Fiatalkorában elvesztette szüleit, csupán egyéves volt, amikor apja Beniczky Pál meghalt és 15 éves, amikor édesanyjától, ózdi Sturmann Karolinától is el kellett búcsúznia a kolerajárvány idején. Beniczky Herminnek még két leánytestvére volt: Mária (1814–1882), és Karolin (1815–1896), A három leányt édesanyjuk halála után, anyai nagyapjuk, ózdi Sturman Márton (1757–1844) nevelte, Tótgyörkön, a világtól elzárva. Sivár életet élt a három lány a különc öregúr mellett, aki mindent megadott, amiről azt hitte, örömet szerez nekik, csak szeretetet nem tudott adni, mivel megkeserítette kegyetlen sorsa, hogy feleségét és hat gyermekét vesztette el egymás után.
Apai nagynénje, Beniczky Teréz (1796–1837), ebecki Tihanyi Dániel grófné emelte ki a lányokat az egyhangú életből azzal, hogy meghívta őket magához Pestre. Ott aztán szembesültek hiányosságaikkal a lányok, különösen Hermin, aki ugyan rengeteget olvasott nagyapja könyvtárában, ám egy se volt azon művek közül a magyar irodalomból való. Magyarórákat kezdtek venni, és sok akkori közéleti emberrel, köztük Toldy Ferenccel és Szontagh Gusztávval ismerkedtek meg. Hermin nemcsak irodalmi, de igen élénk politikai érdeklődést is mutatott. Második pesti tartózkodása alatt ismerkedett meg jövendőbeli férjével, farádi Veres Pállal, aki akkor nógrádi földbirtokos és a megye főjegyzője volt. 1839-ben esküdtek meg Pesten. Házasságuk negyvenhat évében hű társak voltak, gazdag szellemi és érzelmi életben, segítő, bátorító, harmonikus kapcsolatban. Vanyarcon telepedtek le, s Veres Pálné férje halála után is ragaszkodott otthonukhoz mindaddig, amíg annak irányítása már erejét felülmúlta.
1841-ben született lányuk, Veres Szilárda, aki gondos, szigorú, következetes, ám szeretetteljes nevelésben részesült. Az ő nevelése indította el Veres Pálnéban a nők taníttatásának gondolatát. 1844-ben a házaspárnak fia született, aki három nap után meghalt, s mivel több gyermekük nem lett, Szilárda egyke maradt.
A család tartalmas társasági életet élt, Vanyarcon gyakran látták vendégül Szontágh Pált és barátját, Madách Imrét, akihez aztán igen mély baráti szálak fűzték a házaspárt. Egy ízben, 1847 nyarán a család véletlenül egy helyen üdült a Kossuth családdal, s velük is jó viszony alakult ki. Veresék Kossuth Lajos hívei voltak már korábban is.
1855-ben anyja Pestre vitte Szilárdát, hogy megfelelő tanárok oktathassák. Ő maga is részt vett ezeken az órákon, ahogy mondta, bepótolhassa azt a mulasztást, amely ő gyermekkorában elszenvedett. Rettenetesnek találta, hogy a lányoknak nincs semmilyen iskola, mint a fiúknak, ahol megfelelő műveltségre tehetnének szert. Az éles elméjű, haladó gondolkodású nőnek Madách Imre MTA székfoglalóján 1864-ben felolvasott, megalázóan szexista beszéde adta meg az utolsó lökést: „A nő korábban fejlődik, de teljes férfiúi érettségre sohasem jut, könnyebben felfog és tanul, de teremtő géniusz hiányával az emberek irányadó szellemei közé nem emelkedik. Ő mindig csak a szenvedő, sohasem a beható elemet képviseli, s innen, míg a dilettantizmus legkedvesebb kontingensét szolgálja, a művészetet és tudományt előre nem viszi. A nő alárendelt, testi és lelki ereje védelmet, ápolást keres, az erősebb férfiú lelkében éppoly érzéseket költ, mint az elhagyott gyermek, a hervadó virág, megdermedt madár.”
Hosszas hányódások után 1865. október 28-án, vasárnap megjelent Veres Pálné Felhívás a nőkhöz című cikke A Hon című lapban. A csekély reakcióra való tekintettel Veres Pálné újabb felhívást írt Buzdító szózat címmel. Ezt követően 1867. május 24-én összejövetelt szervezett, hogy megbeszélhessék a nők művelése ügyében teendő következő lépéseket. Az összejövetel sikerén felbuzdulva szűk egy évre rá, 1868. március 23-án megtartották a Nőképző Egyesület alakuló közgyűlését, amelyen Veres Pálnét elnökké, gróf Teleki Sándorné, széki gróf Teleki Jozefint (1838–1915) pedig alelnökké választották meg. Jelszavuk a „Haladjunk!” lett.
1869. október 17-énEötvös József közoktatásügyi miniszter ellenzésével, ám Deák Ferenc támogatásával keltette életre Veres Pálné az első iskolát, amely a nők szellemi fejlődését, magasabb ismeretek megszerzésének lehetőségét tűzte ki céljául. A tantervet maga Veres Pálné készítette, miután azt tapasztalta, hogy a „tudós férfiak” nem fogták fel, mit is akar nyújtani az iskola. Eleinte az akkori Ország úton (ma Múzeum körút) béreltek két szobát, ebben indult útjára az első évfolyam. Tizennégy lány kezdte el tanulmányait, ám év végén csak heten tették le a vizsgákat. Többeket a jó idő beálltával vidéki otthonukba vitték szüleik, mondván: fontosabb a gazdaság, a birtok, mint holmi női tanulmányok.
A második évfolyamon már 37 növendéke volt az intézménynek, 13-an pedig csak bizonyos tárgyakat hallgattak. Az iskola az első évtizedek során folyamatosan anyagi gondokkal küzdött támogatás hiányában, ám ahogy nőtt a tanulók száma, újra és újra bővíteni kellett az intézményt. Bálokkal, estélyekkel és tombolákkal egybekötött hangversenyekkel gyűjtöttek pénzt az iskola működéséhez. Mindeközben a tanodának külföldön is híre ment, sokan jöttek megnézni azt, és csupa dicshimnuszt zengedeztek róla Németországban, Franciaországban és Sziléziában.
1880. október 13-án meghalt Veres Pálné első és egyetlen fiú unokája, ifj. Rudnay József. A fájdalom lesújtotta a családot, és ezen felülemelkedve született meg anyában és lányában az elhatározás, hogy Józsi emlékére saját iskolaépületet építtetnek. „Alapítványt teszek drága unokám emlékére, arra, hogy intézetünknek saját otthona legyen.” Megvásárolták hát a Zöldfa utcai (ma: Veres Pálné utca) telket, alapítványokból, sok rendezvényből és kölcsönökből. Mivel Józsi a reneszánsz stílust kedvelte a legjobban, ebben a stílusban épült az iskola, amit 1882. január 15-én avattak fel ünnepélyes keretek között. Az évek során megszerezték a mellettük lévő üres telket is, és azon 1888. május 16-án, két évvel férje halála után, s az ő emlékére avatták fel a Zöldfa utcai intézet második házát.
Idős kora és betegeskedése ellenére Veres Pálné gyakran utazgatott otthona és az intézet között. Folyamatosan küzdött a nők műveléséért, és annak elismeréséért, amely végül halála után nem sokkal következett be, megnyíltak az egyetem kapui a nők előtt. Betegágyán fáradhatatlanul megírta növendékei számára a később könyvben kiadott tapasztalati lélektant.
1895. szeptember 28-án lányáék váchartyáni házában hunyt el, ahová évekkel korábban átköltözött.
Emlékezete
Az ő nevét viseli általa alapított gimnázium Budapest belvárosában, az ugyancsak róla elnevezett utcában. Az eredeti épület (a 36. szám alatt) ma már nem iskolaként funkcionál ugyan – magánkézben van, romos állapotban –, de az intézmény változatlanul működik a szomszédos épületben.
Emlékére szobrot állítottak a pesti Erzsébet téren, ám az alkotás 2001-ben restauráló műhelybe került, s onnan 2007-ben nem a korábbi helyére került vissza, hanem a róla elnevezett Veres Pálné utca (a régi Zöldfa utca) északi sarkán került elhelyezésre.
Vanyarcon ugyancsak az ő nevét viseli a helyi általános iskola.
1872-ben született Groningenben, ahol apja, Dirk Huizingapszichológia-professzor volt az egyetemen. Történelmi érdeklődését a groningeni diákegylet egyik felvonulása keltette fel, melynek témája Edzard keletfríz fejedelem 1506-os groningeni bevonulása volt. Történelmi érdeklődésébe hamar melankólia vegyült, aminek egyik oka valószínűleg édesanyja korai halála volt. 1894-ben egyetemistaként vett részt egy hasonló jelmezes felvonuláson, melyen Orániai Móric 1594-es groningeni bevonulását ünnepelték. Az ünnepélyt lezáró vacsorán Huizinga azt mondta, hogy a jelmezbál a hanyatlás tüneteit mutatja, s még az is lehet, hogy ez lesz az utolsó. A középkor alkonyában megjelenő elmúlás-hangulat, valamint szellemtörténeti beállítottsága rokonítja Spenglerrel.
Holland nyelv és irodalom szakon tanult tovább a groningeni egyetemen, de földrajzot és történelmet, valamint szanszkrit nyelvtant is tanult. Az egyetem után négy hónapot töltött Lipcsében, ahol összehasonlító nyelvtudománnyal foglalkozott, ebből a témából szándékozta eredetileg írni a doktoriját is. Ebbéli szándékát később megváltoztatva, disszertációját a vidúsakáról (az indiai dráma jellegzetes udvari bolond figurájáról) 1897-ben védte meg Jacob Speyernél. Még ugyanebben az évben haarlemi gimnáziumban kapott történelemtanári állást. 1905-től a groningeni, 1915-től a leideni egyetemen tanított.
