Mezőségi szegényparaszti családból származott, szülei Sütő András és Székely Berta voltak.
1940 őszétől a nagyenyedi református kollégium, majd 1945 januárjától kolozsvári református gimnázium diákja volt. Első írását 18 éves korában közölte a kolozsvári Világosság című lap, Levél egy román barátomhoz címmel.
1949-ig Kolozsváron a Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskola rendező szakos hallgatója volt, majd tanulmányait megszakítva a Falvak Népe című hetilap főszerkesztője lett. 1951-ben Bukarestbe költözött, mivel a szerkesztőséget oda helyezték át. Nem tudott azonosulni az 1950-es évek politikai viszonyaival ezért 1954-ben lemondott állásáról és Marosvásárhelyre költözött, ahol az Igaz Szó című irodalmi folyóirat főszerkesztő-helyetteseként dolgozott. 1958-1989 között a Művészet, illetve az Új Élet című marosvásárhelyi képeslapnak volt főszerkesztője. 1989-ig az Erdélyi Figyelő főszerkesztői pozícióját töltötte be.
1965–1977 között parlamenti képviselő, 1974–1982 közt a Romániai Írószövetség alelnöke volt.
1980-tól kezdve a Ceaușescu-rezsim betiltotta műveinek kiadását és színdarabjainak bemutatását, ezért 1980 és 1990 között csak Magyarországon tudott publikálni. Ebben az időszakban ő és családja a hatalom és a Securitate folyamatos zaklatásainak voltak kitéve.
1990. március 19-én a marosvásárhelyi fekete március idején a magyarok és románok között kitört etnikai zavargások során, melyet később fekete márciusnak, a marosvásárhelyi pogromnak neveztek el, a RMDSZ székház ostromakor veszítette el bal szeme világát. Saját kérésére Magyarországra szállították gyógykezelésre, 1990. március 20-án este érkezett meg katonai repülőgéppel Tökölre, ahonnan Budapestre vitték tovább.
Több tucatnyi magas színvonalú prózai és drámai műve a jelenkori magyar írók élvonalába emelte. 1998-ban a Digitális Irodalmi Akadémia egyik alapító tagja volt.
Darabjait 1971-óta Magyarországon is folyamatosan játsszák, Kaposváron mutatták be a Pompás Gedeon című darabját. A színháztörténeti jelentőségű ősbemutató rendezője Komor István volt.
Életének 80. évében, 2006. szeptember 30-án, hosszan tartó betegség után melanómában hunyt el. A marosvásárhelyi vártemplomban volt felravatalozva, majd a református temetőben helyezték örök nyugalomra. (Wikipedia)
Néhány ismertebb műve
• Anyám könnyű álmot ígér (regény) Kriterion Könyvkiadó Bukarest, 1970
• Egy lócsiszár virágvasárnapja (dráma) Bukarest, 1975
• Csillag a máglyán (dráma) Bukarest, 1975
• Káin és Ábel (dráma) Bukarest, 1977
• Engedjétek hozzám jönni a szavakat (esszé) Bukarest, 1977
• A szuzai menyegző (dráma), 1980
• Advent a Hargitán (dráma) Budapest, 1987
• Az álomkommandó (dráma) Budapest, 1987
• Heródes napjai (Naplójegyzetek az erdélyi magyarok exodusáról) Debrecen, 1994
• Létvégi hajrában. Esszék, jegyzetek, beszélgetések, levelek; szerk., jegyz. Ablonczy László, Cs. Nagy Ibolya; Kossuth Egyetemi Kiadó, Debrecen, 2006
• Sikaszói fenyőforgácsok. Cikkek, naplójegyzetek; Erdélyi Gondolat, Székelyudvarhely, 2007
• A készülődés éjszakái. Emlékek, beszélgetések, tanulmányok. Pusztakamarástól Marosvásárhelyig; szerk. Ablonczy László; Helikon, Bp., 2008 (Sütő András összes művei)
• A máglya füstje; szerk. Ablonczy László; Helikon, Bp., 2008 (Sütő András összes művei)
• Digitalizált művei : Digitális Irodalmi Akadémia
Egy 2003-as felmérés szerint, melyet az International Cinematographers Guild (Operatőrök Nemzetközi Céhe) végzett, egyike a történelem tíz legbefolyásosabb operatőrének.[7]
Többször dolgozott Woody Allen rendezővel (a Melinda és Melinda, vagy a Kasszandra álma című filmeken). W. Allen például azt gondolta róla, még mielőtt először találkoztak, hogy Zsigmond Vilmos egy zord magyar óriás, egy igazi hadvezéri alkat, aki mellett majd meg sem mer szólalni. Így aztán őszintén meglepődött, amikor egy halk szavú, talpig gentleman rázott vele kezet.
