Szerző: vjit

Kálvin János (franciául: Jean Calvin [korabeli helyesírással: Caulvin/Cauvin]; latinul Ioannes Calvinus; Noyon, 1509. július 10. – Genf, 1564. május 27.), francia származású svájci reformátor, keresztény tudós, a kálvinizmus névadója, Bamber Gascoigne szerint „a legnagyobb elme és a legjobb szervező” a reformáció vezéralakjai között, aki megteremtette Genfben az „istenfélő város tökéletesen működő prototípusát”. Elsősorban teológiai és egyházszervezői munkássága miatt nevezetes, de fontos szerepet játszott a francia irodalmi nyelv kialakulásában is.

Huszonhat éves korában írt fő műve, amelyet aztán egész életében bővített és átdolgozott, az Institutio Christianae religionis („A keresztény vallás rendszere”), illetve az általa felállított genfi egyházszervezet Európa-szerte mintaként szolgált a református egyházak megalakulásához. A vallástörténeti szemponton túlmenően Kálvin azzal is hatott a nyugati kultúrára, hogy megváltoztatta a munkaszemléletet, ideológiai alapot biztosítva a kapitalizmus fejlődéséhez.

1535. augusztus 20-án fejezte be az Institutio Christianae Religionis („A keresztény vallás rendszere”) című művének első megfogalmazását, amelyet a francia királynak ajánlott, aki azonban nem olvasta el a könyvet.

1540 szeptemberében a genfi tanács visszahívta Kálvint a városba, mivel saját maguk nem voltak képesek válaszolni Jacopo Sadoleto bíboros levelére, amelyben a római katolikus egyházhoz való visszatérésre szólította fel őket. Kálvin több elutasítás és hosszas gondolkodás után 1541. szeptember 13-án tért vissza Genfbe. A város eleinte szabad kezet adott neki az egyházi szervezet átalakítására.

Genfi lelkipásztorsága alatt Kálvin hatalmas mennyiségű munkát végzett: minden második héten mindennap prédikált, minden héten három nap teológiai előadást tartott, péntekenként a Szentírást magyarázó felolvasásokat tartott, egyes vasárnapokon a presbiteri gyűlésen elnökölt. Egyszerre volt teológus professzor, prédikátor, lelkész, egyházi vezető, az iskolák felügyelője, közben kiterjedt levelezést folytatott, könyveket írt, és a nyugati reformáció egyik szellemi vezetőjeként komoly hitvitákat folytatott.

Kálvin szigorúsága a genfiek egy részében, a libertinekben ellenkezést váltott ki: elnyomásként fogták fel az egyházi fegyelmet, az egyház beleszólását az erkölcsi ügyekbe. Az alsóbb társadalmi rétegekben Kálvin népszerűtlenségéhez erősen hozzájárult a kártyázás és a kocsmák betiltása. Miután az 1540-es évek vége felé az Ami Perrin vezette libertinek hatalomra kerültek, Kálvinnak már nem volt elég befolyása, hogy terveit megvalósítsa…

Szervét-ügy

Kálvinnak az egyházfegyelem megszilárdításáért vívott harcainak egyik állomása volt 1553-ban a katolikusok és kálvinisták által egyaránt eretneknek tekintett Szervét Mihály pere és kivégzése. Korszaktól és világnézettől függően az egyes források eltérően értelmezik Kálvin szerepét ebben az ügyben: míg tanítványa, Théodore de Bèze úgy írja le az esetet, hogy Szervét saját istentelensége és megátalkodottsága miatt pusztult el, az angol nyelvű katolikus enciklopédia által idézett Gibbon szerint az ügyben Kálvin személyes rosszindulata és talán irigysége is szerepet játszott. A 19. századi egyháztörtész, Philip Schaff véleménye az, hogy „a mai kereszténység szempontjából Szervét megégettetésére nincs mentség”, noha saját korának nézőpontja szerint csak a kötelességtudata és a törvényeknek való megfelelés vágya vezette.

Kálvin 1555-ben szilárdította meg hatalmát. A libertinekkel végső összeütközésre került sor, miután Kálvin – a nagytanács döntése ellenére – megtagadta Ami Berthelier-től, a libertinek vezetőjétől az úrvacsora kiszolgáltatását. A libertinek elmenekültek Genfből; ezt követően Kálvin kikezdhetetlen tekintélynek örvendett a városban. Nézetei és munkássága Európa-szerte hatottak.

