A párizsi kiállításon képeit meglátva Pablo Picasso ezt kérdezte: „Ki ez a barbár zseni?”
Aba-Novák Vilmos (Budapest, 1894. március 15. – Budapest, 1941. szeptember 29.) magyar festő, grafikus, a modern magyar festészet egyik legeredetibb és legvitatottabb tehetsége. 1912–14 között a budapesti Képzőművészeti Főiskolán tanult, majd dolgozott a szolnoki művésztelepen és Nagybányán. 1928–30-ig a Római Magyar Akadémia ösztöndíjasa, 1939-től a budapesti Képzőművészeti Főiskola tanára.
Mint freskófestő számos állami és egyházi megbízást teljesített (például: jászszentandrási római katolikus templom freskói, a szegedi Hősök kapuja, székesfehérvári Szent István-mauzóleum szekkói). 1937-ben elnyerte a párizsi világkiállítás, 1940-ben a XXII. velencei biennálé nagydíját.
Késői temperafestményeit virtuóz stílusa magába olvasztotta az expresszionizmus és az olasz novecento formanyelvének elemeit. Harsány színekkel festett, monumentális ihletettségű, dinamikus kompozíciók jellemzik; kedvelt témája volt a falusi vásár és a cirkusz világa. Bravúros technikával idézte fel – karikaturisztikus elemeket sem nélkülözve – az alföldi nép életét. Képeit a Magyar Nemzeti Galéria és más közgyűjtemények mellett számos magángyűjteményben őrzik.
1894. március 15-én Budapesten született. Édesapja a cseh-magyar származású Novák Gyula, vasútmérnök, édesanyja a bécsi születésű Waginger Róza volt. Eredeti teljes neve: Novák Vilmos József Zsigmond. Testvérei: Novák Gyula és Novák Mária. Kisgyerekkorát a Krisztinavárosban élte, már korán kezdett járni az ócskapiacra, ahol rajzeszközöket vásárolt.
1912-ben érettségizett a budapesti Toldi reálgimnáziumban, ezt követően a Képzőművészeti Főiskolán Révész Imre tanítványa lett. Tizennyolc éves rajztanárnövendékként felvette az Aba előnevet. 1913 nyarán a Szolnoki művésztelepen Fényes Adolftól olajfestést tanult. Alig megkezdett tanulmányait megszakította a háború, 1914 októberében bevonult a 29. honvédezredbe.
Számos kitüntetésben részesült, azonban a háborút – naplója tanúsága szerint – teljesen értelmetlennek, művészi ambíciói gátlójának tartotta. Megsebesült, jobb karja hosszú ideig béna maradt, közép- és felsőfokú rajztanári oklevelét mint szabadságos katona szerezte meg, 1918-ban. Ugyanebben az évben kitüntetésekkel szerelt le, majd egy évig a József Nádor Műegyetem kisegítő tanársegéde volt. Ősztől pedig Patkó Károllyal és Korb Erzsébettel Berény Róbert Városmajor utcai műtermében dolgoztak. Kora fiatalságától kezdve tudatosan készült festőnek.
1922 tavaszától három éven át Olgyai Viktor grafikai műtermének növendéke volt. Első grafikai kiállítása 1922 szeptemberében, az Ernst Múzeumban nyílt meg.
1923-tól a Magyar Rézkarcoló Művészek Egyesületének tagja lett. A következő évben részt vett a Képzőművészek Új Társaságának (KÚT) első Ernst Múzeumbeli csoportkiállításán. Ez évben vásárolta meg a Szépművészeti Múzeum Fahordás című olajképét.
1925-ben feleségével, modelljével: Katóval Zugligetbe költözött, nyáron Patkó Károllyal Felsőbányán festett. Elnyerte a Szinyei Merse Pál Társaság ötmillió koronás külföldi utazási díját. 1926-ban, a Nemzeti Szalonbeli első Tavaszi Tárlaton kiállított, s Savonarola című rézkarcával a Szinyei Merse Pál Társaság grafikai nagydíját nyerte el. Májusban külföldi utazást rendezett, Velence-Verona-Milánó-Bern-Párizs útvonalon. Nyáron Felsőbányán festett.