Szegeden született, apja Zsigmond Vilmos, ottani futballedző és kapus, anyja Illichman Bozena hivatalnok volt. A középiskolát a szegedi piarista gimnáziumban végezte, ahol az irodalom volt a kedvenc tantárgya. A képek iránti rajongása gyerekkorában kezdődött. A legenda szerint egyszer egy betegség miatt ágyba kényszerült, és kezébe került egy fotózásról szóló könyv. Később édesapja fényképezőgépével fedezte fel a fotózás nyelvét, ahonnan már egyenes út vezetett az operatőri hivatás felé.
1955-ben a budapesti Színház- és Filmművészeti Főiskolán, Illés György tanítványaként végzett operatőrként. Több főiskolai társával megörökítette az 1956-os forradalom eseményeit, majd 1956 novemberében Kovács László operatőrrel – táskájukban csaknem tízezer méternyi filmfelvétellel – elhagyta Magyarországot. Ezek a felvételek bejárták a világsajtót, a két fiatalnak óriási szerepe volt abban, hogy a „Nyugat” tudomást szerzett a budapesti eseményekről. (A filmeket aztán a rendszerváltást követően az operatőr visszajuttatta Magyarországra.)
Zsigmond Vilmos önkéntes száműzetésében hosszú esztendőkön át ’56 emlékével élt együtt. Meggyőződése volt, hogy a forradalom volt az egyik legfontosabb esemény, amely a nagy szovjet birodalom összeomlását előidézte.
Az Egyesült Államokban telepedett le. Több mint egy évtizednek kellett eltelnie, mire sikerült beilleszkednie új hazájának társadalmába, illetve operatőrként képes volt kitűnni az amerikai mezőnyből. Óriási hátránnyal indult, de mindeközben meg is előzte korát: tulajdonképpen egy mozgóképes szemlélet- és generációváltás kellett ahhoz, hogy tehetségével kiemelkedhessen a többiek közül. Zsigmond Vilmos ugyanis ismerte az európai filmszemléletet, a szovjet mozgóképművészettől a francia és olasz új hullámon át a magyarokig, és ezek összessége határozta meg a vizuális látásmódját. Amikor az amerikai film új rendezőgenerációja megjelent, hirtelen fontos lett Zsigmond Vilmos „másféle” műveltsége.
Kezdetben laborokban dolgozott, fotózott, oktatófilmeket készített, dokumentumfilmekben és reklámfilmekben kapott feladatot.
Operatőri látásmódja – a hangulati világítás, az emberi arc középpontba állítása, az emberi történetek bemutatása és a realista ábrázolás – egybeesett az 1960-as években kibontakozó amerikai független filmes kívánalmakkal.
1962-ben kapott amerikai állampolgárságot. Első jelentősebb munkája a Peter Fonda rendezte Bérelt kezek volt, majd Robert Altman rendező következett, aki teljes mértékben rábízta a McCabe & Mrs. Miller című, 1971-es westernjének képi megvalósítását. Zsigmond Vilmos pedig fotós múltját felhasználva, laboratóriumi eljárással fakított ki felvételeket, hogy a régi filmek hangulatát idézze. A szemcsésség, a sötét tónusok erőteljes használata mindig is operatőri kézjegye maradt, ő maga is úgy jellemzi stílusát, hogy még a vígjátékokat is film noirként rögzíti a celluloidszalagra, és az árnyék használata az egyik legfontosabb eszköze.
Az 1970-es évek amerikai új hullámos realista filmjei mellett a sci-fi mániának is részese lett. Már a nagy sikerek hajnalán együtt dolgozott Steven Spielberggel is, aki szintén rábízta magát Zsigmond kézi kamerás elképzeléseire a Sugarlandi hajtóvadászat forgatása során. Együttműködésük később az 1977-ben készült Harmadik típusú találkozások című produkcióban csúcsosodott ki; a legendás sci-fiben az egyik főszerepet maga François Truffaut alakította. 1978-ban Zsigmond elnyerte vele a legjobb operatőri munkáért járó Oscar-díjat. (Ezután már nem dolgoztak együtt. Egyes feltételezések szerint azért, mert a gálán Zsigmond az ottani stábnak nem mondott köszönetet, hanem itthoni tanárainak, egykori munkatársainak tulajdonította sikerét. Életszerűbb az a magyarázat, hogy Spielberg egyre önállóbb lett, és nem volt szüksége egy megingathatatlan elképzelésekkel teli alkotótársra. Sokkal inkább az olyan direktoroknak felelt meg Zsigmond, mint Michael Cimino, aki A szarvasvadász (1978) című nagyszabású filmjénél teljesen szabad kezet adott neki a képi világ és a világítás terén – ez pedig újabb Oscar-jelölést ért.)
Maximalista művészi és munkaszemlélete azonban nem mindig hozott szerencsét neki: a Funny Lady (1975) című musical forgatásáról például Barbra Streisand miatt kellett távoznia, akinek egy operatőr barátja, Harry Stadling bebeszélte ugyanis, hogy csak bizonyos szögben szabad megvilágítani az arcát, mert csak úgy mutat szépen a vásznon. Zsigmond Vilmos megpróbálkozott egy-két másik beállítással, amit a művésznő nem viselt el.