1902-ben megnősült, feleségétől, a middelburgi családból származó Mary Vicentia Schorerttől öt gyermeke született, akiket felesége korai halála után (1914) egyedül nevelt. 1937-ben újra megházasodott. Új feleségétől, Augusta Schölvinck-től egy gyermeke született.
1916-ban tagja lett a holland Királyi Tudományos Akadémiának, ezen kívül 1915-1932 között szerkesztője volt a „De Gids”-nek, Hollandia egyik vezető kulturális lapjának.
Hollandia német megszállása után tiltakozott amiatt, hogy a németek eltávolították a zsidó származású egyetemi professzorokat. 1942-ben, R. Krannenburg egyetemi tanár kizárása elleni tiltakozásul 57 társával benyújtotta lemondását a professzori állásukról. Ezt követően 1942 augusztusa és októbere között a németek túszként tartották fogva a St. Michielsgesteli fogolytáborban, ellentétesnek érezvén a nácizmus diktálta vitalitást a Huizinga nevéhez kapcsolt dekadenciával. A nemzetközi tiltakozás hatására azonban jó körülmények között tartották, majd szabadon engedték, azzal a kikötéssel, hogy nem térhet vissza Leidenbe. De Steegben telepedett le, nem élte meg a felszabadulást.
Munkássága
Világhírűvé A középkor alkonya (Herfsttij der middeleeuwen; 1919) c. műve tette, amelyben főleg a késő középkori francia és dél-németalföldi kultúra történeti feldolgozásával és jellegzetességeik elemzésével a kulturális folyamatok általános törvényszerűségeit kutatta. A mű egyik ihletője egy 1902-es bruggei kiállítás volt, ahol Huizinga a németalföldi primitív festők képeivel találkozott. Huizinga stílusa tükrözi erős képzőművészeti érdeklődését: erős vizualitás, „szóval festés” jellemzi – szaktudományos művei emiatt rendkívül olvasmányosak.
Számos nyelvre lefordították, magyarra Szerb Antal ültette át 1938-ban. A mű a késő középkori Németalföld életét mutatja be. Huizinga szerint a kor mindenben megnyilvánuló legfőbb jellegzetessége az élet feszültsége volt: egyszerre vannak jelen ugyanis a korábbi korszak kiüresedett maradványai és az új korszak még formálódó elemei. Ez magyarázza az akkori ember szélsőséges hangulatingadozásait, melyet egyszerre jellemzett harsány életigenlés és halálvárás, vallási fanatizmus és a papok kigúnyolása, lovagiasság és kegyetlenség, asszonyszolgálat és nemi erőszak.
Ha a mai olvasó okiratok alapján tanulmányozza a középkor történetét, sohasem érti meg a középkori kedély féktelen lobbanékonyságát. Bár a hivatalos iratok a legmegbízhatóbb források, a pusztán belőlük alkotott képből kimarad egy fontos mozzanat: az a hatalmas szenvedély, amely a fejedelmet és a népet egyaránt áthatotta. Kétségtelen, hogy a szenvedély a mai politikából sem hiányzik, de a társadalmi élet bonyolult rendszere megfékezi és kordában tartja. Öt évszázaddal ezelőtt azonban gyakran és erőszakosan betört a napi politikába is, felrúgva a racionális kereteket. A fejedelmekben ezek a szélsőséges érzelmek büszkeséggel és hatalmi öntudattal párosulnak, s így kétszeres erővel hatnak.
– A középkor alkonya, 18. old. Budapest Európa Kiadó, 1970.
A reneszánsz ezután az életnek ebbe a túlfeszítettségébe igyekezett harmóniát vinni. Huizinga – elvetve Karl Lamprecht nézetét, mely szerint minden korszak jellemezhető egy tipikus jellemvonással, egyetlen formulával – szembeszállt a reneszánsz és a középkor merev szembeállításával. Felfogása szerint ugyanis sokkal több a folytonosság a középkorinak nevezett kultúra és a reneszánsz kultúrája között, mint hitték korábban. A középkort nem jellemezte általánosságban a világ megvetése, a contemptus mundi: a skolasztikusokra, illetve Dantéra is már jellemző a világ esztétikai-optimisztikus szemlélete. Másfelől pedig a felhőtlen életöröm sem volt jellemző általában a reneszánsz korára: az új életkedve himnuszának hangjai „bizonyára nem harsogják túl Luther, Kálvin és Loyola hangját”. A képzőművészetek terén sem akkora a szakadék: a késői gótika is a realizmusáról híres, illetve alaposan ismerte az antikvitás mitológiai szimbólumait. Másfelől pedig felmerül Huizingában az is, hogy amennyiben elfogadjuk, hogy mégis szakadék választhatja el a középkort a reneszánsztól, úgy ez a szakadék a modern kultúra és a reneszánsz között is fennáll.
A reneszánsz átrakodóhely . Átmenet a középkorból az újkorba, s nem egy, egyetlen nagy átfordulás képét mutatja, hanem a parthoz ütődő hullámok hosszú soráét: mindegyik más helyen és más pillanatban törik meg. Mindenütt másképp rajzolódik ki a határvonal régi és új között, minden kultúrforma, minden gondolat saját kora felé fordul, és a változás sohasem vonatkozik a műveltség egész összességére. Keresni az igazságot, megismerésre szert tenni, a középkori elme számára azt jelentette: megerősíteni az adott, önmagunkban rejlő igazságokat logikai bizonyítás útján, akár kinyilatkoztatott és nyilvánvaló igazságok ezek, akár időlegesen elrejtettek, mert elfeledték a régi, jó forrásokat. A teljes igazság mindenről kifejezhető néhány logikai formulában, lényege pedig megtalálható valamiképpen a Szentírásban vagy az ókorban. Így fogja föl a középkor az igazságra és a megismerésre való törekvést. A modern szellem számára ez a még ki nem fejezett igazságokhoz való közeledés lesz; kifejtése, körülhatárolása azoknak, amelyek mindegyike ismét új kérdéseket vet fel. Induktív vizsgálat, elmélkedés a természet és a világ még megfejtendő titka felett, ezt érzi feladatának az új gondolkodás. Vajon a reneszánsz következménye e ponton a szellem fordulata? Nem! Leonardo da Vinciben mint kivételben már megvalósulhatott az új igazságkutatás, de a reneszánsz mint egész még hű a régi magatartáshoz és hisz a tekintélyben. Csak Descartes jelenti majd a fordulópontot.
– Huizinga: A reneszánsz problémájáról. In: A reneszánsz irodalmából. Háttér Kiadó, 10-11. old.
Kultúrtörténeti és filozófiai nézeteinek összefoglaló műve a Homo ludens (1938), amely a játékos elem szerepét tanulmányozza az emberi alkotó tevékenység különböző területein, így például a történettudomány és az irodalomtudomány elhatárolása kapcsán írjaː „A történelem és irodalom közötti éles választóvonalnak az az oka, hogy az előbbi teljesen híján van a játék elemének, ez pedig az irodalomnak kezdeteitől máig alapja és jellemzője.”
A holnap árnyékában (In de schaduwen van morgen, 1935) c. műve szkeptikus jövőképet fest a nyugati életforma kulturális következményeiről. Egyik – azóta nagy karriert befutott – alaptétele szerint a modern európai embert elárasztja a tömegkommunikáció biztosította információtömeg. Ennek következtében az átlagember képtelen átlátni a saját világát, képtelen ítéletet mondani róla, és pusztán tények és adatok visszaadására képes. Az átlagemberek életét így kollektív mítoszok vezérlik. Az ilyen kultúrában az ifjúság lesz a példakép. Ezért a kultúra ahelyett, hogy felnevelné az ifjakat, maga próbál meg hozzájuk hasonulni életstílusban, divatban, fogyasztásban. A kultúrák ezen jellemzőjét Huizinga gyerekességnek, puerelizmusnak nevezte. Legfőbb jellemzőjének a hősök – ma azt mondanánk: sztárok – és a hősiesség kultuszát tartja. A tömeg szeret velük azonosulni – ez viszont azt is jelenti, hogy a tömeg számára saját maga a pozitív, aki nem azonosul vele, az megvetendő.
Huizinga legfontosabb művei szinte kivétel nélkül olvashatók magyarul, köszönhetően a 30-40-es évek élénk magyar érdeklődésének.
A 20. század első felében jelentősen hozzájárult a költészet újjászületéséhez Angliában és Amerikában, ő volt a modern irodalom ismert és elismert „diktátora”.
Életpályája
Családja még a 17. században vándorolt ki Bostonba, egyházi és világi méltóságokra emelkedve gyökereztek meg a új-angliai puritán hagyományokban. Apja tekintélyes üzletember, anyja, Charlotte Stearns, gazdag bostoni kereskedőcsalád sarja volt. Családja tudta őt taníttatni a Harvard egyetemen. 1910/11-es tanévben Európába ment tanulni, a párizsiSorbonne-ra. 1911-tól 1913-ig újra a Harvardon tanult, filozófiát hallgatott. Főleg az ún. új kritikai irány megalapítója, az irodalomkritikus és kultúrfilozófus Irving Babbitt (1865–1933) és George Santayana (1863–1952) filozófus, esszéíró, költő és novellaíró előadásait kedvelte.
1913-ban Németországba, 1914-ben Angliába utazott. 1914–1915-ben az oxfordi Merton College-ban filozófiát tanult. 1915-ben állást vállalt Londonban. Latint, franciát, rajzot, földrajzot, történelmet, matematikát, úszást és baseballt tanított a Highgate Schoolban, majd a Lloyd Banknál vállalt tisztviselői állást.