1927 februárjában rendezte harmadik gyűjteményes kiállítását az Ernst Múzeumban. Tagja lett a Képzőművészek Új Társaságának (KÚT). Grafikákkal vett részt a firenzei, varsói, poznani, krakkói, stockholmi magyar kiállításokon. Fonó Lajossal társulva Norma néven festőeszköz-készítő üzemet létesített, nyáron pedig a Somogy megyei Igalon és Törökkoppányban festett.
1928-ban a Szinyei Merse Pál Társaság tagjai közé választotta, és a Belvárosi Képzőművészeti Szabadiskola tanára lett. Átköltöztek a budai Margit körút 54.-be. Ettől az évtől kezdve minden alkalommal szerepelt a velencei biennálén. A Munkácsy-céh tagja lett. Megszületett Judit lánya, nyáron pedig ismét Igalon festett.
1929–30-ban 14 hónapon át a római Magyar Akadémia ösztöndíjasa volt. A The Print Club of Philadelphia (USA) kiállította grafikáit.
1930-tól állandóan visszatért a Szolnoki művésztelepre. Sok zsáner- és tájképet festett. Először szerepelt a Tamás Galériában. 1930–1937 között képzőművészeti magániskolát vezetett.
1931-ben az Ernst Múzeumban mutatta be a Rómában festett anyagát. Gyűjteményes kiállításokat rendezett Milánóban, Genovában, Bergamóban, Triesztben. Szerepelt a Pittsburgh-ban és New Yorkban. A Búcsúsok kompátkelése a Tiszán című képét megvásárolta a New York-i Museum of Modern Art. Részt vett a római ösztöndíjasok első csoportkiállításán. Elkészítette a szegedi Dömötör-torony al secco képeit.
1932-ben a padovai Egyházművészeti Kiállításon aranyérmet, a budapesti Fränkel Szalonban kiállított Árvíz című képe pedig fővárosi nagydíjat kapott.
1933 nyarán készültek el a jászszentandrási rk. templom al secco faliképei. 1934-ben Londonban állított ki, valamint részt vett a II. Mostra Internazionale d’Arte Sacra kiállításon. Ebben az évben alapította meg az Amerikai-Magyar Művészeti Akadémiát.
1935-ben Iványi-Grünwald Bélával amerikai kiállításai voltak. 1936 a szegedi Hősök Kapuja festményeinek születési éve (Stefán Henrikkel, Patay Mihállyal és Rozs Jánossal). Abban az évben szerepelt Chicagóban és gyűjteményes kiállítást rendezett a Fränkel Galériában. A III. Milánói Triennálén A magyar munka apoteózisa című képe szerepelt.
Az 1937. év a Párizsi Világkiállítás Grand Prix-jét hozta a Francia–magyar történelmi kapcsolatok című pannója révén. (A pannó ma Székesfehérváron, a Csók István Képtárban van elhelyezve, s évente legalább egy időszaki kiállítás alkalmával megtekinthető. Az időpontokról tanácsos előre tájékozódni.) Átköltözött a Zsolt u. 7. sz. házba. Bécsben Vindobona-díjat, Chicagóban Watson F. Blair díjat nyert.
1938. február 28-án Öncélú és alkalmazott művészet címmel előadást tartott. Májusban elkészültek a Városmajori templom mennyezetfreskói. A Műcsarnokbeli Szent István Emlékkiállítás alkalmával 3000 pengős első díjat kapott és megbízást a pannonhalmi emlékkápolna kifestésére.
1939-től a Képzőművészeti Főiskola alakrajztanára lett. Kitüntetették a Corvin-koszorúval. A székesfehérvári Szent István-mauzóleum falképei elkészültek. New Yorkban is szerepelt kiállításon.
1939-ben festett egy Lengyel–magyar barátság – Pannósorozat a varsói magyar kiállítás előcsarnokához című festményt.
