Szerző: vjit

Gustav Klimt (Bécs-Baumgarten, 1862. július 14. – Bécs-Neubau, 1918. február 6.) osztrák festőművész, a szecessziós stílus egyik legismertebb képviselője.

Gustav Klimt 1862-ben, egy Bécs környéki faluban, hétgyermekes család sarjaként született. Apja aranyműves volt, cseh származású. Szülei 14 évesen beíratták az Osztrák Császári és Királyi Iparművészeti Iskolába, így 1876 és 1883 között ott folytatta tanulmányait. Az iskola a kontinens első modern polgári intézménye volt. A díszelemek rajzolását plasztikus és síkornamensek vagy iparművészeti tárgyak alapján, az alakokét gipszmásolatok és mintarajzok segítségével gyakorolták. Klimt öccsei szintén ebbe az iskolába jártak, Georg szobrász és ötvös lett, jó néhány keretet tervezett fivére festményeihez.

Első jelentős művészi kezdeményezése az 1879-ben Ernst öccsével és Franz Matsch-csal megalapított Künstlerkompagnie (Művészkompánia) csoport volt.^[1] A csoport főként épületek díszítésére szakosodott, és még abban az évben részt vettek Ferenc József trónra lépésének harmincadik évfordulójából rendezett ünnepség dekorációjának elkészítésében. 1880-ban pedig a karlsbadi fürdőház mennyezetének freskóit készítik el, ezen munkák már számottevő hírnevet szereztek számukra. Korai alkotásai, mint a Mese vagy az Idill már sokat ígérő tehetségét mutatják, azonban ezek a képek még követték az iskolai képzés által elvárt akadémiai stílust.

Apja és Ernst öccse 1892-ben meghalt és Klimt depresszív hangulatúvá vált, ami festészetében is többször visszatért. Ettől kezdve a család eltartása is reá hárult. Az 1890-es években ismerkedett meg Emilie Flögével és dacára annak, hogy Klimt később más nőkkel is viszonyba került, élete végéig jóban maradtak. Klimt különböző kapcsolataiból legalább 14 gyermek született, de a gyermekek közül csak hármat ismert el hivatalosan: kettő Marie Zimmermanntól és egy Maria Ucickytól (csehül Učicka) született.^[2] 1893-ban Magyarországon járt.

A szecesszió

Klimt művészetében 1896-tól átalakulás figyelhető meg, a nőalakok kibontott hajjal, kihívóan szerepelnek a korábbi szemérmes és allegorikus ábrázolásmódtól eltérően.^[3] Klimt önálló utakat keres, viszonya Franz Matsch-csal megváltozik. 1897-ben kilépett a Künsterhausból és néhány társával megalapította a „Vereinigung bildender Künstler Österreichs Sezession” nevű egyesületet („osztrák szecessziós képzőművészek egyesülete”), amelynek 1899-ig a képviselője volt.

1898-ban az új mozgalom festői két kiállítást is rendeztek és ezzel azonnal a bécsi köztudat és közbeszéd középpontjába kerültek. A siker nyomán saját székházba költöznek, melyre a mozgalom jelszava kerül: „A kornak a maga művészetét, a művészetnek a maga szabadságát”. A mozgalom ismerteti meg a bécsi közönséggel a francia impresszionizmust, és a belga modernek művészetét. Klimt a Secession mozgalom jelképes vezetőjévé válik. Azonban a konzervatív körök nem fogadták el az új, modern irányzatot és Klimt karrierjét innentől hangos botrányok is kísérték.

1894-ben a bécsi egyetem egy freskósorozatra adott megbízást a festőnek. A képeknek a filozófia, az orvostudomány és az igazságszolgáltatás allegorikus alakjait kellett ábrázolniuk, a megbízás szerint. Klimt több évig dolgozott a festményeken, ám amikor bemutatta az elkészült vázlatokat, az egyetem visszavonta a megrendelést és a már kifizetett előleg visszafizetésére kötelezte a festőt.

Ezután Klimt visszavonult a Secession mozgalomból, Berlinbe utazott, ahol részt vett a Német Művészek Szövetsége által rendezett kiállításon. 15 képét mutatták be és elnyerte a „Villa Romana” díjat.

