido sziklafalát.
Útjairól könyveket és cikkeket írt, film- és diavetítéses előadásokat tartott. Szenvedélyes táj- és természetfotós volt, aki túrái, utazásai alkalmával a filmezés mellett mindig fényképezett is. Nevéhez fűződik több nevezetes földrajzi ismeretterjesztő filmsorozat, köztük A napsugár nyomában, amely 13 epizódjával számos nemzetközi természetfilmes műhely és alkotó elismerését kivívta.
Rockenbauer Pált 1987. november végén a Naszály erdejében holtan találták. Halála körülményeiről, okairól semmi nem került nyilvánosságra. A személyiségével összeegyeztethetetlen öngyilkosságot különösen kérdésessé teszi, hogy decemberi programja már készen állt (a hónap elején Somogy megyébe várták a gyermekkönyvhétre, író-olvasó találkozókra), ugyanakkor állítólag búcsúlevelet hagyott, melyben azt kérte, hogy legkedvesebb kirándulóhelyén, a mecseki Zengővárkony szelídgesztenyésében temessék el. Hamvai itt nyugszanak, egy nagy, nyers vörösmárvány kőtömb alatt.
Halálának helyszínén – a Naszály északnyugati lejtőjén, nem messze a kéktúra útvonalától – kopjafa, a Vértesben emlékfa, a Nyugat- és Dél-Dunántúlon pedig az Országos Kékkörnek az az 560 km-es szakasza őrzi emlékét, melyet az …”és még egymillió lépés” forgatása során bejárt útvonalon alakítottak ki 1989-ben, majd róla neveztek el.
1997-ben, halálának 10. évfordulóján Sáfrány József portréfilmet készített róla Roki címmel, amelyben egykori kollégái, barátai, rokonai beszélgetnek róla.
2003. január 14-én, születése 70. évfordulóján a Magyar Televízió Natura szerkesztőségének munkatársai emléktáblát avattak egykori lakóháza falán, a Bródy Sándor u. 26. szám alatt. A „magyar televíziós természetfilmezés megteremtőjének” állított márványtábla felső részén az országjáró sorozat közismertté vált címdalának első sora olvasható: Indulj el egy úton, én is egy másikon…
2003-ban a Századfordító magyarok című sorozatban egy teljes epizóddal emlékeznek meg róla.
Kerpel-Fronius Ödön a 20. századi magyarországi gyermekgyógyászat kiemelkedő jelentőségű, világszerte elismert alakja volt. Klinikai kutatásai során a gyermeki szervezet folyadékháztartásában fellépő élettani zavarok patológiai vizsgálatával hozzájárult a csecsemőkori atrófia (sorvadás) megelőzéséhez és gyógyításához. Nevének gyakori, publikációiban is megjelenő írásváltozata Kerpel-Frónius Ödön.
Édesanyja régi erdélyi szász családból, a Froniusoktól származott, így édesapja családi neve mellé felvette édesanyja nevét is, így lett a vezetékneve Kerpel-Fronius. Középiskoláit szülővárosában végezte, majd 1923-tól a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetem orvosi karán tanult, egy-egy szemeszter erejéig a Bécsi Egyetemen, a müncheni Lajos–Miksa Egyetemen (Ludwig-Maximilians-Universität) és a párizsi Sorbonne-on is folytatott orvosi tanulmányokat.
1928-tól Heim Pál maga mellé vette a budapesti egyetem élettani intézetébe díjtalan gyakornoknak, időközben 1929-ben orvosi oklevelét is megszerezte. 1930-tól díjas gyakornokként oktatott az intézetben.
1933–1934-ben pedig Rockefeller-ösztöndíjasként a Harvard Egyetem gyermekklinikáján, James L. Gamble laboratóriumában folytatott az emberi szervezet folyadékháztartására vonatkozó kutatásokat.