Több műfajban kipróbálta magát: fényképezett zenés filmet, (a The Band búcsúkoncertjét – Az utolsó valcert), vígjátékot (Az eastwicki boszorkányokat, a Mavericket), az HBO számára egy Sztálinról szóló életrajzi televíziós filmet (amelyért 1992-ben Emmy-díjat kapott), erotikus thrillert (a Slivert, a Vágyak vonzásábant).
Zsigmond Vilmos hasonlóan jelentős munkának érezte a 2001-ben Káel Csabával forgatott Bánk bán c. operafilmet is, amelyből szerinte feleslegesen lett politikai ügy, ahelyett, hogy kvalitásainak megfelelően, műalkotásként kezelték volna Magyarországon: így lehetett volna esélye külföldi fesztiválokon is.
2006-ban pedig egyik közreműködője volt A lyukas zászló című 1956-os dokumentumfilmnek. A rendezéssel is megpróbálkozott, ebben azonban kevésbé volt sikeres.
2007-ben negyedik alkalommal jelölték Oscar-díjra a Brian De Palma rendezte A fekete Dália című thriller fényképezéséért. De Palma később úgy nyilatkozott róla, hogy az egyik utolsó képíró nagymester, akivel számos szakmai vitája volt ugyan a forgatás során, ám különleges értékei megkérdőjelezhetetlenek.
A fények és árnyékok szerelmesének és festőjének nevezett Zsigmond – aki saját bevallása szerint főiskolai mesterein kívül az olasz neorealistáktól és a francia újhullámosoktól tanult legtöbbet – tudását többször is mesterkurzus keretében adta tovább a magyar operatőrtehetségeknek.
1999-ben megkapta az Amerikai Filmoperatőrök Társasága (ASC) életmű-kitüntetését, 2000-ben Göncz Árpád akkori köztársasági elnök személyes megbecsülése jeleként elnöki Aranyéremmel tüntette ki. 2001-től a Magyar Corvin-lánc birtokosa, 2004-ben pedig szülővárosa, Szeged díszpolgára lett, ahol a Belvárosi Mozi egyik terme viseli a nevét.
Tagja volt az Amerikai Operatőrök Társaságának.
Első felesége Elizabeth Fuzes. Gyermekeik: Julia Zsigmond és Susi Zsigmond, akiktől négy unokája van. Második felesége, Susan Roether író, rendező.
Apja, Boccaccio di Cellino mint az egyik firenzei bankház utazó ügynöke Párizsban ismerkedett meg egy vagyontalan francia özveggyel, akinek tőle született a későbbi író – törvénytelen gyermekként – Certaldóban. Apjánál nevelkedett Firenzében, féltestvéreivel együtt. (Apja egy másik nőt vett feleségül, nem az ő anyját.)
Boccaccio Nápolyban tanult, s közben egy gazdag kereskedő feleségének lett ifjú szeretője, de Fiammetta – így nevezte kedvesét írásaiban – hamarosan kiadta az útját. Apja halála (1349) után visszatért Firenzébe. 1348 és 1353 között írta legfontosabb, az utókor csodálatát kiváltó művét, a Dekameront.
Jó barátja volt a nála alig idősebb Petrarcának: levelezésük bensőséges viszonyra utal. Élete utolsó húsz évét humanista tanulmányainak szentelte. Tudós munkáit latinul írta, s ezekre volt a legbüszkébb, de írt még 16 allegorikus eklogát, két moralizáló életrajzgyűjteményt, s egy nagyméretű mitológiai magyarázatgyűjteményt. Szegényen, anyagi gondok közt élt Certaldóban és Firenzében. Jellemző, hogy Petrarca 50 aranyat hagyott Boccaccióra végrendeletében azzal a megkötéssel, hogy bundát vegyen rajta. Nem sokkal élte túl nagy barátját; Certaldóban halt meg ősei házában, 1375. december 21-én. (Wikipedia)
„Az Anjou-politikát támogató Bardi bankház révén az ifjú Boccaccio megfordul az udvarban. A külvárosi nyomort saját szemével látó fiatalember így a pénz hatalmára érzékeny, a polgárság felé nyitott, kifinomult arisztokrata udvari világot is megtapasztalhatja. A nápolyi király gazdag könyvtára, az udvar nyitottsága a laikus filozófia, a francia irodalom, a görög kultúra és az arab novellisztika előtt, mind-mind Boccaccio intellektuális, művészi formálódásának forrásává válik. Nagy szerepe van ebben Cino da Pistoiának, a kiváló költőnek és jogásznak, de a nápolyi életnek magának is, mely aktív, dinamikus életszemléletű s világra nyitott fiatalembert formál belőle. Megérintik a szabados társasági életforma örömei, de a kiábrándultság és a csalódások is.