1906-ban megalakult az Osztrák Képzőművész Szövetség, amelynek 1912-ben ő lett az elnöke. 1910-ben részt vett a velencei biennálén, 1911-ben nyolc képével pedig a római Nemzetközi Művészeti Kiállításon, ahol az Élet és a halál című képével első díjat nyert. 1913-ban Münchenben, Budapesten és Mannheimben is volt kiállítása.

1917-ben a miniszter négyszer is elutasította kinevezését rendes tanárrá, ugyanakkor a Bécsi Képzőművészeti Akadémia tiszteletbeli tagjává választotta.

Egy agyvérzés félig lebénította, majd elkapta az akkoriban Bécsben tomboló spanyolnáthát és tüdőgyulladást, 1918. február 6-án hunyt el.^[5] A hietzingi temetőben helyezték örök nyugalomra. Számos festménye befejezetlen maradt.

Klimt festményei napjainkban komoly összegekért cserélnek gazdát. 2003 novemberében Landhaus am Attersee képe 29 128 000 dollárért kelt el. 2006-ban pedig – megdöntve Picasso rekordját – Klimt Adele Bloch-Bauer I képét 135 millió dollárért vette meg a Neue Galerie New York. A képek felértékelődése komoly peres ügyekhez is vezetett, ugyanis számos kép korábban ausztriai zsidó családok tulajdonában volt – nem egyszer ők voltak a megrendelők vagy mecénások -, amit a nácik lefoglaltak. Az elmúlt években több jogos örökös kapta vissza így festményét.

2012-ben, születésének 150. évfordulójára Bécsben több kiállítással emlékeztek meg a művészről, ugyanilyen célból pedig július 14-én a Google cég egy speciális emléklogót, úgynevezett google doodle-t készített neki. „ (Wikipedia)

https://hu.wikipedia.org/wiki/Gustav_Klimt

„Iszaak Babel Odessza zsidónegyedében született és nevelkedett. Gimnáziumot, kereskedelmi iskolát végzett.

16 évesen franciául írta első elbeszéléseit, de ezek nem maradtak fenn. 1916-ban Szentpéterváron Gorkij fedezte fel, közölte két novelláját. Számtalan foglalkozást kipróbált, volt tördelő-szerkesztő, riporter és élelmiszer-begyűjtő. 1920-ban Bugyonnij Első Lovashadseregében, a lengyel–szovjet háborúban vett részt tudósítóként és tolmácsként.

1921-ben ismét írni kezdett, elbeszéléseit Majakovszkij lapja, a LEF, illetve Alekszandr Voronszkij Krasznaja Nov (Vörös Ugar) című folyóirata közölte. Néhány év alatt adta közre azokat a novelláit – 1921–1925 között kb. ötvenet – melyeket később ciklusokba foglalt. Így jelent meg önálló kötetként a Lovashadsereg (először 1926-ban), illetve a négy elbeszélésből álló Odesszai történetek (1931).

1931–32-ben további kilenc elbeszélése jelent meg, nagy részük az 1925-ben publikált önéletrajzi jellegű Galambdúcom története és Az első szerelem című novellákhoz illeszkedik.

Két novelláját 1933-ban a cenzúra betiltotta, további kettő pedig 1934-ben jelent meg. Közben többször járt Nyugat-Európában, 1935-ben Párizsban felszólalt egy antifasiszta kongresszuson.

Utolsó négy elbeszélését 1937-ben publikálta. 1939 őszén novellaciklust készült megjelentetni Új elbeszélések címmel. Májusban azonban koholt vádak alapján letartóztatták, kéziratait elvitték, majd megsemmisítették.

Babelt 1940. január 27-én tarkón lőtték.^[1] 1954. december 18-án rehabilitálták.

Művei

Babel viszonylag keveset írt. Művei, elbeszélései önéletrajzi ihletésűek. Két alapvetően meghatározó élménye a gyermekkor és a polgárháború. Az író inkább a rövid novella mesterének tekinthető. Rendkívül sokat és precízen dolgozott alkotásain. Nem a mindennapi élet tipikus helyzeteit keresi műveiben, hanem különleges helyzetbe állítja a szereplőket. A novellákban keverednek a romantikus, fantasztikus, naturalisztikus és groteszk elemek.