1940-ben betegség támadta meg. Elkészült a Zuhany utcai műtermes háza. Megkapta a XXII. velencei biennále nagydíját. Mellékoltárkép-vázlatot készített a csornai templomhoz. 1940–41-ben a székesfehérvári városháza lépcsőházi falképein (50 m²) dolgozott.
1941-ben a Nemzeti Szalonban falképtervekkel szerepelt a Magyar Egyházművészeti Kiállításon. Szeptember 29-én, 47 évesen hunyt el Budapesten. Sírja a Farkasréti temetőben található.
Egry József (Zalaújlak, 1883. március 15. – Badacsonytomaj, 1951. június 19.) magyar festő. Az expresszionista és a konstruktív stílusok mentén alakította ki egyedi természetelvű szemléletét.
Napszámos-paraszti családban született. Autodidakta módon kezdett festeni, majd Lyka Károly segítségével egy évet Párizsban töltött. Onnan került a Képzőművészeti Főiskolára Szinyei Merse Pál és Ferenczy Károly mellé. 1910-től volt kiállító művész. 1911-ben kijutott Belgiumba, ahol nagy hatással voltak rá Meunier festő és szobrász kikötőmunkásokat formáló alakjai, néhány évig maga is a város peremén élő munkásembereket festette összefoglaló stílusban arany-barnás színvilágban.
Az első világháborúban gyakorlat közben súlyos baleset érte, ami után a badacsonyi hadikórházba került. Ott ismerte meg későbbi feleségét Vízkeletyné Pauler Juliskát, aki önkéntes ápolónőként tevékenykedett a kórházban.
Az 1920-as években kezdett a fény átalakító erejével foglalkozni. Eleinte az expresszionista szimbolikával közeledett a napkultuszhoz, egyéni erővel festett zaklatott, nyugtalan képeket. Olaj-pasztell vegyes technikát fejlesztett ki, hogy a fényköri jelenségekhez alkalmas testtelen felületekkel dolgozhasson.
A fénytől átjárt atmoszféra maradt a témája mindvégig. 1924-1929 között megtalálta a rendet. „Ünnepi ruhát veszek a lelkemre, mikor festek.” „Aki belép a természetbe, elveszti reális valóját.” Szivárvány képét a Grünewald isenheimi oltárán látott szivárványos félkör halál utáni lét szimbóluma inspirálta. Ezt bevonta saját fényjelenség-megfigyeléseibe. Önarcképei és a Kikiáltó, ami rejtett önarckép, magányosságának dokumentumai.
Részben a háborús sérülése következtében bekövetkező egészségi állapot-romlása miatt olaszországi utakra ment, főleg Sziciliába. Taormina (1930), majd Nervi (1938) című alkotásai ezekről az utakról származtak. Az ott látott erős fények megszilárdították elképzeléseit.
Művei egy témát variáltak, legfőképpen a balatoni tájat. Egyszerre szétbont és szerkeszt. A természetelvűség új értelmezése ez, amely teljesen eredeti hang az európai festészetben.
Utolsó befejezett műve az 1944-es Aranykapu.
1948-ban az elsők között kapta meg a Kossuth-díjat. 1951-ben halt meg a Badacsonyban, a badacsonytomaji temetőben nyugszik. Özvegye 1957-ben hunyt el.
„Eredetileg muzsikusnak készült, a Székesfővárosi Felsőbb Zenei Iskolában tanult, brácsán játszott. 1951-től a Magyar Rádió dramaturgjaként, majd 1957-től az Állami Hangverseny- és Műsorigazgatóság művészeti vezetőjeként dolgozott, 1960–1962 között pedig a Magyar Televízió szórakoztató rovatának művészeti vezetője volt. 1962-től haláláig a Rádió Zenei Főosztályának dramaturgja.
Számos magyar opera szövegkönyve került ki tolla alól, így Sugár Rezső Hunyady című oratóriumának (1953), Horusitzky Zoltán Báthory Zsigmond (1960) és Ránki GyörgyMuzsikus Péter (1963) című operájának szövegírója volt.