1558 őszén Kálvin belázasodott, de mivel attól félt, hogy meghal, mielőtt az Institutio utolsó javításait befejezhetné, betegen is tovább dolgozott. Gyógyulása után a prédikálással megerőltette a hangját, és ettől kezdve állapota folyamatosan hanyatlott. Utolsó prédikációját 1564 februárjában tartotta, áprilisban elkészítette végrendeletét, májusban elhunyt. Genf Plainpalais negyedében, az ún. Királyok utcájának temetőjében (cimetière des Rois) temették el, saját kérésére jeltelen sírban. A 19. században emléktáblát helyeztek arra a helyre, amelyet a hagyomány Kálvin nyughelyének tekint.

Teológiája

Kálvin teológiájára hatottak a korábbi reformátorok, elsősorban Martin Bucer és Heinrich Bullinger, ugyanakkor felismerhető benne Hippói Szent Ágoston és a középkori skolasztikusok (Duns Scotus, Canterburyi Szent Anzelm) alapos ismerete is.

Kiindulási pontja a Biblia, amelynek – a hagyományos értelmezéssel ellentétben – nem az egyház, hanem a Szentlélek biztosítja a tekintélyt. A kereszténység középpontjában azonban nem a Biblia, hanem Krisztus áll – a könyv csak eszköz, amelynek segítségével eljuthatunk a Krisztussal való találkozásig. A Szentírás kijelentésével Isten igazodik az ember felfogóképességéhez, és ebben a hozzáigazodásban megnyilvánul az emberek iránti kegyelme és gondossága.

Kálvin alapvető gondolata, hogy Isten bárki által megismerhető, aki racionálisan szemléli az emberiséget, a természet rendjét és a történelem menetét, ez a fajta ismeret tehát nem csak a keresztények sajátja, Jézus Krisztus ezzel szemben csakis a Szentírás szövegeiből ismerhető meg. Az Ószövetség és Újszövetség között alapvető folytonosság áll fenn, lényegüket illetően azonosak, de az üdvözülés időrendjében elfoglalt különböző helyük miatt egyes dolgokban eltérnek. Mindkettő Jézus Krisztusról és az isteni kegyelemről szól, de az Újtestamentum sokkal világosabban.

Kálvin értelmezése szerint az ember a hit által misztikus kapcsolatba kerül Krisztussal, ennek ellenére továbbra is bűnös marad.

A bűnök eltörölhetetlenségéből következik a KETTŐS PREDESTINÁCIÓ tana: az Isten eleve eldönti, hogy „némelyeket örök életre, másokat örök kárhozatra rendel” és ennek megfelelően alakítja sorsát. A szabad akarat, amellyel az ember teremtésekor még rendelkezett, a bűnbeesés következtében annyira legyengült, hogy képtelen szembeszállni a bűnnel. A predesztináció tanát az angol nyelvű katolikus enciklopédia visszataszítónak minősíti és istenkáromlásnak tartja, ugyanakkor egy unitárius vélemény szerint „a kettős predestináció tana nem volt kálvin jános teológiájának alaptétele, hanem csak utódainak elferdítése révén lett azzá.” Az anglikán Mcgrath szintén úgy véli, hogy az eleve elrendelés nem központi elem kálvin teológiájában, „csak amolyan kisegítő tan, adalék a kegyelem evangéliumának hirdetéséből fakadó rejtélyek magyarázatához.”

A reformáció többi nagy egyéniségéhez hasonlóan Kálvin is ragaszkodott a csecsemőkereszteléshez, amely a körülmetéléshez hasonlóan az újszülöttnek a szövetséghez való tartozását jelenti. Kálvin úgy tartotta, hogy a csecsemőkeresztelés a korai keresztény egyház fontos hagyománya, nem pedig – ahogy az anabaptisták állítják – középkori fejlemény.

Az eucharisztiát illetően Kálvin három elemet különböztet meg: a jelentése vagy jelentősége az isteni ígéret, lényege vagy tartalma Krisztus testének elfogadása, érdeme vagy hatása pedig a Krisztus jótéteményeiben való részesülés.

https://hu.wikipedia.org/wiki/K%C3%A1lvin_J%C3%A1nos

Az egyik legnépszerűbb 20. századi német író.