Lovashadsereg (1926) című novellakötetével heves vitákat váltott ki az irodalmi életben. Maga Bugyonnij, a hadsereg vezetője is támadta az írót: a valóság meghamisításával és a sereg karikírozásával vádolta.”(Wikipedia)

https://hu.wikipedia.org/wiki/Iszaak_Emmanuilovics_Babel

PABLO NERUDA

Félek 

Félek. A délutánon csüggedt, mélabús ború,

az égbolt, mint a halott szája tátva,

a szívem, mint síró hercegnő, szomorú

palotája árnyán magába zárva.

Félek. Fáradt vagyok, gyenge, bánatos,

el-elnézem homályló tükörképem,

(beteg szememre nem jön álom,

látom, mintha csillagom hullna az égen.)

Mintha szemem a mindenség szeme lenne,

számból kiált a végtelen sikolya,

a föld panaszát suttogja fülembe,

melynek magába hullva hal el a szava.

Fáj az univerzum néma agóniája,

az értelmetlenség ólmos, zord halálba mar,

a fénynélküliség léttelen homálya,

a földre, az égre fekete gyümölcsöt harap.

És nem látja az élő, semmibe veszi,

ködökbe tévednek a hajók ezrei,

törött csillagok fényét, pincék mélyei nyeli. 

Haldoklik a világ, pusztul, életteli teli.

Kálnoky László ford.

Pablo Neruda, eredetileg: Neftalí Ricardo Reyes Basoalto (Parral, Chile, 1904. július 12. – Santiago, 1973. szeptember 23.) Nobel-díjas chilei költő.

Apja vasutas volt. Néhány hónapos volt, amikor édesanyja gümőkórban meghalt.

Versei nagyon korán megjelentek a temucói lapokban. Már 1919-ben díjat nyert velük. 1921-ben Santiagóba költözött, ahol az egyetemen francia nyelvet és irodalmat tanult, de csak három évfolyamot végzett el. Ekkoriban vette fel a Pablo Neruda nevet, a cseh író, Jan Neruda tiszteletére.

Elkezdett tanítani, diplomáciai küldetéseket vállalt. 1927-ben Rangoonban, 1934-ben Barcelonában, 1935-ben Madridban volt konzul. A spanyol polgárháború kitörése után, 1936-ban hazatért. 1939-ben párizsi, 1940-1943 között mexikói konzul volt.

1945-ben a kommunista párt jelöltjeként beválasztották a szenátusba. 1948-ban – a jobboldali fordulat után – külföldre menekült. Számos országban megfordult, köztük a Szovjetunióban és Magyarországon is.

1952-ben visszatért Chilébe. A szocialista béke megteremtése érdekében kifejtett tevékenységéért 1953-ban a Szovjetunió Nemzetközi Lenin-békedíjjal tüntette ki. 1971-ben irodalmi Nobel-díjat kapott.

Lelkesen támogatta a chilei Népi Egység kormányát. Allende elnök baráti körébe tartozott. A jobboldali katonai puccs napjaiban halt meg, megmérgezték.

https://hu.wikipedia.org/wiki/Pablo_Neruda

„Kimentem a vadonba, mert tudatosan akartam élni.
Maradéktalanul ki akartam szívni az élet velejét.
Elpusztítani mindazt, ami nem volt Élet,
Hogy ne a halálom óráján döbbenjek rá, hogy nem éltem.”

Henry David Thoreau (Concord, Massachusetts, 1817. július 12. – Concord, 1862. május 6.) amerikai író, filozófus. Emerson tanítványa volt, hívei őt tartják a legelső amerikai környezetvédőnek és a polgári engedetlenség filozófiai megalapozójának. Emerson gondolatait továbbvíve a természettel való összeolvadást hirdette, illetve a demokratikus eszmék valóra váltását követelte. Az új-angliai transzcendentalista iro­dal­mi-filozófiai mozgalomnak volt tagja. Természethez fűződő viszonyáról jelent meg 1854-ben Walden című kötete.

1845 és 1847 között egy saját kezűleg épített kunyhóban élt a Concordhoz közeli Walden-tó partján. Gyűjtögetésből, halászatból, növénytermesztésből és mások számá­ra végzett fizikai munkából tartotta fönn magát, de ideje nagy részét csendes elmélyüléssel, a természet megfigyelésével és leírásával töltötte. Azt vallotta, hogy a civilizáció rombolja a természetet, és az embert meg­fosztja attól, hogy figyelmét teljes egészében a lét fontos kérdéseinek szentelhesse; az emberi kultúrának a természethez kell igazodnia.