A nagyközönség elsősorban játékos állatverseit ismeri, ezeket halála után, Szamárfül néven adták ki,[3] másrészt számos rajzfilm szövegének szerzőjeként emlékezhet rá. Az ő nevéhez fűződik például A Mézga család, melynek három sorozatát dolgozta ki Nepp Józseffel együtt a Pannónia Filmstúdiónál, a Kérem a következőt! (Dr. Bubó, 1973–1974), a Mekk mester, (1973) valamint a Flintstone család – magyarul: Frédi és Béni, avagy a két kőkorszaki szaki – több mint negyven epizódjának bravúros szövege.” (Wikipedia)
Szathmáry József Ede születési nevét 1834-ben változtatta Szigligeti Edére, amikor tagja lett a budai színháznak.
A gimnázium három alsó osztályát szülőhelyén, Nagyváradon végezte, a többi osztályt, valamint az akadémiai tanfolyamot Temesváron. 1831-ben Hazucha Ferenc (később Kelmenfy László néven is írt) tanulótársával önképzőkört is alakított. A színészet iránt is érdeklődött és 1831-ben már műkedvelői előadást is rendezett. Szülei papnak szánták, maga orvos akart lenni. 1832-ben elvégezte az akadémiai folyamot, a mérnöki pályára lépett és Varga János királyi mérnök mellett két évig dolgozott a Körös szabályozásánál, de kedv nélkül. 1834-ben Pestre ment mérnöki tanulmányainak befejezésére, de ebből nem lett semmi. Az Aurorába kezdett dolgozgatni, kezdetben sikertelenül. Látva, hogy előrehaladását részben nyelvismerethiány gátolja, egész buzgalommal hozzáfogott a német nyelv tanulásához.
Ekkor történt, hogy a magyar színészet legjelesebbjei: Kántorné, Megyeri, Bartha Budán kísérleteztek, ami az ifjú lelkét tettekre késztette — színésszé lenni. Lukács Márton orvosnövendék, — házigazdájának fia — akkor tanította Fáy András fiát, Gusztávot, zongorázni. Vele szövetkezett, s általa megnyerte az audienciát Fáy Andrásnál, majd Döbrenteinél, s egy hónapi gondolkozási időt nyervén, egy további próba hónapra szerződtették. Döbrentei és Szigligeti között ekkor ez a párbeszéd folyt le: „Tud-e kegyed táncolni?” „Igen is, tudok; diákkoromban jó táncos voltam, s nem igen kaptam kosarat.” (Szigligeti egy bálból sem maradt el s három éjet is keresztül táncolt.) Döbrentei úgy látszott, nagyon elégedett volt a válasszal. Mindjárt leült, s egy pár sort írt egy darabka papírra és kezébe ily szavakkal adta: „Menjen ezzel Kaczér úrhoz, ő majd megpróbálja.” (Kaczér Ferenc volt a budai színtársulat táncoktatója és mivel Szigligeti jól tudott táncolni, jó információt adott a színház igazgatóságának.) 1834. augusztus 15-én lépett fel először Budán, ahol a Szent István c. drámában Wentzel lovag szerepét osztották neki. Mind a három felvonásban meg kellett jelennie, de csak a másodikban volt egy egysoros mondókája. Már hetekkel az előadás előtt kínokat és álmatlan éjszakákat állott ki és mikor megkezdődött az előadás, iszonyúan rettegett, hogy belesül, pedig — kihúzták a mondókáját. Mind a három felvonásban szerepelt, de szólnia nem volt alkalma. Csak utólag tudta meg, hogy így akarták a színpadhoz szoktatni.