ÉLETE

Lion Feuchtwanger nagypolgári családban nőtt fel, apja, Sigmund Feuchtwanger sikeres ortodox-zsidó margarin gyáros, anyja Johanna Feuchtwanger volt. Egyik testvére a jogász és újságíró Ludwig Feuchtwanger, másik testvére a szintén író Martin Feuchtwanger.

Az egyetemen történelmet, filozófiát és német irodalmat tanult Münchenben és Berlinben. Szüleitől ekkorra már eltávolodott. 1907-ben Berlinben doktorált Franz Munckernél Heinrich Heine Der Rabbi von Bacharach című művéből. 1908-ban saját kulturális magazint alapított Der Spiegel (nem azonos a ma is létező és azonos című folyóirattal) címmel, melynek első száma április 30-án jelent meg. Tizenöt szám és hat hónap után azonban anyagi nehézségei támadtak, és fuzionált a Siegfried Jacobsohn által alapított Die Schaubühne című lappal.

Feuchtwanger már 1918-ban felfedezte a fiatal Bertolt Brecht tehetségét, akivel élete végéig barátok maradtak. 1927-ben költözött Berlinbe, hogy Brechttel közösen dolgozhasson az epikus színház koncepcióján. 1932-ben már egy berlini villában lakott. 1

932-ben jelent meg a József-trilógia (Josephus-Trilogie) első része, A zsidó háború (Der jüdische Krieg). A zsidókra vonatkozó korlátozások miatt le kellett mondania a habilitációról. (Kivándorlása utána a müncheni egyetem 1933-ban megvonta tőle zsidó származása miatt a doktori címet, és hivatalosan csak 1952 novemberében rehabilitálta.)

1932 novemberében Londonba és az Amerikai Egyesült Államokba indult előadóesteket tartani. A német nemzetiszocialisták 1933. januári hatalomra kerülése lehetetlenné tette Németországba való visszatérését, hiszen zsidó származásán túl a nemzetiszocialisták egyik fő intellektuális ellenfele volt. Először Franciaországba, majd Amerikába menekült. Az 1933-as könyvégetés során az ő könyvei is a lángok martalékaivá váltak. A nácik megvonták állampolgárságát is.

1941-től haláláig Kaliforniában lakott, 1943 novemberétől az ún. Villa Aurorában. Könyvekből és filmjogokból származó jövedelmeinek köszönhetően mind egy villát, mind egy nagy könyvtárat fenn tudott tartani. Feuchtwanger 1944-ben alapító tagja volt a New York-i Aurora Kiadónak. McCarthy idején az amerikai hivatalok szemmel tartották mint baloldali értelmiségit.

Élete vége felé újra a zsidó témák felé fordult (Die Jüdin von Toledo), és helyeselte Izrael létrehozását. 1953-ban megkapta az NDK nemzeti irodalmi díját. Ott mint antifasiszta és kommunista szimpatizánst nagy becsben tartották, bár művének zsidó tartalmát gyakorlatilag szőnyeg alá söpörték.

1957-ben veserákot diagnosztizáltak nála. Több operáció után 1958 végén belső vérzések következtében elhunyt.

ÍRÓI MUNKÁSSÁGA
Írói tevékenysége elején szinte kizárólag színpadi műveket, kritikákat és drámákat írt. Sok regényében is használta a drámák jellegzetes felépítését, illetve a színművek párbeszédstílusát. 1920 után kezdett írni, és ezen munkáinak köszönheti írói hírnevét. Ez különösen azon regényeire igaz, amelyekkel a történelmi regény műfaját megújította, meglapozta. Regényeiben a német és zsidó történelmi események álltak a középpontban. Legsikeresebb regényei a Die Geschwister Oppermann és az Exil, amelyeket koruk fontos irodalmi dokumentumaiként tartják számon.