1846-ban börtönbe csukták egyetlen napra, amiért nem volt hajlandó adót fizetni a rabszolgaságot támogató és Mexikót támadó Egyesült Államoknak. Az 1849-ben megjelent A polgári engedetlenség iránti kötelességről című művében rámutat, hogy szerinte egy magasabb rendű törvény alapján minden embernek kötelessége megtagadni az együttműködést és elviselni az ezzel járó büntetést, ha az állam igazságtalan politikát folytat.

Elveinek sok követője akadt szerte a világban, mint például Mahátma Gandhi is. Leginkább ismert idézet tőle (szerepel a Holt költők társasága c. filmben). (ld. az elején)

Élete

Szerény családból származott, apja ceruzák gyártásával foglakozott. Tanulmányait a Harvard Főiskolán végezte. Itt klasszikus műveltségre tett szert: tanult retorikát, filozófiát, matematikát és természettudományokat. A főiskolát végzettek előtt nyitva álló hagyományos szakmák, mint a jog, egyház, üzlet, orvostudomány nem érdekelték a frissen végzett Thoreaut.

1837-ben visszament szülővárosába, Concordba, ahol a helyi iskolában kezdett tanítani, de néhány hét múlva otthagyta, mert nem volt hajlandó az akkori hagyomány által elfogadott testi fenyítésben részesíteni a tanulókat. 1838-ban testvérével, Johnnal egy iskolát nyitottak, amiben számos haladó ötletet alkalmaztak, úgy mint a természetben tett sétákat, valamint helyi műhelyek és üzletek látogatását. Az iskola 1842-ben szűnt meg, miután John meghalt tetanuszban, amit egy borotválkozás közbeni vágás okozott.

Emersonnal, akinek lakhelye szintén Concord volt, tanulmányai befejezése után ismerkedett meg. Ő vezette be az ifjú Thoreaut a transzcendentalista körbe, amit helyi írók és gondolkodók képviseltek, köztük Ellery Channing, Margaret Fuller, Bronson Alcott, Nathaniel Hawthorne. Ez a kör saját folyóirattal rendelkezett és ebben jelentek meg Thoreau első írásai.

1841-ben Thoreau beköltözött Emerson házába, ahol 1844-ig gyermekeket tanított, az írások kiadásában segített és a ház körüli teendőket látta el. A családja ceruzagyárában is dolgozott, és kifejlesztett egy módszert, aminek segítségével gyenge minőségű grafitból is jó ceruzákat lehet előállítani.

Thoreau, hogy az írásra koncentráljon, belevágott egy kísérletbe, aminek lényege az önkéntes egyszerűség volt. 1845 július 4-én beköltözött egy saját maga által épített kunyhóba, ami egy Emerson tulajdonában levő földterületen állt az erdőben, nem messze a Walden-tó partjától és körülbelül 2.5 km-re a családi otthonától. Itt 1847 szeptember 6-ig élt. Ezt követően ismét beköltözött az Emerson házba, ahol 1848 júliusáig maradt, majd visszatért családi házába.

Az elkövetkező években többek között a Walden-tó partján töltött éveit részletező fő művének a kéziratán dolgozott. A könyv végül 1854-ben jelent meg. Eredeti címe: Walden, or Life in the Woods. Részben memoár, részben spirituális keresés, a Walden kezdetben nem aratott sikert a kritikusok körében, de később az amerikai irodalom egyik legnagyobb klasszikusa vált belőle.

1851-től Thoreau érdeklődése egyre inkább a természetrajz felé fordult. Botanikát olvasott, a természetben tett megfigyeléseit pedig lejegyezte naplójába. Részletes megfigyeléseket tett Concord természeti jelenségeiről, például a termések érésének időpontjáról, a Walden tó vízszintjének váltakozásairól és különböző madárfajok vonulási idejéről. Ebben az időben földmérőként is dolgozott, és egyre részletesebb leírásokat készített természeti megfigyeléseiről, amelyekre csak több, mint száz évvel később, a kibontakozó környezeti mozgalmak idején kezdtek komolyabb figyelmet fordítani. Egyik esszéjében (The succession of forest trees) leírja az erdő regenerálódását tűz vagy emberi bolygatás után, a magvak szél vagy állatok általi terjesztése segítségével.