1917–1919-ig az imagista mozgalom Egoist c. folyóiratának lett munkatársa, majd segédszerkesztője. 1925-től 1965-ig a Faber and Faber kiadó szerkesztője, később igazgatója lett. 1927-ben felvette a brit állampolgárságot, s még ugyanebben az évben belépett az anglikán egyház hívőinek körébe. Költő, kritikus és drámaíró volt, mindhárom műnemben maradandót alkotott, de a lírában első jelentős költeményével, A puszta országgal (The Waste Land) valóságos irodalmi forradalmat robbantott ki, egyik kritikusa szerint, ez „majdnem olyan zavart keltő volt, mint a szarajevói gyilkosság.”
Művészete
Költészetére leginkább a francia szimbolizmus és a Jakab-kori angol metafizikus költők (például John Donne) hatottak, költői képalkotási módszereit a kortárs Ezra Pound és az imagisták élesen metszett pontossága befolyásolta, természetesen ezek csak a fő vonalak, filozófiai ismereteit, az irodalom számos más területére kiterjedő műveltségét (Dante, 17. századi angol drámák) nem is vettük számba.
Az 1910-es években, rendszeresen 1917-től jelentek meg verskötetei, melyekben költői személytelenség, irónia, elvont gondolatiság tükröződött, igazán átütő sikert, nagy újdonságot és választóvonalat A puszta ország (The Waste Land) című verse jelentett. Nyomtatásban e költemény először 1922-ben látott napvilágot, a T. S. Eliot által alapított és 17 éven át általa szerkesztett, Criterion folyóiratban. Meghökkentően hosszú, 433 sorból áll, melyet a költő 191 soros filológiai magyarázata követ. Az angolszászavantgárd olyan emblematikus alkotása a lírában, mint a prózában James JoyceUlysses c. regénye. Mindkét mű egyazon évben, 1922-ben jelent meg, Eliot verse Londonban, Joyce regénye Párizsban.
A háború felé közeledő Európában, később az első világháborút követő 1920-as években a fő kérdés az életben maradt fiatal nemzedék számára az volt, hogyan élhetnek tovább. A fiatalokat foglalkoztató érzések, gondolatok a lírában legtökéletesebben T. S. Eliot verseiben fejeződtek ki. A megszokott világ széttöredezett, ennek szimbólumaként töredéksorozatokat jelenített meg T. S. Eliot lírája.
Egyik első legjelesebb versében, a J. Alfred Prufrock szerelmi énekében mitologikus címmel jelentkezik, de hamar kiderül, hogy inkább egy komikus hőseposzról van szó. Egy kopaszodó, középkorú ember határozatlan, kételkedő öniróniával teli vallomása elfecsérelt fiatalságáról, életéről hallható ki belőle.
Annál nehezebb dolga van az olvasónak A puszta ország c. költeménnyel, amely már nem egy beszélő szubjektum képzete, hanem a személytelen költészetfelfogás jegyében vonultatja fel a tárgyakat, a szituációk és az események egész láncolatát már nemcsak szövegtöredékek, hanem törmelékek, kollázsok formájában is, de a kollázsok már nem ragaszthatók fel egy egységes kulturális anyagra, a világ széttöredezett. Tovább fokozta a költő ezt az érzetet 1925-ben írt, Az üresek (The Hollow Men) c. költeményében, melyben kifejezi, hogy a törmelékek puszta országát üres emberek lakják. Ezek a költemények mintegy megtestesítik az első világháború után feltörő kaotikus és reménytelen érzéseket.
A költő beveti teljes műveltségi anyagát saját ars poétikájához híven, melynek lényege az, hogy az emberiség költészete egy nagy egész, amelyben benne van valamennyi valaha megírt költemény, s még ezen belül is a költemények nem időbeni egymásutániságukban léteznek, hanem egymás mellett, tehát Homérosz, Európa és Anglia teljes költészeti anyaga egymás mellett létezik. (Mellesleg 1922-ben jelent meg Kassák: A ló meghal, a madarak kirepülnek verse is, amely nem kevésbé jelentős, szerintem. vj)
T.S. Eliotot fiatal kortársai és az őt követő fiatal nemzedékek értették, előadták, sokszor polgárpukkasztás céljából is, az avantgárd angol líra hangadói lettek a költő 1920-as évek első felében írt költeményei. Későbbi, egyre nehezebben követhető versciklusai már többnyire a költő új vallásosságáról szólnak. Költészetében bekövetkezett fordulata miatt egyre több kritika érte az irodalmi életben a fiatalok részéről.
1927-től, a költő brit társadalomba való betagozódása (angol állampolgárság, anglikán vallás) után egyre inkább konzervatív lett, lassan a versírás helyett a drámaírás került nála előtérbe. Drámáiban a mártíromság szükségességét hangsúlyozta. Leghelyénvalóbb ez a mondanivaló a Gyilkosság a székesegyházban című drámájában, mely Becket Tamás angol vértanú haláláról szól. Filozófiai párbeszédek és monológok sorozata e drámája, színpadi előadásra kevésbé alkalmas, ennek ellenére jó rendezők színre vitték nálunk Magyarországon is. Színpadra vihetőbb darabjai is vannak, a Családi összejövetel és a Koktél hatkor/Koktél parti (The Coctail Party), e drámák korabeli családi konfliktusok kapcsán közvetítenek vallási mondanivalót.
Esszéi nagyon érdekesek, olvasmányosak, számot adnak a költő és drámaíró művészetfelfogásáról, s betekinthetünk általa a korszak által értékelt régi és új írókhoz. Igen különös, hogy például Eliot Jean Racine és Ben Jonson alkotásait többre becsülte, mint William Shakespeare műveit. Irodalmi irányzatokat illetően elítélte a romantika anarchiáját, énkultuszát és érzelmességét, ez fiatal korától kezdve így volt, aztán megteremtette költészetében a modern lírát, majd egyre inkább a 20. századi újklasszicizmus híve lett.
Emlékezete
Az Egyesült Királyságban1993-ban a Költészeti könyvek társaság (Poetry Book Society) megalapította a legjobb brit vagy ír verseskötet számára a T. S. Eliot-díjat. E díjtól teljesen függetlenül a Missouri Állambeli Truman State University Press is alapított egy költészeti díjat T. S. Eliot tiszteletére, a díj elnevezése: T.S. Eliot Prize for Poetry.
(Mellesleg 1922-ben jelent meg Kassák: A ló meghal, a madarak kirepülnek verse is, amely nem kevésbé jelentős (szerintem) vj)
T.S Eliot versei alapján írta Andrew Lloyd-Webber a MACSKÁK c. musicaljét.
„nyelvtanár, oktató, férje, Radnóti Miklós hagyatékának rendezője, őrzője, közrebocsátója…
14 éves korában ismerte meg Radnóti Miklóst, akivel 1935. augusztus 11-én kötött házasságot Budapesten, a Terézvárosban, s a Pozsonyi út 1. számú házban béreltek lakást…
Férje halála után a nyilvánosságtól visszavonultan gondozta Radnóti hagyatékát, illetve a Színház- és Filmművészeti Főiskola tanára lett: versmondást, francia és orosz nyelvet tanított. Sosem ment többé férjhez, özvegységét csaknem hetven évig őrizte.
A nyilvánosságtól elzárkózott, csupán a Népszabadságnak adott interjút 1962. január 21-én, melyben többek között úgy nyilatkozott, hogy „a fasizmus elnyelte az életünket”. Rádióban, televízióban nem szerepelt. Radnótiról nem írt, valamint a férje nevét felvett intézmények ünnepségein sem jelent meg, csupán a hagyatékhoz kapcsolódó ügyek intézésével foglalkozott.
1999-ben a XIII. kerület, majd 2005-ben Budapest díszpolgára lett kiváló pedagógiai munkásságáért, valamint Radnóti Miklós életművének, irodalmi hagyatékának gondozásáért és őrzéséért. (Wikipedia)
Vass Judit, nevelész (Balaton, 1959. szeptember 4.) Ha így folytatja (láncdohányos), nem tudjuk, mikor adja be a kulcsot, vagy ahogy az angolok mondják, rúg a vödörbe.
„A tanár is ember, de nem az a dolga” című meg nem jelent memoárja tükrözi legjobban életfelfogását, tanári ars poeticáját. A tanár is esendő, tökkelütött lény, de diákjai azt várják el tőle, hogy isten legyen. Ez fordítva is igaz. Így hát el-eltökítjük néha az órákat.
Az általános iskolában még végig feltűnően kitűnő volt, azután a gimnáziumban alábbhagyott a stréberséggel, nem kisebb ok miatt, minthogy matematikából csak négyest kapott. Apja otthon kitűzte a fekete zászlót, és lemondott arról a régi álmáról, hogy lányából matematikus lesz, és nekiállt a kiábrándulást leverni kisebb gyermekén, Jánoson, aki makacs elszántsággal követte nővérét a hanyatlásban. De ő legalább informatikus lett. Juditunk legnagyobb bajban a kémiával volt, amelynek máig is csak titkai vannak számára. Csak annyit tud, hogy Mengyelejev szabad idejében bőröndöket készített, s mikor valaki megkérdezte, miért, azt válaszolta: „Egy értelmes férfinek kell, hogy legyen valami értelmes szakmája is.”
Az egyetemen magyar-orosz-angol szakon csinálta végig a mószertant, melyen dögunalmas előadásokon hallgatta végig, mitől is élményszerű egy tanóra. Ezért aztán a gyakorlatban, lásd mélyvíz, tanulta meg, hogy a diák minden módszert-mószert megun egy idő múlva, lásd tehetetlenségi nyomaték. Nem tudom, mi az, de jól hangzik.