Életének jelentős eseménye a Fiammetta (lángocska) névvel illetett hölgy iránt érzett szerelme, mely név egyszerre sejtetheti a szemérmes pírt a kedves arcán, de a tekintetében felvillanó szenvedély tüzét is. Ha a hölgy nem volt is előkelő származású, mint ahogy a hagyomány egy darabig Boccaccio „megnemesítő” szándéka nyomán vélte, az bizonyos, hogy számára a boldog nápolyi évek szimbóluma lesz, s hozzá alkotói emlékezete minduntalan visszatér.
1341-ben újra Firenzében találjuk, de jár Ravennában és Forlìban is, s valószínűleg részt vesz Nagy Lajos nápolyi hadjáratában. 1349-1351 között már a Dekameronon dolgozik. Írói hírneve egyre nagyobb. Számos követi megbízatást lát el. Barátságot köt Petrarcával, aki megmenti a Dekameront, amikor Boccaccio, erkölcsi-vallási válságának egyik depressziós pillanatában elégetné. Ez a feladat majd Savonarolára marad. 1345-től humanista tanulmányoknak szenteli magát (Dante-életrajz, Tacitus történelmi munkáinak feltárása).
1362-től csalódottan, anyagi szűkösségben éli életét. Bár fölkérik Dante Színjátékának értelmezésére, csak mintegy száz előadásra futja erejéből. Visszahúzódik Certaldóba, ahol 1375 december 21-én éri a halál.
A Dekameron előtt született művei, még ha megcsillan is bennük az elbeszélés friss és természetes életszerűsége, messze elmaradnak a novelláskönyv mögött. Így van ez a Boldogtalan szerelem (Filostrato) és az Egy szerelem megpróbáltatásai (Filocolo) című poéma, illetve „regény” esetében. A „dolce stil nuovo” és Dante hatását mutatja a Nimfák színjátéka (Ameto) című, prózával váltakozó terzinákban írt pásztorregény, melyben Ametót, a pásztort a szerelem emeli föl az erények magaslatára (A hét nimfa a sarkalatos és teológiai erények allegóriái). Legsikerültebbek a Fiammetta asszony gyászénekéből, valamint a Fiesolei nimfa-ének. Az elsőnek hőse Fiammetta, a hűtlen, de maga is elhagyott asszony, aki a megcsalatottakhoz fordulva mondja el történetét. Az elbeszélés hangja, ritmusa híven követi a lélek állapotváltozásait: a gyötrő várakozásét, a magányosság érzetét, a féltékenységét, a hiú reménykedésekét egészen az öngyilkosság-kísérletig. Boccaccio vele mintegy a lélektani regény őstípusát teremti meg. A másik, stanzákban írt poémát is finom lélekrajz, elbeszélői spontaneitás és kiegyensúlyozottság jellemzi, mellyel Boccaccio Fiesolénak s két patakjának mitológiába oltott lírai keletkezéstörténetét meséli el.
A Dekameron (Tíz nap) száz novellának a gyűjteményes kötete, melyben a novellákat egy kerettörténet hősei mondják a szerző tolla alá. A hősök, hét leány és három ifjú az 1348-as firenzei pestisjárvány idején elvonul egy, a várostól távoli villába, hogy ott tánccal, lakomákkal, játékkal és történetekkel múlassák az időt a maguk örömére. Két hetet töltenek el ott, s az általuk választott király ill. királynő javaslatára, kiknek személye naponta változik, egy meghatározott témájú történetet mond el mindegyikük. Minthogy a péntek és a szombat az imádkozásnak és a bűnbánatnak szentelt napok, a fennmaradó tíz nap során éppen száz történet hallható. Az első és a kilencedik nap tematikája kötetlen, míg az egyik mesélőnek, Dioneónak teljes szabadsága van a téma megválasztásában. Az egyes napok végén a társaság a történetekkel kapcsolatosan észrevételeket tesz, s egy balladát énekel és táncol el.
A boccacciói keret túllép az irodalmi hagyomány formai oldalán. Amellett, hogy az irodalom ideális világába, s benne mintegy paradicsomi állapotok közé helyezi hőseit, s így leválasztja őket a szörnyű pestis realitásáról, a halál fenyegetésében még inkább megmutatkozó életszeretetet lélektanilag is hitelesen motiválja történeteikkel. Másfelől szimbolizálja azt a távolságot, amelyet a világgal szemben fölvesz, s amely lehetővé teszi, hogy arra mint „emberi színjátékra” tekintsen , s hogy azt intellektuálisan és stilisztikailag birtokába vegye.