Az igazi első fellépése Montfanconi Johannában volt. Egy vazallust kellett játszania, akit megkötözve és reszketve vezettek egy zsarnok fejedelem elé. Mintha neki írták volna ezt a szerepet. Senki olyan művészettel nem reszketett. Tudvalevő, hogy eredeti neve Szathmáry József volt, de atyja parancsára, aki nem nézte jó szemmel, hogy fia színésznek állt, meg kellett változtatnia. Erről így ír:
„Meghagyta, hogy tüstént menjek vissza mérnöknek, vagy legyek akármi, csak színész ne: különben feljön Pestre s csak főbe lő; addig pedig ne merjem nevét használni, mert kitagad, s rólam mit sem akar tudni. — Tudtam, hogy szíve nem érzi, a mit keze írt: azt is, hogy puskapor természetű ugyan, de még egy nyulat sem lőtt, s haragja, a mily hirtelen fellobban, épp oly hirtelen ellobog; de én is éreztem, hogy velem igazságtalanság történt, s föltettem magamban, hogy engedni nem fogok. -— Anyám levele jobban hatott rám; ő is el volt keseredve ; de nem fenyegetett — hiába, ő anya volt. Fájt a ki tagadás, s némi szorongást éreztem, ha elgondoltam, hogy el vagyok hagyatva, nincs senki és semmim — még nevem sincs; de önérzetet adott az a gondolat, hogy most már ura vagyok sorsomnak, s nem függök senkitől. Döbrenteihez mentem s megkértem, hogy legyen szabad nevemet meváltoztatnom. Ő is nagyon természetesnek találta, hogy a ki színész lesz, a családnevét — hogy mondta, már nem tudom — úgyhiszem, nem használja… — Választott már nevet? — Még nem — felelt Szathmáry József. — Nekem mindegy… Döbrentei elővett egy kézikönyvet, melyben a helyek nevei voltak. Soká keresett; egyik sem tetszett neki, egyik sem volt eléggé regényes. Végre az S betűnél megállt. Szigliget. — Szigligeten fogunk élni, — czitálta a Kisfaludy Sándor ismert sorát — ez jó. Legyen kegyed Szigligeti. Megköszöntem a keresztelést, — így lettem Szathmáry Józsefből — Szigligeti Eduárddá.”
– Váradi Antal: Régi magyar színészvilág. Budapest, Franklin-Társulat, 1911. 212-213.
Színészi pályája
Eleinte alsóbb rendű szerepeket kapott, táncos, kardalos és ügyelő volt 12 forint havi fizetéssel, de tanulmányozta Goethét és Schillert és csakhamar egy tragédiát írt, mely Megjátszott cselek címen színre is került. Ezt a következő évek alatt több komoly dráma követte, melyek színpadi előadásmódjukban előnyösen különböztek az akkori eredeti darabok áradozásától s többé-kevésbé sikert is arattak. Vörösmarty Mihály, Bajza József, Fáy András is buzdította a fiatal költőt. 1835. február havában Budára szerződött 40 forint fizetésre; ezért kötelezve volt évenkint egy darabot írni vagy két darabot fordítani, részt kellett venni a balletben és a kórusban is.
Az 1837-ben megnyílt Nemzeti Színház falai között bontakozott ki egészen tehetsége, nem mint színésznek, hanem mint drámaköltőnek, s ettől fogva életét valóban a magyar színészetnek és első intézetünknek szentelte. A színház könyvtárosa volt. 1840-ben a Magyar Tudományos Akadémia pályázatán Rózsa című vígjátékával elnyerte a díjat. E műve a színpadon is sikert aratott és Laborfalvy Rózával sokáig repertoár-darab volt. Már ekkor neve országosan ismert volt és többfelé ünnepelték. Már az 1840-es évek elejétől uralkodott a színpadon, s évtizedeken át, egészen haláláig ő maradt első színköltőnk. A Nemzeti Színháznak előbb rendezője, utóbb titkára, majd dramaturgja, végül pedig 1859 márciusában drámai igazgatója lett, amellett tanára volt a színiiskolának.
Az akadémia 1840. szeptember 5-én levelező, a Kisfaludy Társaság 1845-ben rendes, később pedig a Petőfi Társaság is tagjai közé választotta. Az akadémia drámai jutalmait tizenhatszor, a nemzeti színházét háromszor nyerte el. 1872-ben, midőn századik színművét a Struensee-t adták a Nemzeti Színházban, a király a Ferenc József-renddel tüntette ki. Az 1870-es években a hivatalos lapba szini bírálatokat írt. 1870. február végén családi nevét Szigligetire változtatta hivatalosan. (Lásd: Ellenőr, 1870. febr. 26.)