Feuchtwanger néhány színházi sikere után a történelmi regény műfajára összpontosított. Legsikeresebb regénye a Jud Süß (A zsidó háború) volt (1921–22-ben írta, 1925-ben jelent meg), amely már 1926-ban nemzetközi sikert aratott, pedig Feuchtwanger sokáig hiába keresett kiadót az írásnak. Az antiszemita téma nem tűnt népszerűnek. Második nagy sikere a Die hässliche Herzogin Margarete Maultasch (Margarete Maultasch csúnya hercegnő) volt.
Feuchtwanger a kozmopolitizmus híve volt, a zsidó nacionalizmust elutasította. Másrészt viszont kritizálta a marxista történelmi materializmust is. A fejlődésben hitt, melynek motorjaként a haladó intellektuálist látta. Feuchtwanger már korán éleslátóan felismerte az NSDAP és Hitler valódi célját. Nagyon pontosan rajzolta meg az 1920-as évek fasiszta korszakának alakjait az 1930-ban megjelent Erfolg (Siker) című regényében, amelynek Rupert Kutznersében könnyen felismerhető Hitler személye.

Közismert regénye az 1947-48-ban írt „Rókák a szőlőben” (németül: Die Füchse im Weinberg, angolul: Foxes in the Vineyard; egyéb címe németül: Waffen für Amerika, magyarul: Fegyvert Amerikának, angolul: Proud Destiny) a francia felvilágosodás és Amerika szabadságharcának korát eleveníti fel. A cselekmény 1776-ban kezdődik Párizsban, a főbb szereplők Pierre Beaumarchais és Benjamin Franklin.
https://hu.wikipedia.org/wiki/Lion_Feuchtwanger

ÉLETE

Jean de Saint Exupéry vikomt és Marie Boyer de Fonscolombe harmadik gyermekeként született, egy régi vidéki nemesi családban. Őseik, a középkorban birtokolták az akvitániai Saint-Exupéry falut, ami ma Gironde megyében van, és innen származik elnevezésük is.

Miután az előkészítő iskolában megbukott a záróvizsgán, az École des Beaux-Arts-ra iratkozott be, hogy építészetet tanuljon. 1921-ben megkezdte katonai szolgálatát, és Strasbourgba küldték pilótakiképzésre. A következő évben megszerezte a pilótaengedélyt, és áthelyeztette magát a légierőhöz.

Eljegyzést is kötött egy fiatal, nemesi származású hölggyel, Louise Lévêque de Vilmorinnal, akinek szintúgy voltak írói ambíciói. A menyasszony és annak családja tiltakozása miatt kilépett a hadseregből, Párizsban telepedett le, és irodai munkát végzett. 1926-ban ismét repülni kezdett, amikor a Vilmorin lánnyal zátonyra futott a kapcsolata, és felbontották az eljegyzést.

A nemzetközi postajáratok egyik úttörője volt abban az időben, amikor a műszeres felszereltség még kezdetleges volt, és a pilóták inkább az ösztöneikre hagyatkozva repültek. Később az író arra panaszkodott, hogy azok, akik a sokkal fejlettebb légierőnél repültek, inkább könyvelőkhöz, semmint pilótákhoz hasonlítanak. A Toulouse és Dakar közötti postajáraton dolgozott.

Első meséje, a L’Aviateur (A pilóta) a Le Navire d’argent c. lapban jelent meg. 1928-ban adta ki első könyvét Courrier Sud (A déli futárgép – Postajárat délről) címen. Átkerült a Casablanca–Dakar útvonalra, majd a Cape Juby repülőtér igazgatója lett a Nyugat-Szaharában. 1929-ben Dél-Amerikába költözött, ahol az Aeroposta Argentina Company igazgatójává nevezték ki.

1931-ben jelent meg a Vol de Nuit (Éjszakai repülés), amellyel elnyerte a Femina-díjat.

1931-ben feleségül vette Consuelo Suncín Sandoval Zeceñát, az egyszer elvált, egyszer pedig megözvegyült salvadori írónőt. Hamar beleszeretett a nyughatatlan természetű ifjú hölgybe, aki egyúttal nagyon bohém volt és fogékony a művészetekre. Saint-Exupérynek ő lett a múzsája és egyúttal szorongásainak forrása is. Házasságukat április 22-én kötötték, azonban mindkét fél családja igen rosszallta, mindannyian a másik szeszélyeit és zavaros ügyeit kifogásolták. Saint-Exupéry igyekezett mindenben a felesége kedvében járni, mondhatni egészen elkényeztette. Mindketten kezdeményeztek házasságon kívüli viszonyokat, de ennek oka többek között az volt, hogy a férfi gyakran repült, sokat volt távol, mivel postai küldeményeket szállított, s ez a szenvedélyes és romantikus lelkű Consuelónak nehezére esett. Antoine sem tudta jól viselni felesége hiányát, két nővel való viszonya is említést érdemel, amelyeket írásaiban be is ismer: az egyik, a férjes Hélène de Vogüé-vel (szül. Jaunez), akit Nellynek nevezett leveleiben, illetve egy Madame de B. nevezetű hölggyel, akinek személyét az író sem tisztázta emlékirataiban.