Jutkánk ma már nyugger, és csak pár órában kísérli meg betömni a diákjai fejében tátongó lyukakat. Diákjai ezt elnéző türelemmel viselik, az isten áldja meg őket!
Nevelészünk időnként rímfaragásra fakad Vojtina örök álnéven, mert tudja, hogy úgymond költészete középszerű, mint Arany János hőséé. Vass megfogadta, hogy egy osztályt még leérettségiztet, azután illa kerek-náda berek, és végleg nyugalomba vonul.
Nyugdíjas éveit a dolce vita jegyében kívánja eltölteni, úgyis, mint ücsörgés az orvosi váróban, itt fáj, ott sajog. Reméli, hogy nem kell hosszas várólistákon kihalnia ebből a szép világból. Na erről a szép világról még lesz egy-két szösszenete, ha a facebook le nem tiltja, mint felforgató elemet. Mert Jutkánk, minden előzetes híresztelés és vallomás ellenére nem sztoikus, hanem morgó-vicsorgó eburafakó, meg Ugocsa non coronat. Amúgy Ady fan.
Nevelészünk mától ingyen utazik. Nem tagja semmilyen pártnak, kitüntetései száma nullára rúg, nem alapítója semmilyen klubnak, csak a facebookon éli ki grafomániáját.
1905 és 1922 között az Orvosi Hetilap főszerkesztője volt.
Orvosegyetemi professzori tevékenysége
A Budapesti Egyetem nyilvános rendes tanára és az egyetem Anatómiai Intézetének igazgatójaként a magyar anatómia és szövettan oktatás egyik meghatározó alakja volt. Az ember anatomiája címmel 1922-ben megjelent három kötetes tankönyve, még ma is az egyik alapvető forrásmunka a magyar nyelvű humán anatómiai irodalomban.
Barlangkutató tevékenysége
A Barlangkutató Bizottság, majd a Szakosztály elnöki tisztét – első elnökének halála után – 1912. április 26-ától 4 éven át töltötte be. 1912. május 24-én az elnökletével lezajlott első bizottsági ülésen terjesztette elő javaslatát, hogy a bizottság jellegéből adódóan alakuljon át szakosztállyá. A szakosztály alaptőkéjét alapítótagként 100 koronával gyarapította.
Az 1913-ban meginduló Barlangkutatás című szaklapnak nemcsak a bevezetőjét írta, de 1916-ig a lapot az ő közreműködésével szerkesztette Kadić Ottokár.
Herder szülei a falu kántora és tanára Gottfried Herder (1706. május 9. – 1763. szeptember 26.) illetve annak második felesége Anna Elisabeth, szül. Peltz (1717 – 1772. október 3.) voltak. Rendkívül vallásos szülői házban nőtt föl, és úgy kívánták, hogy teológiát tanuljon. Öccse Carl Friedrich korai elhalálozása megismertette a végzet könyörtelenségével, ekkor keletkezett első költeménye; „Auf meinen ersten Todten! das Liebste, was ich auf dieser Welt verloren“. (Első halottamra, a legkedvesebb amit ezen világon elveszték.)
Szülei anyagi körülményei ugyan nem voltak a legjobbak, de azért lehetővé tették gyermekeik tanulmányait. Herder a helyi iskolába járt, ahol különösen nagy benyomást gyakorolt rá S. F. Trescho diakónus, szintén pietista mint szülei, akinél 1760-ban írnok lett és akiknek könyvtárát Herder szabadon használhatta. Az orosz katonai sebész J. C. Schwarz-Erla javaslatára Herder 1762-ben Königsbergbe utazott, hogy sebész legyen. Sem szülővárosát, sem szüleit nem látta többé viszont.
Herder már az első boncolás láttán elájult, ezért inkább a teológiai pályára lépett. Egy tanítói állás és jóakaró emberbarátok lehetővé tették neki tanulmányai folytatását. Ez időben fő befolyással fejlődésére és irányára Johann Georg Hamann és Immanuel Kant voltak. Herder inkább az előbbihez vonzódott, bár ez utóbbinak kiváló tudományát s jelentőségét elismerte. Miután tanulmányait a legnagyobb szorgalommal és bámulatosan sokoldalúan befejezte, 1764-től 1769-ig Rigában gimnáziumi tanár és lelkész volt, mindkét hivatásában rendkívüli sikerrel. Itt lépett be a Zum Schwert (A kardhoz) nevű szabadkőműves páholyba.[2]
Hogy ember- és világismeretét gyarapítsa, 1769-ben elhagyta állását s nagyobb útra indult. Párizsba érkezte után holstein-eutini herceg utazótársául szólította föl, amit Herder elfogadott; de Strassburgban elvált a hercegtől, s egy félévig maradt e városban, hogy egy szemét gyermekkora óta bántó könnycsatornáját gyógyíttassa. Ekkor ismerkedett meg vele az ifjú Goethe, akire a nagy tudományú, gondolkodó s szellemes Herder rendkívül nagy hatással volt.
Strassburgból Bückeburgba ment Herder, ahol 1771-től 1776-ig szuperintendens és udvari lelkész volt. E hivatalában, valamint munkái után oly hírnévre tett szert, hogy a göttingeni egyetem 1775-ben a teológia tanárává meghívta; de Herder inkább Weimart választotta, ahová Károly Ágost herceg Goethe közbenjárására meghívta. Itt az egyház és iskola, az irodalom és közművelődés terén nagyszabású és egész Németországra, sőt a külföldre is kiható munkásságot fejtett ki. Weimarba költözése után Herder belépett az Illuminátus rendbe, 1800 és 1803 között csatlakozott Friedrich Ludwig Schrödernek a szabadkőműves rituálék megújítása érdekében végzett munkájához.[2]
Életének estéjét fokozódó idegessége és betegeskedése kietlenné és szánalmassá tette. Legjobb barátaival, Goethével és Schillerrel is meglazult ez időben a régi benső viszony, s végül egészen elszigetelve, a világtól elzárva élte utolsó napjait.
Munkássága, hatása
Ellentmondásos, rejtélyes és teljesítményében ingadozó volt kortársaihoz képest, de sokoldalúbb és gazdagabb szellemiségű is, mint azok. A német irodalmi és társadalmi élet 18. században végbement nagy átalakulásában jelentős szerepe volt. Szellemiségének nyomait nem csak a szűkebb értelemben vett irodalomban lelhetjük fel, hanem a tudomány azon szakterületein is, amelyek az ő ösztönzésére indultak el a maguk útján. A gondolatvilág gazdagsága, a képek zsenialitása és költői beleérzése mutatkozik meg művein; a humanitás keresése, követelése pedig végigkíséri írói munkásságát. Történészi munkásságában az organikus történelemszemlélet jellemző, a történelem nála természettudományos jellegű és keretű. Minden népet egyenlőnek tartott, amelyeknek saját országuk és egyéni fejlődésük van.
Több területen volt tehetséges, de ezen területek mindegyikén ingadozott alkotói tevékenysége, és ezért költőként csak elvétve alkotott maradandót. Saját etikai pátoszát hangulatokkal, érzésekkel egybeszőve egyedülálló remekeket alkotott, és műfordítóként lehetővé tették számára az idegen költői szellemiség németre való átültetését.
Magyarországon leginkább a magyar nyelv eltűnéséről szóló jóslatáról ismerjük Herder nevét.
Lengyel Balázs (Budapest, 1918. augusztus 21. – Budapest, 2007. február 22.)
Széchenyi- és József Attila-díjas díjas kritikus, író. 1998-tól haláláig a Digitális Irodalmi Akadémia tagja.
*
Budapesten született, 1918. augusztus 21-én. Középiskolai éveit előbb a Werbőczy, majd a fasori Evangélikus Gimnáziumban kezdte, s a Református Gimnáziumban érettségivel fejezte be 1936-ban. Még ebben az évben megkezdte egyetemi tanulmányait a Pázmány Péter Tudományegyetem jogi karán.
1937-ben joghallgatóként belépett az Egyetemi Körbe. Az ebből alakult Márciusi Front munkájában is részt vett, kiáltványának felelős szerkesztője volt. Ebben az időben kötött ismeretséget és barátságot korosztályának demokratikus és antifasiszta elkötelezettségű, idősebb tagjaival: Szabó Zoltánnal, Bibó Istvánnal és másokkal. 1938-ban az ő ötlete alapján jött létre a Szellemi Honvédelem Naptára (a Magyar Nemzet egyik rovata volt). Ennek 1940. évi kötetében Babits Mihály, Cs. Szabó László, Móricz Zsigmond, Szekfű Gyula, Tamási Áron és mások mellett Lengyel Balázs is szerepelt.
Ettől az évtől gyakornok volt a budapesti Pénzügyigazgatóságon. 1940-ben megszerezte a jogi doktorátust. 1942 tavaszán ismerkedett meg Nemes Nagy Ágnessel. 1942 őszétől katonai szolgálatot teljesített, hadműveleti területen volt. 1943-ban először Becsén, azután pedig a Muraközben mint karpaszományos szakaszvezető, hadapród őrmester teljesített szolgálatot. 1943-ban és 1944 elején írása jelent meg a Magyar Csillagban. 1944. április 20-án házasságot kötött Nemes Nagy Ágnessel.
Októberben alakulatát elhagyta, katonaszökevényként Budapestre utazott, ahol sikeres és sikertelen mentőakciókban vett részt.