Szívbajban hunyt el. Utolsó szavai ezek voltak: „Végem van, segítsetek!” Gyászjelentéséről a következő sorokat jegyezzük fel: „Mint drámaíró és tisztviselő egyaránt erős támasza volt ő a nemzeti színháznak, fennállása óta 40 éven át. Nincs az országban művelt ember, ki nem ismerte fáradhatatlan tevékenységének sikereit, nem méltányolta önzetlen jellemének tisztaságát, nem melegedett hazafias alkotásainak tüzénél. Ő a nemzet halottja!” Koporsójánál Feleky Miklós, Rákosi Jenő, Váradi Antal és Paulay Ede mondtak búcsúbeszédet. Eltemették a Kerepesi úti temetőben, a IV. tábla, északnyugati rész I. sorába, a III. sírhelyre.
Munkássága
Majdnem fél évszázadig tartó drámaírói pályáján több mint 100 eredeti darabot írt, melyekben a meseszövés rendkívül változatos leleményű, a technika egészen modern volt s mindig hatásos. A jellemrajzban és előadásban gyengébb volt, mint a cselekmény felépítésében és jelenetezésében, a költői ihletet gyakran a technikai ügyesség és a hatás eszközeivel való számító bánás pótolja. Remekeket alig alkotott, de mint a színpad költője Kisfaludy KárolytólCsiky Gergelyig ő elégítette ki kora közönségének szükségleteit. Szolnokon és Nagyváradon színházat neveztek el róla.”
Édesapja távirdász volt. Sokáig anyai nagyszülei és nagynénjei nevelték egyedüli gyermekként, mivel szülei 5 éves korában Sucrébe költöztek. Édesapja itt gyógyszertárat nyitott, édesanyja pedig további 10 gyermeknek adott életet.
Nagyszülei kiemelkedő személyiségek voltak, amelynek hatása megmutatkozott Márquez későbbi irodalmi Nobel-díjas tevékenységében is. Nicolás Márquez ezredes, az ezer napos háború (1899-1902) veteránja, sokat mesélt neki az ifjúságáról és a 19. századi polgárháborúkról. Emellett cirkuszba és filmszínházba is járt vele. Nagyanyja Tranquilina Iguarán, akinek problémái voltak a látásával, szintén sokat mesélt neki. Emellett mágikus látomásai is voltak.
1958-ban vette feleségül Mercedes Raquel Barcha Pardót (1932–2020). Feleségét annak 13 éves korától ismerte, akkor hűséget fogadtak egymásnak. A házasság 14 évvel később köttetett. Két gyermekük született.
Az ötvenes években kezdett el publikálni, korai írásaiban Faulkner hatásai mutathatóak ki. Első figyelmet érdemlő munkája az Egy hajótörött története volt, amelyet 1955-ben cikksorozatként jelentetett meg. Ebben egy, a kormányzat által dicsőségesnek beállított hajótörés valódi, dicstelen történetét mutatta be. Ezzel kezdődött külföldi tudósítói karrierje is, mivel Kolumbiában nem volt többé biztonságban. A történetet 1970-ben könyv formájában is kiadta, és sokan regénynek tekintik.
Több munkáját egyaránt nevezték fikciósnak és nemfikciósnak is, különösen az 1981-ben megjelent Egy előre bejelentett gyilkosság krónikáját, amely egy vérbosszú újságokban is megjelent történetét meséli el, és a Szerelem a kolera idejént, ami szülei szerelméről szól. Ezeken kívül több műve is a „García Márquez-világegyetemben” játszódik, több könyvben is felbukkanó szereplőkkel, eseményekkel és településekkel.
Meghatározóak voltak gyermekkori élményei; ez több regényében visszatérő motívum. Humora Dickenséhez hasonlítható. Fantasztikuma, képzelőereje és iróniája beleillik a sajátos latin-amerikai légkörbe, a maga teremtette Macondo „mikrotársadalmába”, ahol több regénye is játszódik. A fantázia szárnyalása a hódító lovagok eldorádója óta nem ismeretlen ezen a kontinensen. Érdekes García Márquez humanizmusa: még a kevésbé pozitív, sőt kifejezetten negatív alakoktól sem tudja megtagadni a rokonszenvet és az együttérzést.