Hazatérését követően 1936-ban gyermekgyógyász szakorvosi vizsgát tett, s tanársegédként továbbra is az élettani intézetben folytatott oktatótevékenységet. 1944–1945-ben rövid időre bevonult a hadseregbe, majd 1945-től adjunktusként és a csecsemőélettan magántanáraként dolgozott az egyetemi élettani intézetben. 1946-ban a pécsi Erzsébet Egyetem orvostudományi karára nevezték ki a gyermekgyógyászat nyilvános rendes tanárává, valamint a gyermekgyógyászati klinika igazgatójává.
1951-től az önállósult Pécsi Orvostudományi Egyetemen általa szervezett és alapított gyermekgyógyászati tanszék tanszékvezető egyetemi tanáraként tevékenykedett. 1967-ben pécsi katedráját és klinikaigazgatói székét elhagyva vállalta el a budapesti Semmelweis Orvostudományi Egyetem II. számú gyermekklinikájának igazgatását tanszékvezető egyetemi tanári címmel. 1976-os nyugdíjazásáig töltötte be ezt az állást, de ezzel egyidejűleg, 1970 és 1976 között az Országos Csecsemő- és Gyermek-egészségügyi Intézet igazgatói feladatait is ellátta. 1976 után tanácsadóként segítette az utóbbi intézményben folyó munkát. A Farkasréti temető 6/1-es akadémiai parcellájában helyezték örök nyugalomra.
Munkássága
A gyermekgyógyászaton, a csecsemők élet- és kórtanán belül elsősorban a szervezet só- és vízháztartási zavaraira visszavezethető betegségek, a vesebántalmak klinikuma foglalkoztatta. Már pályája elején, a világon elsőként különítette el patológiás alapon az emberi szervezet kiszáradásának sóvesztéses, illetve szomjazásos formáját.
A második világháborút követően figyelme az alultáplált, rossz higiénés és egészségügyi körülmények között élő, nélkülöző gyermekek körében tömegesen előforduló, toxikózisos tünetekkel és bélhuruttal kísért csecsemőkori sorvadás felé fordult. Az atrófiás gyerekek szervezetének energiaforgalmára – keringésére, hőháztartására és hormonális szabályozására –, veseműködésére irányuló kórélettani vizsgálataival egyfelől tisztázta a vesének a szervezet só- és folyadékforgalmában, valamint sav–bázis egyensúlyában játszott élettani szerepét, másfelől rámutatott a leesett vércukorszintnek a sorvadás lefolyásában játszott szerepére.
Kezdeményezésére nagyarányú anyatej-, élelmiszercsomag- és gyógyszergyűjtés (inzulin, penicillin) indult meg a fővárosban, s az összegyűlt javakat a rászoruló családok, gyermekek számára utalták ki, ezzel is csökkentve az atrófiának betudható, nagyobb arányú csecsemőhalandóságot.
Pedagógiai és klinikaszervezői munkássága szintén jelentős, az általa vezetett pécsi és budapesti gyermekkórházakban korszerű szakmai alapokra helyezett és versenyképes tudással rendelkező szakembergárdán alapuló klinikai kutatások folytak. A folyadékháztartás egyensúlyára vonatkozó eredményei csak 1959-ben jelentek meg monográfiájában, ez azonban elhozta számára a nemzetközi gyermekgyógyász szakma elismerését. A gyermekkori sorvadás kórélettanáról szóló monográfiája élete utolsó nagy munkájaként, 1983-ban jelent meg angolul. Először 1969-ben megjelent, 1977-ig három kiadást megért, Gyermekgyógyászat című összefoglaló műve évtizedekig a gyermekgyógyászképzés alapvető kézikönyvének számított.
Társasági tagságai és elismerései
Számtalan külföldi Akadémiának volt a tiszteletbeli tagja.
Mindemellett az 1970-es években az Egészségügyi Világszervezet (WHO) munkáját is támogatta táplálkozástudományi szaktanácsadóként. A gyermekgyógyászat terén elért eredményeiért 1951-ben Kossuth-díjat és Magyar Népköztársasági Érdemrendet, 1975-ben Semmelweis-emlékérmet, 1976-ban pedig a Francia Akadémia Pálma-díját vehette át. 1969-ben a Rostocki Egyetem díszdoktorává avatták.