1945 januárjában, a főváros bevétele után orosz katonák a nyílt utcán elfogták és Gödöllőre vitték. Miután innen Debrecenbe vitték demokratikus katonának, ott leszerelt, és állást kért Erdei Ferenctől, a belügyminisztertől. Ez év áprilisától a Belügyminisztérium elnöki osztályának helyettes vezetője lett. A nemzetgyűlési választások után a VKM Szabadművelődési Osztályán dolgozott. 1946 és 1948 között az Újhold szerkesztője volt. 1947 őszén Nemes Nagy Ágnessel egy ösztöndíj segítségével Rómába és Párizsba utazhatott. 1948 elején megjelent első kötete: A mai magyar líra. Ebben az évben őt is és az Újholdat is sok támadás érte a hivatalossá és egyetlenné váló irodalompolitika részéről; amikor pedig nyár végén hazaérkeztek, már a határon elvették mindkettőjük útlevelét.
1949-ben rendelkezési állományba helyezték, egy ideig hitegették szegedi egyetemi állással (Pedagógiai Főiskola), ám 1950-ben visszamenőleges hatállyal nyugdíjazták.
1950-től alkalmi fordításokból, szerkesztésekből, ifjúsági irodalom írásából (pl.: A szebeni fiúk) tartotta fenn magát; önálló művei, tanulmányai, esszéi, kötetei megjelenéséről szó sem lehetett. 1957 elején letartóztatták, de semmi politikai tevékenységet nem tudtak rábizonyítani. 1958-ban elvált Nemes Nagy Ágnestől, akivel azonban szellemi kapcsolata és barátsága annak haláláig megmaradt.
A hatvanas évek közepétől, ahogyan a politikai nyomás csökkent, újból állást kaphatott, először a Corvina, később pedig a Móra Kiadóban. Megjelenhettek kritikái is, bár második tanulmánykötetére egészen 1972-ig kellett még várni. 1971 áprilisában újból megnősült, második felesége Kerek Veronika, fia ifjabb Lengyel Balázs. Két unokája van.
A hetvenes évek közepétől többször fölvetődött az Újhold valamilyen feltámasztása. 1984-ben a Jelenkor lehetőséget nyújtott Lengyel Balázsnak egy vendégszám megszerkesztésére. S ha a periodikusan megjelenő lap feltámasztására nem is volt meg a lehetőség, a 80-as évek végétől évente kétszer, félévkönyvként Újhold-Évkönyv néven 12 kötete (1991-ig) megjelenhetett.
Lengyel Balázs nyolcadik évtizedében is aktívan részt vett az irodalmi életben, s a különféle lapok szívesen közölték kritikáit, esszéit, emlékezéseit.
Babits Mihály összefoglaló jellemzése szerint „Alig képzelhető író, Galsworthynál egyformább, megbízhatóbb, meglepetéseket kizáróbb nívójú. Nemes tónus, de középszerű érdekesség jellemezte számomra minden művét; a közönség viszont ugyanezeket a műveket magas szépségű, és mégis könnyű, jó olvasmányoknak találta.”
Élete
Galsworthy gazdag nagypolgári családba született, szülei John és Blanche Bailey voltak. Nagy kiterjedésű családi birtokuk ma három iskolának ad otthont (Marymount International, Rokeby Preparatory School és Holy Cross).
Harrow-ban és Oxfordban tanult, ügyvédnek készült. A jogi pálya azonban nem érdekelte, ehelyett külföldre utazott, hogy a család hajózási üzletével kapcsolatos ügyeket intézze. Utazása során megismerkedett Joseph Conraddal, aki akkor tengerészként dolgozott, és a két jövendő regényíró szoros barátságot kötött.
1895-ben viszonyt kezdett Ada Nemesis Pearsonnal, aki egyik unokatestvérének a felesége volt. Az asszony válása után, 1905. szeptember 23-án összeházasodtak és együtt maradtak Galsworthy 1933-ban bekövetkezett haláláig. A házasság előtt titokban együtt éltek egy Wingstone nevű tanyán. 1908-ban Galsworthy hosszú lejáratú bérleti szerződést kötött az épület egy részére és ez lett a második otthonuk, 1923-ig.
Első megjelent művét, a From the Four Winds című novelláskötetet 1897-ben adták ki. Ez és még több következő műve John Sinjohn írói álnéven jelent meg, és csak 1904-ben a The Island Phariseestől kezdve publikált saját nevén, valószínűleg apja halála miatt. Első színdarabja, a The Silver Box (1906) sikert aratott, ezt követte ugyanabban az évben a The Man of Property (A vagyon ura), a Forsyte trilógia első része. Noha egyaránt írt színdarabokat és regényeket, saját korában főleg drámaíróként szerzett hírnevet. A korszak más íróihoz, például George Bernard Shaw-hoz hasonlóan, darabjai társadalmi kérdésekkel foglalkoztak. Két legismertebb műve a Strife (1909) és a The Skin Game (1920).
Manapság sokkal inkább regényei, és különösen A Forsyte Saga révén ismerik. Ezek a regények a felső középosztály életét ábrázolják. Ezekben kritizálja az angol középosztály erkölcseit, drámáiban azonban „bizonyos impasszibilitást igyekszik megőrizni”. Noha rokonszenvvel tekint alakjaira, rávilágít elszigetelt, sznob és birtokvágyó életmódjukra. Galsworthyt tekintik a VII. Edward kora egyik első írójának. Visszatérő motívum műveiben a házasságában boldogtalan asszony témája. Irene Forsyte alakjához Ada Pearson volt a minta, noha az asszony előző házassága nem volt olyan szerencsétlen, mint Irene-é.
A művei kevésbé meggyőzőek, amikor a szélesebb brit társadalom változó képét próbálja megragadni. Írásaiban kiállt a börtönök reformja, a nők jogai, az állatok jóléte kérdésében, de ezek csekély hatást gyakoroltak megírásuk korszaka után. Az első világháború alatt egy franciaországi kórházban dolgozott. 1921-ben őt választották a Nemzetközi PEN Club első elnökének, 1929-ben az Order of Merittel tüntették ki és 1932-ben irodalmi Nobel-díjat kapott. A díj átadási ünnepségén betegsége miatt nem vett részt és hat héttel később meg is halt.
Életének utolsó hét évében a West Sussex-i Buryban élt. Végakaratának megfelelően elhamvasztották és hamvait egy repülőgépről szétszórták a South Downs felett, de ettől eltekintve van egy síremléke a highgate-i új temetőben. Halála után regényeinek népszerűsége gyorsan elenyészett, de a A Forsyte Saga1967-es tévésorozat-feldolgozása ismét sikerré vált.
Főbb művei
Magyarul
1944-ig
Egy udvarház; ford. Tóth Wanda; Nyugat, Bp., 1914
A gazdag férfiú; ford. Balla Mihály; Pantheon, Bp., 1923
Erwin Schrödinger 1887-ben Bécsben született, nagyapja műszaki főiskolai tanár volt, így Erwin intellektuális környezetben nőtt fel. Schrödinger már kisiskolás évei alatt nagy érdeklődést tanúsított a legkülönbözőbb tantárgyak iránt. Érdekelte a fizika – ugyanakkor azonban az antik nyelvek, a költészet és a logika problémái iránt is érdeklődött. Az ókor, különösen az antik filozófia iránti érdeklődése egész életén át folytatódott. Eredetiben olvasta az ógörög szövegeket és elméjét nagyon foglalkoztatta ezek értelmezése. Egyszer azzal lepett meg bennünket Dublinban, hogy a „Kvantumelmélet 2000 éve” címmel hirdetett meg egy szemináriumot. Előadásában Zenon paradoxonáról beszélt, amely szerint a repülő nyílvessző minden időpillanatban nyugalomba, de mozgásban is van. Ezt a paradoxont összehasonlította a kvantummechanika bizonyos elképzeléseivel és a kvantummechanika kezdetét eredeti módon összekapcsolta Zenonnal. Ez a gondolat nagyon hatalmába kerítette.
Schrödinger Bécsben járt egyetemre és tudományos munkáját is ott kezdte. Szerencséjére olyan tanárai voltak, mint Hasenöhrl és Exner; azokat az eszméket és azokat a matematikai módszereket, amelyeket első tudományos időszaka alatt tanult meg, későbbi munkájában sikeresen alkalmazta.
Az első világháború után, amelyben tüzértisztként szolgált, Bécsben helyezkedett el M. Wien tanársegédeként. Később Stuttgartban és Boroszlóban is dolgozott és hat évet töltött el Zürichben von Laue utódaként. A Zürichben eltöltött időszak különösen gyümölcsözőnek bizonyult, amelyre mindig szeretettel emlékezett vissza.
Zürichben Schrödinger az elméleti fizika egész sor témáján dolgozott, és legnagyobb teljesítménye – a hullámmechanika megteremtése – is erre az időszakra esik.
Schrödinger 1927-ben Berlinbe ment, ahol Max Planck utóda lett. Berlini tevékenysége 1933-ban véget ért, amikoris úgy érezte, hogy nem tud Berlinben maradni a fasiszta uralom alatt. Meglehetősen hirtelen hagyta el Berlint és szerzett állást Oxfordban. Úgy tűnik, hogy az oxfordi tartózkodás nem nagyon volt számára kielégítő és 1936-ban – a náci megszállás érlelődő fenyegetése ellenére – elfogadott egy kinevezést Grazban. Kétségtelenül a szülőhazája iránti ragaszkodása volt az egyik erős indítéka arra, hogy egy ilyen kinevezést elfogadott. Ausztria elözönlése után el kellett menekülnie az országból.
Genfbe ment, ahol Írország elnökével, De Valeraval találkozott. De Valera-nak régi elképzelése volt, hogy Dublinban tudományos centrumot alapít és meghív sok kiváló tudóst, akiknek – javaslata szerint – alkalmas feltételeket teremtenek a tudományos munkához. Schrödinger elfogadta a kinevezést és ez volt az első lépés a Dublin Institute for Advanced Studies megvalósítása felé, amely intézményt nem sokkal ezután létre is hozták.