A keret kísérlet egy olyan harmonikus egység létrehozására, mely az ember világának legkülönbözőbb megnyilvánulásait teljességgé fűzi össze. Lényeges az is, hogy a keret (Elöljáró beszéd: Általános bevezető; Bevezető a negyedik naphoz; A szerző zárszava, a napzáró értekezések stb.) betöltik a kommentár, az értelmezésadás funkcióit is. Az Elöljáró beszéd címével (Kezdődik a Dekameron nevezetű könyv, más néven Galeotto herceg,…) a szerzői szó Dante Színjátékának V. énekére, Francescának és Paolónak az elcsábítására és halálára játszik rá Galeotto, a szerző és könyve mint kerítő volt a bűnös. Szerelmes nőolvasóinak Boccaccio saját példáját (mely szerint az okos baráti tanácsok mentették meg őt a szerelmi gyötrelemben már-már kívánt haláltól), valamint könyvét kínálja, melyből a gyönyörűség mellett okulást meríthetnek, nem úgy, mint a két dantei szerelmes a breton regényből.
Az eligazító funkció mellett a keret novellaelméleti sugalmazásokat is rejt: „… elmondok száz novellát vagy mesét, vagy példázatot, vagy történetet, mindegy, hogy minek nevezzük” – jegyzi meg a szerző -, ám utána szinte mindig a novella-megnevezés mellett marad, míg a másik hármat, túlhaladottnak ítélve, mellőzi. Nem annyira a tárgy, mint a nyelv és stílus tekintetében teremt olyan új elbeszélői formát Boccaccio, mely a hagyományosok fölött ironizálni is képes (ld. az Oretta-novellába /VI,I/ illesztett, előadói ügyetlenségből félbeszakadt történetet, amely végeredményben arra utal, hogyan kell elmondani egy novellát, hogyan nem szabad mesélni). A Dekameron mint novelláskönyv így a hagyományos elbeszélői műfajok mintaadó és összegző meghaladása is egyben. A szerzői zárszó jól jelzi a tudatosítás fokát.” (Enciklopédia Fazekas)
Az Alföldön 1918-ban kezdte el a kutatásokat, a világon elsőként sikerrel alkalmazta a kőolajkutatásban az Eötvös Loránd által kifejlesztett torziós ingát.
1914-ben a Pénzügyminisztériumba került, miniszteri tanácsosi rangban a bányászati kutatásokat irányította. 1918 és 1921 között az állami monopóliumok és kutatások igazgatói teendőit látta el.
Az állami szolgálatból kilépve egy angliai olajtársasággal megalapította a Hungarian Oil Syndicate Ltd. nevű vállalkozást a hazai kőolajkutatások meggyorsítása érdekében. 1923-ban az Anglo-Persian Oil Company geológiai tanácsadója lett. 1926 és 1928 között sikeres kőolajkutatásokat irányított Perzsiában, Venezuela és Kolumbia területén, valamint Guetemalában és Trinidadban. 1928-ban és 1929-ben az albániai és perzsiai kőolajkutatásokat vezette.
1929-ben tért vissza Magyarországra. Itthon helyettes államtitkári rangban a Magyar Állami Földtani Intézet igazgatói teendőit látta el. Állami megbízás alapján a magyarországi kőolaj- és földgázkutatások irányítója volt.
1909-ben Lóczy Lajossal és Papp Károllyal közösen Erdély területén feltárta a nagy kiterjedésű kissármási földgáztelepeket. Nyitra vármegye területén 1915-ben az egbelli, míg 1918-ban Horvátországban a bujavicai földgázlelőhelyeket tárta fel. Az Alföldön 1918-ban kezdte el a kutatásokat, a világon elsőként sikerrel alkalmazta a kőolajkutatásban az Eötvös Loránd által kifejlesztett torziós ingát.
„Annak oka, hogy vizsgálódásom számára ezt a tárgyat (a parasztság helyzetét) választottam, abban áll, mivel ez nagyon hasznosnak látszik előttem. A lakosságnak legnagyobb részéről van szó, mely minden közterhet visel és az országnak alapját képezi általában véve politikailag is, de különösen azért, mivel a magyar királyság földmívelő ország. Mindaz tehát, ami erre a lényeges néprétegre vonatkozik, lehetetlen, hogy a közfigyelmet meg ne érdemelje, melyben azt őseink is gondosan részesítették, amiről annyi törvény és közokirat tanúskodik.
Annak, aki behatóan foglalkozik vele, az emberek ily nagy számának sorsa felkorbácsolja a lelkét, mint tengert a vihar. Hanem az igazság kutatójának, aki a közjót tartja szemei előtt, nyugodt, sík vizen kell hajókázni. Azért lelkünk minden hullámzását én is mint szerző, és jóakaró olvasóm is mérsékeljük, hogy semmi tekintetben se szóljunk és ítéljünk helytelenül vagy vakmerően, mert az ügyszeretet és a részletek tanulmányozása a valónak és az igazságnak úgyis támaszai.”
(B.G.: A parasztnak állapotáról és természetéről Magyarországon )
Berzeviczy Gergely 1763. június 15. Felvilágosult szellemű magyar közgazdasági író…A késmárki evangélikus líceumban szerzett ügyvédi diplomát 1783-ban, majd 1786-ig a göttingeni egyetemen tanult.