Időnként rövidebb időkre elhagyta Concordot és különböző kirándulásokat tett távolabbi vidékekre. Egyszer járt Kanadában, Cape Codot négyszer kereste fel, Maine-ben háromszor járt. Mindhárom helyszínről külön könyvet írt (A Yankee in Canada, Cape Cod, The Maine Woods), melyekben az illető helyen tett megfigyelései szolgálnak alapul filozófiai gondolatainak. 1854-ben járt Philadelphiában és New Yorkban, 1861-ben pedig nyugaton a Nagy-tavak vidékén, ahol meglátogatta a Niagara-vízesést, Detroitot, Chicagot, Milwaukeet, St. Pault. Utazásai provinciálisak voltak, azonban rendkívül sokat olvasott. Minden hozzáférhető friss útleírást elolvasott, abban a korban, amikor a Föld utolsó fel nem térképezett vidékeit kutatták. Olvasta Magellánt és James Cookot, valamint a sarkvidékek kutatóit: Franklint, Mackenzie-t és Parryt, továbbá Afrika kutatói közül David Livingstone-t és Richard Francis Burtont, valamint Lewist és Clarkot és még több száz kevésbé ismert felfedező és művelt utazó írását.

Az abolicionista John Brown incidense alkalmával kiállt Brown mellett és beszédet mondott védelmére, ami később írott formában is megjelent (A Plea for Captain John Brown).

Thoreau 1835-ben tuberkulózist kapott, amitől később időszakosan szenvedett. 1859-ben egy éjjeli kirándulása alkalmával fák évgyűrűit számolta és viharba keveredett. Bronchitist kapott és többé már nem épült fel. Élete hátralevő három évében egészségi állapota fokozatosan romlott, míg végül ágyban fekvő beteg lett. Ezalatt kéziratai szerkesztésével és rendezésével foglalkozott. Leveleket és naplóbejegyzéseket is írt, amíg ereje bírta. 1862 május 6-án halt meg, 44 évesen.^[1]

https://hu.wikipedia.org/wiki/Henry_David_Thoreau

(Franciaország, Auteuil, 1871. július 10. – Párizs, 1922. november 18.) francia regényíró, esszéista és kritikus, akit leginkább, mint Az eltűnt idő nyomában című regény szerzőjét ismernek. A hétkötetes mű, melyet a 20. század egyik legjelentősebb regényeként tartanak számon, 1913-1927 között jelent meg – az utolsó három a szerző halálát követően.

AZ ELTŰNT IDŐ NYOMÁBAN

A hétkötetes, közel 3200 oldalas és több mint 2000 irodalmi karaktert felvonultató regényt Proust 1909-ben kezdte el írni, és valamivel a halála előtt fejezte be. Első kötete, a Swann, 1913. november 13-án jelent meg. Graham Greene a 20. század legnagyobb regényíróját látta Proustban, míg Somerset Maugham az időről megírt leghatásosabb műnek nevezte a regényt. Proustot halála megakadályozta abban, hogy az utolsó három kötetet ellenőrizze, ezért azokat testvére, Robert szerkesztette és jelentette meg a szerző halála után.

Az első két kötet 1919-es közös kiadása (Swann; Bimbózó lányok árnyékában) Goncourt-díjat eredményezett a szerzőnek, melynek révén széles körben ismertté és elismertté vált Proust művészete.

A regény leghíresebb részlete az a jelenet, ahol az elbeszélő egy madeleine-nek nevezett süteményt merít a teájába, és a sütemény íze felidézi a Combray-ben töltött gyermekévek ízeit és hangulatát. Az önéletrajzi regény főbb eszközei az emlékezés, az öntükrözés és a gondolatok szabad áramlása az idősíkok egybemosásával. Proust monumentális munkája James Joyce Ulyssesével és Robert Musil Tulajdonságok nélküli emberével vetekszik. A szerző számos magyar és nemzetközi íróra, költőre volt hatással; az utóbbiak között volt Virginia Woolf, Samuel Beckett, Harold Pinter, Luigi Pirandello, Miguel de Unamuno és Jack Kerouac.

Magyarországon Proust művét elsőként és elsősorban Gyergyai Albert fordítása és tanulmányai tették ismertté.