Schrödinger az intézet vezető professzora és az Elméleti Fizikai Iskola vezetője lett. 1956-ban ment nyugdíjba és visszatért Bécsbe, ahol életének utolsó éveit töltötte.
II.
Schrödinger munkájáról először bécsi diákként hallottam. Visszatekintve meg kell vallanom, hogy az első verzió, amely eljutott hozzám, gondolatainak valamilyen meglehetősen misztifikált torzítása volt. Ámde nem sokkal később, 1932-ben, amikor tanulmányaimat Berlinben folytattam, abban a szerencsében részesültem, hogy személyesen Schrödingertől hallottam előadásokat a berlini egyetemen.
Schrödingert mindig is a konvenciókkal nem sokat törődő, eredeti személyiségnek ismerték. Első személyes benyomásom mindig élénken emlékezetemben marad. Beléptem a berlini egyetem egyik nagy előadótermébe, hogy meghallgassam előadását. Ekkoriban Berlinben a professzorok, sőt a tanársegédek is igen gondosan öltözködtek. Belépett egy kis, vidékiesen öltözött emberke és elkezdte az előadását hevesen gesztikulálva, erős bécsi kiejtéssel. Bevallom, első reakcióm a nevetési inger volt. De hamar Schrödinger varázsa alá kerültem és megéreztem az általa közölt gondolatok mélységét. Miközben előadott, úgy tűnt, hogy a témával akkor és ott küzd meg.
Úgy éreztem, hogy mint fizikus igen sokat tanultam Schrödingertől, először egyetemi éveim alatt, majd húsz évvel később Dublinban, ahol kollégák voltunk. Dublinban, amikor találkoztunk, úgy látszott, hogy alig változott, azzal lepte meg a lakosságot, hogy ő az „öreg professzor”, aki kerékpáron megy dolgozni, hátán egy hátizsákkal. Később vásárolt egy segédmotort, amelyet szemmel látható élvezettel mutatott be nekünk.
Erwin Schrödinger nagyon erősen individualista volt, és ami ilyen esetekben gyakran megtörténik, sohasem tudott jól kijönni a környezetével. Ez sok kellemetlenséget okozott neki és valószínűleg ez volt az oka, hogy sohasem alapított iskolát, hanem egyedül dolgozott a problémák seregén.
Úgy tűnik, én személy szerint azok közé az emberek közé tartoztam, akikkel igen jól kijött. Bár sokkal fiatalabb voltam nála, amikor Dublinba érkeztem, ő és felesége igen szívélyesen üdvözölt és a baráti kapcsolatok végig megmaradtak.
III.
A fizikai realitáshoz való ragaszkodása volt az, ami Schrödingernek a fizikáról vallott felfogását egész életében jellemezte. Egyike volt azoknak a fizikusoknak, akik igazán tudták és nagyra értékelték a klasszikus fizikát és élete végéig vallotta azt a meggyőződést, hogy a klasszikus fizika fogalmait kell – meg ha azok bizonyos mértékig módosításra is szorulnak fenntartani, bármilyen fizikai problémával foglalkozzunk is.
Schrödinger gondolkodásmódjában lényeges vonás volt, hogy klasszikus fogalmakból indult ki és mindig a végsőkig gyanakvó volt az olyan fogalmakkal szemben, amelyek ellentmondani látszottak a hétköznapi gondolkodásnak. Részt vettem olyan szemináriumokon, ahol parázs viták voltak Schrödinger és más fizikusok között. Schrödinger egy olyan kijelentést tett, amely nagyon mélyen hatott rám és amelyet azóta nagyon gyakran idéztem. Ezt mondta: „Az emberi nyelvnek van egy nagy hátránya. Lehetővé teszi, hogy nyelvtanilag korrekt, de értelem nélküli mondatokat mondjunk”. Példaként ezt mondta: „Beszélhetünk négyszögletes körről, jóllehet, egy ilyen kifejezést használva egyszerűen csak zajt csapunk a szánkkal, mivel a kör nem szögletes és a négyszög nem kerek.” Schrödinger azon a véleményen volt, hogy az elméleti fizikában gyakran használják fel a „négyszögletes köröket” olyan problémákkal kapcsolatban, ahol valamit el kell rejteni.
Filozófiai nézetei miatt Schrödinger sohasem békélt meg a kvantumelmélettel, és különösen elégedetlen volt a kvantumelektrodinamikával. A kvantumelmélet hőskorában (amely elmélet megalkotásában Schrödinger jelentős szerepet játszott) Bohr meghívta Koppenhágába, ahol megkísérelte, hogy „megmentse Schrödinger lelkét” és egyéni előadásokat tartott neki arról, hogy miért korrekt a kvantumelmélet az ortodox formájában. Ezek az előadások láthatólag nem győzték meg Schrödingert, másrészt viszont ő sem tudott olyan konzisztens elméletet javasolni, amely az ortodox elméletet felválthatta volna, és így Scrödinger élete végéig szkeptikus maradt anélkül, hogy képes lett volna pozitív javaslatot tenni arra, hogyan kell azokat az elképzeléseket megváltoztatni, amelyeket nem kívánt elfogadni.
Amikor utoljára találkoztam vele Bécsben, barátian elbeszélgettünk és a beszélgetés, mint minden ilyen beszélgetés, az elmélet bírálatával foglalkozott. Saját kísérleteimről beszélgettünk, amelyek az ő egyik kísérleti vizsgálatához hasonlóan (amelyet az alábbiakban le fogok írni) a fény alapvető tulajdonságaival foglalkoztak. Rokonszenvét fejezte ki a kvantumelmélet megváltoztatására irányuló erőfeszítéseim iránt, de figyelmeztetett: „Ön tudja, hogy az elméletet sok igen okos ember építette fel, és nagyon nehéz feladat egy ilyen gondosan kidolgozott anyagban hibát találni.” Ez a figyelmeztetés bizonyos mértékű szomorú beletörődést is tartalmazott.
Közlök itt egy bekezdést abból a levélből, amelyet azután kaptam tőle, hogy az első eredményeimet ismertettem vele. A levelet – mint minden levelét kézzel írta, figyelemre méltóan tiszta írásával.
Kedves Jánossy Úr!
Mindkét eredménye rendkívül fontosnak tűnik számomra. A másodikból (ahol egymástól átlagosan több mint 3 km távolságban levő „fotonok” számlálóval letapogatható interferenciaképet adnak) következik, hogy nem képzelhető el, hogy „egy foton áthaladása alatt” csak vagy az egyik, vagy a másik fényúton történik valóságos fizikai gerjesztés. Azért mondom, hogy ez nem képzelhető el, mert mindkét fényutat együtt ténylegesen meg kell tenni ahhoz, hogy a fotonbecsapódásoknak egy periodikus eloszlása jöjjön létre a felfogó tartományban; éspedig fizikai folyamat kell, hogy odaérjen, nem pedig egy gondolathullám, amely (kivéve paranoiás parapszichológus elmék számára) a fotonbecsapódások eloszlását nem befolyásolhatja.
IV.
Még fiatalon, 1919-ben, Schrödinger elvégzett egy kísérletet, amely a fizika egyik alapvető kérdésére irányult. Igen figyelemre méltó dolog az, ha egy elméleti fizikus a pályafutását egy bonyolult kísérleti munkával kezdi. Ennek a munkának a jelentősége miatt itt röviden leírjuk a kísérletet.
A kísérlet Einstein fotonhipotézisével volt kapcsolatos. Einstein hipotézise nagy meglepetést keltett és mindig nagyon nehéznek látszott annak megértése, hogy a fény, amely igen markáns hullámtulajdonságokkal rendelkezik, hogyan állhat mégis egyenes vonalak mentén haladó részecskékből (fotonokból).
Felmerül az a kérdés, hogy a fényforrás egyes atomjai milyen fajta sugárzást bocsátanak ki. Einstein hipotézisével kapcsolatban egyes fizikusok megkockáztatták azt az állítást, hogy az egyes atom, amikor sugárzást bocsát ki, akkor ezt egy szűk kúpban teszi; az így keletkező hipotétikus sugárzást hívták „tűsugárzásnak”. Maxwell és Hertz jól megalapozott elmélete értelmében inkább arra kellene gondolnunk, hogy az atomok egyidejűleg minden irányba sugároznak és ez a sugárzás nincs egy kúpba bezárva. Schrödinger kísérlete, amelyben fényforrásként igen vékony wolfrámszálat használt, azt bizonyította, hogy a hagyományos nézet a helyes, és a wolfrámszál atomjai semmi esetre sem bocsátanak ki semmi olyasmit, ami a tűsugárzásához lenne hasonló.
Schrödinger, amikor eredményeit publikálta, nem tudta, hogy Selényi Pál magyar fizikus – az övétől nagyon különböző módszert használva – hasonló kísérletet végzett el, de sokkal korábban, és hogy Selényi korai kísérlete ugyanarra-a következtetésre vezetett, mint amelyre Schrödinger jutott. Selényi és Schrödinger kísérletei a fénykibocsátás módjának egy igen fontos tulajdonságát állapították meg.
V.
A hullámmechanika megfogalmazása volt az a nagy tudományos teljesítmény, amelyért Schrödinger 1933-ban megkapta a Nobel-díjat.