Beutazta Németországot, Franciaországot, Belgiumot és Angliát. Hazatérte után gyakornoki állást kapott a Helytartótanácsnál. Állami hivatalnokként utazásai során szerzett tapasztalatai alapján kialakult reformelképzeléseit benyújtotta II. József császárnak, de próbálkozásai eredménytelenek maradtak.
Kapcsolatban állt a magyar jakobinus mozgalommal. Az összeesküvés bukása utáni megtorlástól félve visszavonult, és tudományos munkássággal, illetve gazdasága irányításával foglalkozott.
Az elsők között vette észre, hogy Magyarországon a feudális viszonyok gátolják a haladást. Éles bírálatban hívta fel a nemesség figyelmét a jobbágyság kizsákmányolására. De commercio et industria Hungariae könyve volt Magyarországon az első olyan közgazdasági munka, amely Adam Smith elméleteinek hatását mutatta.
De conditione et indole rusticorum in Hungaria című munkájában magyar kutatók közül elsőként hasonlította össze egymással Európa paraszti lakosságát. A magyar jobbágyság történetének vizsgálatával a történeti néprajz úttörője volt.
1802-ben munkássága elismeréséül a Göttingeni Tudós Társaság tagjai közé választotta.”
1981 tele, Leningrádi Egyetem, fonetika óra a magyar csoportnak. Lígyija Ivanovna (fiktív név), öregedő, arany fogas hangan tanár megdicséri a magyarok orosz akcentusát, csak az a baj, hogy nem beszélünk elég lágyan.
Nosza, gyakorolni kezdi velünk a lágy ty-t, gy-t, cs-t, amelyek körülbelül a tyj-nek, gyj-nek és csj-nek felelnek meg.
Kezdetben lelkesen ismételjük utána a lágy szavakat, de amikor a lágy cs-hez érünk, kitör az apokalipszis. Nem megy.
Rendületlenül ismételteti velünk a csjiszí, csjilovjék szavakat kórusban, de mindig megjegyzi: „sztrásna” (szörnyű).
JJ csoporttársam, mint minden szemináriumon, most is szorgalmasan kjöt a pad alatt puljóvert.
Leragadunk a lágy „csj”-nél, amely utánozhatatlanul hagyja el a csillogó arany fogakat Lígyjija Ivanovna ajkairól:
„csjiszí, csjiszí, csjiszí…”
„Picsjába!” – horkan JJ a csendbe.
„Sasz kharasó”! (Most jó!) kiált fel Lígyija Ivanovna.
Padisák Mihály (Budapest, 1930. június 13. – 2014. június 21. magyar író, szerkesztő, rádiós újságíró. A magyar rádiózás egyik legnépszerűbb és leghosszabb ideig tartó műsora – Miska bácsi levelesládája – fűződik a nevéhez.
Életrajz
Kezdetben a külkereskedelemben dolgozott, de íróként is bontogatta a szárnyait. Az ötvenes évek elején jelentkezett rádióriporternek, egyhavi próbaidő után vették fel és ötven esztendeig dolgozott a Magyar Rádióban. Főleg ipari helyszínekről tudósított, de mivel rendszeresen publikált gyerekekről gyerekeknek szóló elbeszéléseket, folytatásos regényeket, kapott egy visszautasíthatatlan ajánlatot. Ő lett a magyar rádiózás első és akkoriban egyetlen ifjúsági témákkal foglalkozó riportere.
Irodalmi műsorok, vetélkedők, dokumentumjátékok és sorozatok fűződtek a nevéhez. Íróként több, népszerű ifjúsági regényt írt. Legismertebbek Kanóc kalandjai (Éljen a száműzetés, Kanóc, az emberszelídítő, Kanóc, az életművész).
Miska bácsi levelesládája
Először Miska bácsi levelesládája címmel jelentkeztek az adások, mindig színész személyesítette meg a kívánságokat teljesítő Miska bácsit. Huszonöt év után aztán változott a műsor koncepciója. Padisák Mihály kapta a szerkesztő mellett a műsorvezető szerepét is. A tinédzserek legjobb barátjává és bizalmasává vált. Akadt olyan esztendő, amikor tizenhétezer levelet kapott, sokan írtak a határon túlról is. Egyetlen küldemény sem maradt válasz nélkül, ebben pedagógusok és pszichológusok segédkeztek neki.
„A szívemhez közeli leveleket hazavittem és megőriztem – idézte fel a nyugdíjas rádiós. – Sokan küldtek fényképeket, ezek is mind megvannak. Kétségtelenül egy korszak dokumentumai. Ezért a forgatókönyveket, a leveleket, a pályázati anyagokat, a fényképeket közgyűjteménynek, a kecskeméti múzeumnak adományoztam, ahol bárki tanulmányozhatja. Székelyné Kőrösi Ilona főmuzeológus több kiállítást is rendezett az anyagból, az egyik most a Vajdaságban vándorol. Régi levelezőim közül jó néhánnyal tartom a kapcsolatot. Időnként személyesen is felkeresnek.”