ÉLETE

Proust Auteuilben született, Párizs déli részén, nagybátyja otthonában. Születése idején zajlott a párizsi kommün elnyomását követő erőszakhullám, gyerekkora egybeesik a harmadik francia köztársaság megszilárdulásával. Az eltűnt idő nyomában nagy részében azokat a hatalmas változásokat írja le, melyek az arisztokrácia hanyatlásához és a középosztály felemelkedéséhez vezettek Franciaországban a harmadik köztársaság idején és a század végén.

Proust apja, Achille Adrien Proust, katolikus hitű, híres doktor és járványkutató volt, aki a kolera okait, és annak európai és ázsiai továbbterjedését tanulmányozta, gyógymódot keresve a betegségre. Számos cikket és könyvet írt a gyógyszerekről és a higiéniáról. 1870-ben házasságot kötött Jeanne Clémence Weil-el, egy gazdag és művelt zsidó család sarjával. Proust anyja irodalmilag képzett és olvasott volt, levelei jól fejlett humorérzékről árulkodnak. Fia az ő ösztönzésére kezdte meg John Ruskin műveinek fordítását.

Kilencéves korában volt Proust első komoly asztmarohama, mely után saját maga, családja és barátai betegeskedő gyerekként kezelték. Proust hosszú pihenőket töltött Illiers faluban. Ez a falu és nagybátyja Auteuil-i háza szolgált a képzelt Combray város modelljéül nagyregényében, mint legfontosabb helyszín. (A prousti centenáriumi ünnepségek alkalmával Illiers-t átkeresztelték Illiers-Combray-re).

1882-től Proust a Lycée Condorcet diákja volt. Allergikus asztmája ellenére Proust egy évet szolgált a francia hadseregben (1889-90). Az Orléans-i Coligny Caserne-ban szerzett tapasztalatait regénye harmadik kötetében egy hosszú epizódban írta le. Leszerelése után jogi tanulmányokba kezdett a Sorbonne-on. Még ugyanabban az évben ismerkedett meg Henri Bergson filozófussal. Proust fiatal korában dilettáns és sikeres törtető volt, azonban írói törekvéseit a még kialakulatlan stílusa erősen akadályozta. Ekkoriban szerzett hírneve, mint irodalmi sznob, szintén hozzájárult ahhoz, hogy Az eltűnt idő nyomában első kötetét csak saját költségén tudta kiadatni (1913, Bernard Gasset kiadó).

Proust elsősorban anyjához kötődött, de mindkét szülőtől ösztönzést kapott a hasznos munkára. Hogy apja egy komolyabb karrier iránti elvárását leszerelje, befejezte jogi tanulmányait. 1896 nyarán önkéntesnek jelentkezett a Mazarine Könyvtárba, de mivel betegeskedése miatt több időt töltött betegállományban, mint munkában, eldöntötte, hogy felmond. Valójában soha nem dolgozott, soha nem mozdult ki szülei lakásából egészen addig, míg azok mindketten meg nem haltak.

Proust homoszexuális volt, és bár nyilvánosan nem vállalta szexuális hovatartozását, ő volt az egyik első európai író, aki terjedelmesen foglalkozott a homoszexualitás témájával. Többek között szexuális kapcsolata volt Reynaldo Hahn zongoraművész és zeneszerzővel.

1900 és 1905 között Proust élete és családi környezete jelentősen megváltozott. 1903 februárjában testvére, Robert elhagyta a családi otthont, és megházasodott. Apjuk ugyanannak az évnek a szeptemberében halt meg. Végül pedig, és ez érintette Proustot a legmélyebben, 1905 szeptemberében anyja is meghalt. Jelentős öröksége, melynek révén milliomossá és függetlenné vált, megváltoztatta életét. Ennek a váratlan szerencsének, gazdaggá és függetlenné válásának ellenére egészsége ezt követően mindinkább romlott.

Proust élete utolsó három évét betegsége miatt jórészt elzárkózva, parafával bélelt hálószobájában töltötte, ahol nappal aludt, este pedig regényén dolgozott, kisebb sétákkal megszakítva az írást. A nappali zajok és a fények súlyos asztmarohamokat okoztak nála. 1922. november 18-án halt meg tüdőgyulladásban. November 22-én a párizsi Père-Lachaise temetőben temették el szülei mellé.

https://hu.wikipedia.org/wiki/Marcel_Proust