Hogy lássuk ennek a teljesítménynek a hátterét, azokból a nézetekből indulhatunk ki, amelyeket a fizikusok a múlt század végén vallottak. Ebben az időszakban Kirchhoff és mások nagyon bizakodóak és magabiztosak voltak a fizika állapotát illetően. Kijelentették, hogy a fizika lényegében be van fejezve. A mechanikával és az elektromágneses elmélettel az összes többi problémát meg lehet oldani; azt bizonyították, hogy egyetlen dolog van hátra: pontosan meg kell állapítani, hogy milyen erők hatnak az atomok között. Azt gondolták, hogy ha egyszer ezeket az erőket ismerik, akkor az összes többi probléma arra redukálódik, hogy a mechanika törvényeit felhasználva kiszámítsák az atomi rendszerek egyensúlyi alakzatait és mozgását.
Ezek a 19. század végén élő remények nem váltak valóra. A röntgensugarak, a radioaktivitás, a fotoelektromos hatás felfedezése gyorsan követte egymást. Ezek a felfedezések nagy meglepetést okoztak, és hatásukra a természet törvényeinek ismeretéről alkotott véleményünk sokkal szerényebbé vált. Kiderült például, hogy a stabilis atomokat nem lehet úgy leírni, mint a Coulomb-erő által egymásra ható elektronok és protonok együttesét. Az így felépített rendszerek sohasem lennének stabilak és nem lehetne elvárni, hogy olyan módon bocsássanak ki spektrumvonalakat, mint a valóságos atomok.
Az első jelentős lépés az atomszerkezet ellentmondásmentes elmélete felé Bohr első atommodellje volt, amely Rutherfordnak arra a felfedezésére alapult, hogy az atomok egy viszonylag kicsi és nehéz magból állnak, amelyet elektronok vesznek körül. Bohr feltételezte, hogy az elektronok a mag körüli pályákon mozognak, nagyon hasonlóan ahhoz, ahogyan a bolygók mozognak a Nap körül. Az atomokban azonban – a Bohr-hipotézis szerint – az elektronokat csak kiválasztott pályákon lehet megtalálni, és átugrásuk az egyik kiválasztott pályáról a másikra hirtelen történik. Bohr ezeket a „kvantum-ugrásokat” kapcsolatba hozta a fény kibocsátásával és elnyelésével.
Anélkül, hogy kisebbíteni akarnánk Bohr nagy érdemét, rá kell mutatnunk, hogy akkor ezt a modellt ideiglenes hipotézisnek tekintették, amely egy sokkal kielégítőbb elmélet megfogalmazását kell, hogy elősegítse. Bohrnak személy szerint nem voltak illúziói hipotézisének véglegességét illetően. Éppen emiatt eléggé szerencsétlen dolog, hogy ezt az előzetes elméletet később „kanonizálták” és mind az iskolás gyerekeknek, mind pedig a kezdő egyetemi hallgatóknak ezt az elméletet tanítják, gyakran anélkül, hogy az elmélet elégtelenségére figyelmeztetnének.
Bohr első modelljének részint a sikereitől, részint pedig az erős hiányosságaitól sarkallva széles körű tevékenység indult meg azzal a céllal, hogy Bohr elméletét valami sokkal véglegesebbel helyettesítsék. Heisenbergnek 1926-ban sikerült megtalálni a klasszikus mechanikának egy matematikai általánosítását. Ez az általánosítás elvezetett a Bohr-elméletnek mindazokhoz az eredményeihez, amelyek helyesek voltak, ezenkívül azonban nagyon sok olyan jelenséget is meglepően pontosan leírt, amelyekre Bohr eredeti elképzelése nem tudott magyarázatot adni.
VI.
Schrödinger ugyancsak elégedetlen volt a Bohr-elmélettel, de ő újfajta módon próbálta megközelíteni az atomi jelenségeket, s úgy tűnt, hogy e megközelítés alapvetően különbözik Heisenbergétől.
Mivel Schrödinger nem volt megelégedve a Bohr-modellel, megpróbálta a Bohr-elméletet úgy átalakítani, hogy az elektronpályák és kvantumugrások meglehetősen misztikus elképzelése közelebb kerüljön a klasszikus fogalmakhoz. Schrödinger felhasználta a nagy francia fizikusnak, Louis de Broglie-nak igen figyelemre méltó megfontolásait. Pusztán elméleti megfontolásokból de Broglie arra a következtetésre jutott, hogy bármely p impulzussal rendelkező részecskét (pl. egy elektront) = h/p hullámhosszúságú hullámok kísérnek. De Broglie-nak ezt a megfontolását meglepő módon igazolták Davisson és Germer kísérletei, akik azt találták, hogy fémfóliák által visszaszórt elektronok megfelelő hullámhosszúságú röntgensugarakhoz hasonló interferenciatulajdonságokat mutatnak. Az elektronokkal kapott interferenciaképek alátámasztották de Broglie elméletét.
Schrödingernek sikerült pontos formulát adni a részecske és az őt kísérő hullámok mozgására, amely hullámokat anyaghullámoknak (Materiewellen) lehet nevezni. Tisztán fenomenológiai úton kezdte megfontolásait, rámutatva, hogy lencsék és prizmák viselkedését le lehet úgy írni, hogy a fényt bizonyos geometriai törvényeknek eleget tévő sugarakból állónak tekintjük. A geometriai optika törvényeinek segítségével igen kielégítő leírást kaphatunk az olyan optikai jelenségekre, mint a sugarak, lencsék vagy prizmák által történő eltérítése. A geometriai optika törvényei mindaddig érvényesek, ameddig nagyok azok a tárgyak, amelyekre a fény esik, azaz a tárgyak nagyok a fény hullámhosszához képest. Mihelyt olyan nagyságrendű tárgyakkal rendelkezünk, mint a rájuk eső fény hullámhossza, új jelenségek lépnek fel, mégpedig az interferencia és a fényelhajlás.
Schrödinger a geometriai optikát és a hullámoptikát összekötő matematikai összefüggések vizsgálatából indult ki. Azt a zseniális feltevést tette, hogy amilyen módon közelítik a fényjelek geometriai pályái a fény hullámtulajdonságait, ugyanúgy közelítik a részecskéknek a klasszikus elmélet által számított pályái a részecskéket kísérő hullámok mozgását. Az optikai analógiát felhasználva Schrödinger megfogalmazta a részecskék hullámelméletét, amely úgy viszonylott a részecskék mozgásának klasszikus elméletéhez, ahogy a geometriai optika viszonylik a hullámoptikához.
Schrödinger bevezetett egy fényfüggvényt, amit rendszerint -vel jelölnek és amit hullámfüggvénynek neveznek. A hullámfüggvény eleget tesz néhány összefüggésnek, amelyek bizonyos mértékig hasonlóak azokhoz az összefüggésekhez, amelyeket Maxwell talált az elektromágneses mezőre. A függvény így a részecskék hullámtulajdonságait írja le. A részecskéket magukat hullámcsomagokkal, azaz egy nem túlságosan nagy térrészben koncentrált hullámokkal lehet reprezentálni. Egy ilyen hullámcsomag a részecskéhez hasonlóan mint egész mozog, ugyanakkor azonban belső hullámszerkezete miatt a hullámcsomag interferenciajelenségeket hoz létre.
Ráadásul a hullámcsomag – és ez volt a Schrödinger-féle elképzelés fő nehézsége – hajlamos arra, hogy szétfolyjon, ha nincsenek olyan erők, amelyek összetartanák.
A Schrödinger által adott egzakt matematikai megfogalmazás sok atomi tulajdonság kvantitatív leírását engedte meg, és emellett a Heisenberg-féle absztrakt matematikai formalizmussal egyező eredményre vezetett.
Heisenberg és Schrödinger eredményei közötti egyezés rendkívül meglepőnek látszott, minthogy a két elmélet tökéletesen eltérő nézőpontból indult ki. Nem sokkal később Neumann János magyar származású fizikus tisztázta ezt a problémát. Neumann bebizonyította, hogy a két elmélet, bár teljesen eltér felfogásában, matematikailag teljesen egyező. A két elmélet ugyanazt a jelenséget eltérő matematikai formalizmussal írja le.
VII.
Schrödinger hullámegyenletének segítségével (amiként Heisenberg egyenértékű elméletével is) elméletileg ki lehet számítani az atomok spektrumát és egyéb olyan paramétereket, mint az atomok átmérője, mágneses momentuma stb. A számítások eredményei kiválóan egyeznek a megfigyelésekkel, így világos, hogy az elmélet tökéletesen írja le az atomok tényleges viselkedését.
Felmerült a kérdés, hogy mi a részletes interpretációja a két matematikai formalizmusnak. A Heisenberg-képet illetően azt hangsúlyozták, hogy ez a formalizmus nem enged meg további „szemléletes” (anschaulich) interpretációt. A kialakult vélemény szerint az a tény, miszerint a Heisenberg-féle formalizmust nem lehet modell segítségével egyszerűen értelmezni, nem hiányossága az elméletnek, hanem ellenkezőleg, ezt a modern fizika lényeges új vonásának tekintették. Azt sugalmazták, hogy amíg a klasszikus elméleteknek jellemző vonása az, hogy „modellekre” van szükségük, addig a modern fizika csak a jelenségeket leíró absztrakt matematikai formalizmust ad számunkra, és teljességgel „tudománytalannak” tekintették az olyan további kérdések felvetését, hogy a használt matematikai szimbólumok a valóságban minek felelnek meg.
Schrödinger szemben állt ezzel az új divatú szokással és mindig reménykedett, hogy valamikor lehetségessé válik a kvantumelmélet formalizmusának a jobb megértése, reménykedett, hogy a szereplő mennyiségek közvetlen fizikai jelentése valamilyen későbbi időpontban világossá válik. Ezekkel a reményekkel és nézetekkel Schrödinger egy, a szokásostól teljességgel eltérő nézőpontot képviselt, ami sok vitára adott okot.