– Padisák Mihály visszaemlékezése
Miska bácsi közel háromezer műsorban mutatta be a fiatalok örömeit, gondjait, küzdelmeit, és mivel soha nem csapta be őket, mindig igazságos hangot ütött meg velük szemben, sokak szívébe belopta magát. Vigasztalt, ösztönzött, dicsért, s ha kellett, korholt is. Népszerűsége abban állt, hogy a viharos huszadik században emberi hangon tudott szólni hallgatóihoz az éteren keresztül.
A rendszerváltás után elsősorban az országhatáron túli magyarokat szólította meg Miska bácsi levelesládája határok nélkül címmel. Tíz sikeres év következett 2001-ig, a negyedszázados jubileumig, majd hetvenegy évesen szerkesztőként befejezte küldetését.
1968 óta folyamatosan a Magyar Televízióban dolgozott, 1979-ben létrehozta hírneves városvédő műsorát Unokáink sem fogják látni… címen, amely a jó és a rossz példák bemutatásával lassanként elérte, hogy az emberek jobban megbecsüljék a műemlékeket és általában az épített örökséget.
2010-ben a Magyar Televízió minden magyarázat nélkül megszüntette az Unokáink sem fogják látni… című műsort. Címének második felét (avagy Városvédő Pallasz Athéné kezéből időnként ellopják a lándzsát) a Podmaniczky Frigyes téren álló, általa kiharcolt, 1991-ben felállított emlékmű őrzi, ahol Kő Pál a bronz Podmaniczky kezébe adta a lándzsa nélküli városvédő alakját.
Velenczei dr. Hauszmann Alajos (Buda, 1847. június 9. – Velence, 1926. július 31.) magyar építész, egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia tagja.
A historizmus egyik legtevékenyebb és legjellegzetesebb képviselője a magyar építészetben. Korai műveiben az olasz reneszánsz, később a barokk stílus jegyeit alkalmazta, amelyeket később szecessziós elemekkel ötvözött. Számos budapesti középület, magánház és villa az ő tervei szerint készült. Ybl Miklós halála után őt hívták meg a magyar királyi vár építésének vezetésére. Tanári munkásságán keresztül jelentős hatást gyakorolt a századforduló magyar építészeire.
Bajor ősöktől származó családban született Budán. 1861-től festészetet tanult, majd „kőmívestanulónak” állt. 1864-ben befejezte reáliskoláit, és beiratkozott a budapesti Műegyetemre. 1866-tól a berlini Bauakademie-n folytatott építészeti tanulmányokat Lechner Ödönnel és Pártos Gyulával együtt.
1868-ban a Műegyetemen tanársegéd, majd rendes tanár lett. Mint műegyetemi tanár 42 éven keresztül működött, idővel viselt dékáni, és rektori tisztséget is. 1869–1870 közötti olaszországi tanulmányútján a reneszánsz művészetet tanulmányozta, majd hazatérve a Vöröskereszt Egyletnek barakkokat épített, amelyek Hauszmann-barakk néven Ausztriában és Svájcban is ismertekké váltak.
1891-ben a királyi vár építésvezetőjévé nevezték ki, majd megkapta a Ferenc József-rend nagykeresztjét.
1912-es nyugdíjba vonulását követően 1913-ban alapítványt rendelt a Műegyetemen végzett fiatal építészek számára.
1914-ben hosszabb utazást tett Egyiptomba és a Szentföldre. 1918-ban IV. Károly királytól nemesi címet kapott. A Tanácsköztársaság idején lefoglalták házát. 1924-ben a Magyar Tudományos Akadémia tiszteletbeli tagjává választották. Munkásságát a Pro Litteris et Artibus érdemjelével, a Vaskorona-rend III. osztályával tüntették ki, s megkapta a belga Lipót-rend kitüntetést is. Szombathely város díszpolgára, a Műegyetem tiszteletbeli doktora.
1918. március 10.-én IV. Károly magyar király nemességet és a „velenczei” nemesi előnevet adományozta Hauszmann Alajosnak.
1926. július 31.-én hunyt el Velencén.
LEGHÍRESEBB MŰVEI
• 1878-1880. Budapest, Szent István kórház
• 1881-1883. Szombathely, Osztrák-Magyar Bank
• 1882. Budapest, Országház (I. DÍJAS TERV VOLT, NEM ÉPÜLT MEG)
• 1884-1885. Nádasdladány, Nádasdy-kastély átalakítása és kápolnája
• 1884-1885. Budapest, Batthyány-palota
• 1884-1886. Sopron, Leánylíceum
• 1884-1889. Kolozsvár, Egyetemi Bonctani Intézet
• 1886. Kolozsvár, Tudományegyetem Közegészségügyi Intézet
• 1886. Budapest, ÁLLAMI TANÍTÓ ÉS NŐNEVELŐ INTÉZET (a Teleki B.G. elődje)
• 1886-1887. Budapest, Törvényszéki Orvostani Intézet
• 1888-1890. Budapest, Budapesti Törvényszéki palota és fegyház
• 1890. Rátót, Széll Kálmán kastélya
• 1890-1894. Budapest, New York-palota
• 1893-1896. Budapest, Magyar Királyi Igazságügyi Palota (Királyi Kúria) (ma: Néprajzi Múzeum)
•
• 1890-1894. Nyitra, Megyei Kórház
• 1891-1905. Budapest, BUDAVÁRI PALOTA
• 1890-1894. Budapest, New York-palota
• 1893. Kolozsvár, Közkórház
• 1893-1896. Budapest, NÉPRAJZI MÚZEUM
• 1893-1897. Fiume, Kormányzói palota
• 1902-1909. Budapest, Magyar Királyi József Műegyetem, Központi épület
A romantikus zene egyik legkiemelkedőbb és legnépszerűbb alakja, és az egyik legnagyobb tiszteletnek örvendő zenekritikus volt. Zongoraművek, szimfóniák, dalok alkotója.