A második világháború kezdetéig folytatta az írást és repülést. A háború alatt először a francia felderítőknél szolgált. Később New Yorkba szökött, és 1942-ben egy darabig Québecben lakott. Egy idő után visszatért Európába, hogy Franciaország felszabadításáért harcoljon.

ELTŰNÉSE ÉS HALÁLA

44 éves korában, visszavonulása előtt még egy utolsó küldetést vállalt: adatokat kellett gyűjtenie egy Rhône-völgyi német alakulatról. 1944. július 31-én éjjel indult el, de soha nem tért vissza. Augusztus 1-jén délben egy asszony állítólag egy szerencsétlenül járt repülőgépet látott a Carqueiranne-öböl közelében. Néhány nappal később találtak egy francia egyenruhát viselő holttestet, akit szeptemberben Carqueiranne-ban temettek el.

1998-ban egy halász Marseille-től délre, Riou szigete mellett talált valamit az óceánban, amit Saint-Exupéry ezüst karláncának véltek. Először tévesnek minősítették a hírt, de később bebizonyosodott, hogy a lánc tényleg az íróé volt: rá volt vésve a felesége és a kiadója neve.

2008 márciusában közzétették, hogy egy Luc Vanrell nevű búvár, aki 2000-ben megtalálta Saint-Exupéry gépének roncsait, hatévi munkával kiderítette, hogy Horst Rippert egykori német vadászpilóta, a ZDF későbbi népszerű sportriportere lőtte le annak idején az író repülőgépét. Az akkor 88 éves német is csak ekkor értesült arról, hogy ki ült a gépen, és sajnálkozását fejezte ki. Ennek azonban teljesen ellentmondanak a német légierő feljegyzései, mivel 1944. július 31-ei dátummal a mediterrán térségben semmilyen repülőgépet nem lőttek le. Ráadásul egy másik német veterán, Robert Heichele is azt vallotta, hogy ő lőtte le Saint-Exupéry repülőgépét.

2000-ben Marseille partjainál megtalálták és 2003 októberében ki is emelték Saint-Exupéry repülőgépének maradványait. 2004. április 7-én egy francia kutatócsoport igazolta, hogy az a Lockheed P–38-roncs, amellyel az író repült. Mivel valószínűtlenek maradtak Heichele és Rippert állításai, ugyanakkor a repülőgépen egyáltalán nem volt fegyver okozta találat nyoma, ezért nem tudták továbbra sem tisztázni a baleset okát. Csak annyi volt bizonyos, hogy Carqueiranne temetőjében tényleg az író holttestét helyezték örök nyugalomra. Egyesek valószínűnek tartják, hogy a szerencsétlenséget műszaki hiba okozta. Néhányan viszont úgy vélték, hogy Saint-Exupéry öngyilkosságot követett el, mivel ebben az időszakban alkoholizmussal és depresszióval küszködött. Saint-Exupéry 1944-ben bírálni kezdte Charles de Gaulle-t, mire a de Gaulle-pártiak német kollaborációval kezdték gyanúsítani, emiatt többeket szembefordítottak vele. Az árulás vádja lelkileg nagyon megviselte az írót.

A másik alternatíva Saint-Exupéry egészségi állapota. 43 évesen továbbra is folytatta a katonai szolgálatot, noha a katonai szabályzat ebben a korban már nem tette volna lehetővé a bevetését. Dohányosként is szívproblémái adódtak több alkalommal, nem kizárt tehát az sem, hogy repülés közben rosszul lett, ez pedig elvezetett a tragédiához.