VIII.
A kvantummechanika interpretálását illetően a fő kérdés a hullámfüggvény fizikai jelentésével függött össze. Schrödinger elgondolása a bevezetésekor kétségtelenül az volt, hogy ez a függvény egy igazi hullám amplitúdóját és fázisát írja le. Schrödinger azt gondolta, hogy a részecske valójában nincs egy pontba sűrítve, hanem „szét van kenődve” egy véges tartományba. Ezen a tartományon belül -szerű mennyiség írja le a szétkent részecske sűrűségeloszlását.
Schrödingernek ez az igen egyszerű elképzelése azonban nehézségekbe ütközött. Két fő nehézség volt. Először a matematikai formalizmus; a Schrödinger-egyenlet ugyanis kiválóan alkalmas volt arra, hogy leírja egyetlen részecske, valamint egymással kölcsönhatásban lévő részecskék együttesének mozgását. A -nek az az interpretációja, hogy a szétkent részecske sűrűségét adja meg, úgy látszott, hogy csak egyetlen részecskéből álló rendszer esetében működik. Továbbá, ha csak egyetlen részecske mozgását vizsgáljuk, a függvény hajlamos arra, hogy idővel szétfolyjon. Ezért az egy részecskét megtestesítő hullámcsomagtól azt kell várnunk, hogy az idő folyamán növekszik és elegendően hosszú idő után az összes részecske egy általános felhőbe olvad össze.
A hullámfüggvény interpretálásának mindkét nehézsége eltűnik, ha Max Born egy hipotézisének megfelelően feltesszük, hogy a nem a részecske szétfolyt sűrűségét reprezentálja, hanem inkább annak a valószínűségét adja meg, hogy a részecskét különböző helyeken megtaláljuk. Born így a következő alapfeltevésből indult ki. A függvény által leírt részecske a valóságban pontszerű. A nem adja meg pontosan, hogy a részecske hol található, csak valószínűségi állítást ad. Így feltesszük, hogy nagy annak valószínűsége, hogy a részecske megtalálható egy olyan helyen, ahol a viszonylag nagy értékkel rendelkezik, de valószínűtlen a részecske megtalálása olyan helyeken, ahol értéke kicsi.
Schrödinger nem fogadta el az elméletének Born által adott interpretációját, de jobb interpretációt ő sem tudott ajánlani. A fentebb idézett beszélgetés és levél, ugyancsak ezzel a kérdéssel volt kapcsolatos. Megfogalmazták egyesek azt a szélsőséges nézetet is, amely szerint „gondolat-hullámot” (Gedankenwelle) jelképez, erre a nézetre utalt Schrödinger meglehetősen erős kifejezést használva a fentebb idézett levélben.
Schrödinger nem a statisztikai értelmezését kifogásolta. Amit Schrödinger elutasított, az -nek egyfajta kevert interpretációja volt, amelyről láthatólag úgy érezte, hogy azt a fentiekben már említett „négyszögletes körrel” azonos kategóriába kell tenni. Valóban a húszas évek végén és a harmincas évek elején sok filozófiai elmélkedést publikáltak, amelyek azt állították, hogy az új kvantumelmélet megmutatta: a fizikában eltűntek a határok az objektum és a szubjektum között; ezek az érvelések tendenciózusan azt mondták, hogy a gondolkodásunk bizonyos mértékig befolyásolja a fizikai folyamatokat. Az ilyen állítások – amelyek bizonyos időszakban igen gyakoriak voltak – olyan felfogást tükröztek, amelyet Schrödinger nem kívánt elfogadni. Azért, hogy egyes elképzelések abszurditását bemutassa, Schrödinger kitalálta a macskával kapcsolatos paradoxont, amelyet számos alkalommal elismételt, némelykor az ortodox fizikai iskola tagjainak nagy bosszúságára.
Born valószínűségi hipotézisét kiterjesztve az ember arra a következtetésre jut, hogy egy fizikai rendszer (mondjuk egy atom) lehet úgynevezett „kevert állapotban”. Hogy ezt a fogalmat világosabban megmagyarázzuk, megjegyezzük, hogy egy atom különböző állapotokban lehet, pl. alapállapotában, ahol az energiája minimális. Az atom lehet úgynevezett gerjesztett állapotban is, ilyen állapotban az energiája meghaladja az alapállapotbeli energiát. A gerjesztett atom átmehet az alapállapotba, miközben energia szabadul fel és egy foton bocsátódik ki.
A kvantumelméleti terminológiában kevert állapotokról is beszélünk, ahol az atom mondjuk 50%-os valószínűséggel gerjesztett állapotban van és ugyanakkor 50%-os valószínűséggel az alapállapotban. Az állítás az, hogy a dolgoknak ez a kevert állapota mindaddig fennáll, ameddig egy megfigyelő nem érkezik. A megfigyelőről felteszik, hogy végrehajt egy kísérletet és ennek a kísérletnek az eredményeképpen azt találja, hogy az atom alapállapotban van, vagy azt találja, hogy az atom gerjesztett állapotban van. Az állítás az, hogy az atom állapota csak a megfigyelés eredményeként fog a két állapot valamelyikébe „ugrani”.
A fenti fogalom egészen egyszerű lenne, ha megelégednénk azzal, hogy a következőt mondjuk: a kísérlet végrehajtása előtt nem tudjuk, hogy az atom az egyik vagy másik állapotban van-e, és ezért a megfigyelés eredményeképpen a tudásunk megváltozik. Egy nyilvánvaló példát adva: lehet, hogy nem tudom, hogy van-e pénz a tárcámban. Végrehajtok egy kísérletet: például előveszem a pénztárcámat és találok benne egy bankjegyet és így tudom, hogy van nálam pénz. A kvantumjelenségekben azonban a megfigyelő szerepét sokkal bonyolultabbnak tekintik.
Schrödinger nem fogadta el azt a fajta érvelést, amely Born valószínűségi elképzelésén alapult, és így megfogalmazta a következő történetet: képzeljünk el egy puskaporral töltött hordót, amelyen egy macska ül. A hordóhoz egy gyenge sugárzásnak kitett Geiger-Müller számláló által vezérelt gyújtószerkezet van erősítve. A számláló az általa kapott első impulzus hatására begyújtja a puskaport, felrobbantja és megsemmisíti a macskát. A feltevések szerint a Geiger-Müller számláló óránként átlagosan egy impulzust kap. Az egész berendezés egy nagy, zárt sátor belsejében van elhelyezve. Bekapcsolva a számlálót és egy órát várva azt hisszük, hogy a macska kb. 50%-os valószínűséggel életben van, és kb. 50%-os a valószínűsége annak, hogy a gyújtószerkezet felrobbant és a macska elpusztult. A kvantummechanika szerint – ahogy erre Schrödinger rámutatott – a macskát kevert hullámfüggvény írja le, amely olyan állapotnak felel meg, ahol a macska 50%-ban halott és 50%-ban élő. A hullámfüggvény abban a pillanatban „összehúzza magát”, amikor valaki benéz a sátorba és megállapítja a dolgok valódi állását.
Ezt a történetet sok évvel kitalálása után hallottam Schrödingertől. Addigra a történet még egy élvezetes kiegészítést kapott. Schrödinger tovább kérdezett: „Mi történik, ha azelőtt, hogy a hivatalos megfigyelő benézett volna a sátorba, egy kisfiú, akinek ezt szigorúan megtiltották, benézett a sátorba, látta a macskát, bár határozottan tagadja, hogy így cselekedett? A hullámfüggvényre a rossz kisfiú vagy a hivatalos megfigyelő hatott?”
Nem kívánom itt részletesen ismertetni, hogy ilyen filozófiai érveket vonultattak fel azzal a problémával kapcsolatban, amelyet Schrödinger e meglehetősen szellemes történettel próbált illusztrálni. Ugyanezt a problémát azonban Einstein, Rosen és Podolsky is megfogalmazta, szokásosabb tudományos érveket használva. Erről a témáról Einstein és Bohr között vita támadt, s az érvelés végén úgy látszott, hogy mindkét fél arról van meggyőződve, hogy bebizonyította a maga igazát. Schrödinger (velem együtt) ebben a kérdésben Einstein oldalán állott.
IX.
Berlinben és később Dublinban Schrödinger a legváltozatosabb fizikai problémákon dolgozott. Mindig nagyon vonzódott a valószínűségelmélet és a statisztika problémáihoz. A második világháború alatt valószínűleg megdöbbentette a katonai hatóságokat azzal, hogy egy olyan valószínűségelméleti problémát tárgyaló dolgozatot publikált, amelyben az atombomba kritikus méretének valamilyen nehezen tisztázható kérdését vizsgálta.
Schrödinger igen sokat dolgozott az általános relativitással kapcsolatos kérdéseken és megkísérelte egy, a gravitációt, az elektromágneses mezőt és a magerőket összekapcsoló egyesített térelmélet megalkotását. „Mi az élet?” címmel írt egy figyelemre méltó könyvet, amelyben a biológiai problémák kvantumelméleti vonatkozásaival foglalkozik. Ebben a művében kimutatja, hogy az általunk megevett kalóriáknak nagy ugyan a szerepe az emberi élet fenntartásában, de még sokkal nagyobb annak a negatív entrópiának a jelentősége, amelyet a kalóriákkal együtt fogyasztunk el.
Schrödinger Dublinből nyugdíjba vonult és visszament Ausztriába, ahol (az őt túlélő) feleségével töltötte el az utolsó éveit. Schrödinger nagy gondolkodó volt, akinek sok sikerben és csalódásban volt része, de akire mindig úgy fogunk emlékezni, mint olyan tudósra, aki nagyban hozzájárult a tudomány előrehaladásához.