Művészi útjának tragédiája abban áll, hogy életművének legkevésbé tervezett 10–12 éve zseniálisan sikerült és halhatatlan lett, viszont érett férfikorának megalapozott, megtervezett, tudatos törekvése az új ideák, a drámai zene felé mindig csak törekvés maradt, és remekművekben nem teljesedett ki.
Schumann Zwickauban született, családja ötödik, utolsó gyermekeként. Apja könyvkereskedő és könyvkiadó volt, Schumann emiatt fiatalkorában jelentős irodalmi műveltségre tett szert. Sokat olvasott, barátainak felolvasásokat tartott, verseket, színdarabokat is írt. Az irodalmon kívül sok más is érdekelte: filológia, zene, heraldika, nyelvek (latin, görög, francia, angol).
Első zene- és zongoraóráit Zwickauban kapta Gottfried Kuntsch városi orgonistától. Zenei tehetsége mindinkább előre tört, saját művét (150. zsoltár) vezényelte az iskolai zenekar élén. Megismerte Mozart, Rossini és mások operáit, Schubert darabjait.
1826-ban apja meghalt, két év múlva anyja hatására joghallgató lett Lipcsében. Egyetemi órákra nem nagyon járt, inkább zenét írt és koncertekre járt. Zongorázni tanult Friedrich Wiecknél, akinek lányával, Clarával kialakuló románca – évekkel később – házasságra vezetett. 1829-ben Heidelbergben folytatta tanulmányait, de inkább csak komponált. Paganini hatására elhatározta, hogy zongoravirtuóz lesz, ezért megsokszorozta a gyakorlást. Ez – és állítólag egy ujjnyújtó szerkezet – azonban tönkretette a kezét: jobb kezének középső ujja megbénult. Ezután már „csak” komponista lehetett. Depresszióba esett, ami ezután időről időre visszatért nála élete során. Zeneelmélet órákat vett, Bachot és más zeneszerzőket tanulmányozott.
A zeneszerzés mellett zeneírói munkálkodását is elkezdte: 1834-ben zenei újságot alapított (Neue Zeischrift für Musik) és szerkesztett. Megismerkedett Mendelssohnnal és Chopinnel. Írásaiban nagyra tartja Berliozt, a fiatal Brahmsot, Wagnert, Lisztet.
1835-ben eljegyezte Clara Wiecket, de a lány apja megtiltotta a házasságot. Több évi bonyodalmak, pereskedés után végül 1840-ben keltek egybe. Clara a kor egyik legelismertebb zongoraművésze volt, ugyanakkor megértő, áldozatkész feleség, remek művésztárs, aki férje elismertetéséért is sokat tett. Nyolc gyermekük született.
Schumann ezután már nemcsak zongoradarabokat írt, hanem dalokat, szimfonikus és kamarazenei műveket, oratóriumot és operát is. 1843-ban a lipcsei konzervatórium tanára lett, sikert aratott az Éden és a Péri című oratóriumával, és anyagi helyzete rendeződött. Zeneszerzői híre egyre terjedt, elismerték munkásságát.
1847-ben fesztivált rendeztek szülővárosában tiszteletére. Kibékült apósával, minden adott volt a boldog, gondtalan élethez. Hangulatváltozásai, búskomorsága, állandó fejfájásai miatt környezetváltozásról döntöttek: Drezdában telepedtek le (1844–1850).
Az itt töltött idő életének egyik legeredményesebb alkotó periódusának számít, de mivel a megígért színházi karmesteri állást nem kapta meg, a düsseldorfi városi karmesteri megbízást fogadta el. Szimfónia, nyitány, kamarazenei művek kerültek ki keze alól. Külföldi pihenőutak és sikeres hangversenykörutak színesítették napjait, Lipcsében Schumann-heteket rendeztek tiszteletére. Betegsége egyre súlyosabbá vált, hallucinációk gyötörték. 1854-ben a jeges Rajnába vetette magát, kimentették, és – saját kérésére – a Bonn melletti Endenichbe került ideggyógyintézetbe. Két év elteltével itt érte a halál.