Epilógus

Eltűnése előtt Consuelo és Antoine egy közös emlékiratot állított össze A rózsa története címmel. A kéziratot egy kis ládikó őrizte otthonukban, amelyet csak 1979-ben fedeztek fel, Consuelo halála után nem sokkal, a padlás egyik sarkában. 2000-ben publikálták és azóta több mint 16 nyelvre lefordították.

https://hu.wikipedia.org/wiki/Antoine_de_Saint-Exup%C3%A9ry

Feltehetően ő volt az első magyar, aki körbeutazta a Földet.

A világon elsőként jutott Oroszországból a Karakorumon és Himaláján át Indiába.

Görgényszentimrei primor Berzenczey László (Kolozsvár, 1820. június 26. – Budapest, 1884. november 14.) politikus, az 1848–49-es szabadságharcban kormánybiztos, utazó, őshazakutató.

Jómódú nemesi családban született. Székelyudvarhelyen végzett jogi tanulmányok után, 1840-ben Marosvásárhelyen táblai írnokként lépett állami szolgálatba. Lelkes híve volt az erdélyi politikai és társadalmi változásoknak, elsősorban a székelyföldi jobbágyság felszabadításának és Erdély Magyarországgal való uniójának. Az 1847-es rendi országgyűlésen Marosszék követeként, majd az első népképviseleti országgyűlésen Marosszék választott képviselőjeként vett részt.

Kossuth kormánybiztosaként

Az országgyűlésen Kossuth Lajos politikájának lelkes támogatója volt és többször szót emelt a székelyek érdekében, ezért 1848. augusztus 17-én Kossuth Lajos székelyföldi kormánybiztossá nevezte ki és egy székely könnyűlovas-sereg toborzásával bízta meg. Berzenczey László katonai tanácsadója, Gál Sándor lett. Az ő és zabolai Mikes Kelemen közreműködésével megszervezte a Kossuth-huszároknak nevezett lovascsapatot. Végül a 15. huszárezred néven szerepelt.

Az őszi erdélyi események hatására október 1-jén székely nemzetgyűlést hívott össze Agyagfalvára, amelyen október 16-án hatvanezer székely jelent meg. A gyűlésen – többségében Berzenczey javaslatára – számos nagy jelentőségű döntés született, többek között ennek nyomán alakult meg október 20-án Sombory Sándor ezredes vezetésével az önálló székely haderő, amely a magyar szabadságharc mellett fogott fegyvert.

A világosi fegyverletétel után

A világosi fegyverletétel után egy ideig bujdosott, majd külföldre szökött és csatlakozott Kossuth Lajoshoz. Távollétében a császári hadbíróság halálra ítélte és jelképesen fel is akasztották.

1851-ben Kossuthtal együtt az Amerikai Egyesült Államokba utazott, majd az amerikai magyarok segítségével San Franciscon keresztül Kelet-Ázsiába ment. Célja a magyarok őshazájának és az Ázsiában élő magyarokkal rokon népek felkutatása volt. Berzenczey nagyapja Kőrösi Csoma Sándor egyik támogatója volt, innen eredt a magyarok őshazája iránti érdeklődése, előképzettség nélkül és hiányos nyelvtudással azonban nem tudott eredményt elérni. Hongkongban hallott egy Tibetben élő lovasnomád népről, akikről feltételezte, hogy rokonságban állnak a magyarsággal. Tervezett tibeti utazását azonban a kínai hatóságok megtiltották, így Bombayba, onnan Londonba, majd Jersey szigetére utazott.

1853-ban a törökök oldalán részt vett a krími háborúban, majd Burszában telepedett le. 1862-ben hazatért, és az osztrák hatóságok Klagenfurtba internálták. A kiegyezés után ismét országgyűlési képviselő lett, de hamar kiábrándult a politikából és 1873-ban ismét ázsiai útra indult. Rendkívüli nélkülözések között utazott Szentpétervárra, az Uralon át Szibériába, majd onnan Indiába

Halála

Indiai útjának célját második utazásakor sem sikerült elérnie, rövidesen hazatért. Kudarcai következtében súlyos beteg lett, elméje elborult, ebben szerepet játszottak családi és anyagi gondjai is. Élete hátralévő részében hosszú időt töltött a lipótmezei elmegyógyintézetben.

https://hu.wikipedia.org/wiki/Berzenczey_L%C3%A1szl%C3%B3