Leghíresebb regénye, a Száz év magány 1967-ben jelent meg, (magyarul 1971-ben Székács Vera fordításában, aki a legtöbb könyvét fordította magyarra), és több mint tízmillió példányban kelt el. Egy elzárt dél-amerikai falu életét meséli el, ahol a furcsa események közhelyszámba mennek. Vannak benne varázslatosan valódi elemek, de ennél fontosabb az idő és elzártság természetének filozófiai visszatükrözése.
A regény nem pusztán a mágikus realizmus megújítása miatt érdemel figyelmet, hanem mert különösen szép módon használja a spanyol nyelvet. A műelemzések gyakran figyelmen kívül hagyják azt is, hogy a könyv igazi epikus mű, ami egy bonyolult és nagy család sok évtizedes történetét mutatja be.
2002-ben adta ki önéletrajzi könyvét, a Vivir para contarla, egy háromkötetesre tervezett mű első részét. Ez magyarul Azért élek, hogy elmeséljem az életemet címmel 2003-ban a Magvető Könyvkiadónál jelent meg, Székács Vera fordításában.
García Márquez híres volt Fidel Castróhoz kötődő barátságáról, és arról, hogy – különösen az 1960-as, 1970-es években – többször biztosította együttérzéséről néhány latin-amerikai lázadó csoportot. Ezenkívül erős kritikával illette a kolumbiai kormányzatot, de nem támogatta nyilvánosan a hazájában működő gerillacsoportokat.”
Lengyelország német megszállásáig hét középiskolai osztályt tudott elvégezni. Rövid ideig egy magánfőiskolán tanult, ezzel egyidőben dolgozott raktárosként, hordárként, bognárként, lakatosként és műszaki rajzolóként. 1940-ben megölték édesapját Katinyban. 1942-től katonaként harcolt Lengyelország függetlenségéért.
Festőművésznek készült. 1946-ban kezdte meg tanulmányait a krakkói Képzőművészeti Főiskolán, de 1949-ben otthagyta és beiratkozott a łódźi filmfőiskolára, ahol 1952-ben kapott diplomát.
A lengyel iskola, vagy más néven a lengyel új hullám egyik elindítója volt. 1954. január 26-án debütált A mi nemzedékünk című filmmel, amelyért megkapta az Állami Díj III. fokozatát.1957. április 20-án volt a Csatorna című film premierje. 1958-ban készült Hamu és gyémánt című filmje a 2. világháború utáni kultuszfilmek egyik első alkotása.
A lengyel sors (Csatorna1956, Lotna1959, Tájkép csata után(Krajobraz po bitwie), (1970) sok filmjének központi témája. Másik vonulatot képeznek az irodalmi művekből készült nagy sikerű alkotásai: Żeromski (Légió1965), Iwaszkiewicz (Nyírfaliget 1970, A wilkói kisasszonyok1979), Reymont (Az ígéret földje1974), Przybyszewska (Danton 1982). A lengyel irodalom legnagyobbjainak műveiből készített nagyon sikeres filmalkotásokat. Világszerte sikert aratott az 1950-es és az 1970-es éveket elemző filmjeivel (A márványember1976, Vasember1981). Számos filmet készített a televízió számára (Halott osztály1977, Évek múltán, napok múlva1980).
Színházi rendezései világhírűek. A Dosztojevszkij: Ördögök című művéből, a krakkói színház művészeivel bemutatott dráma európai színháztörténeti eseménynek számított. Életművéért Oscar-díjat kapott.
Uralkodása a középkoriMagyar Királyság egyik fénykora: az ország belső békéje és dinasztikus kapcsolatai lehetővé tették a társadalom, a gazdaság és a kultúra fejlődését, ezáltal Magyarország nemzetközi szinten is az egyik legfejlettebb európai királysággá vált, aktív külpolitikája és sikeres hadjáratai révén pedig európai nagyhatalommá lett. A lovagkirály személyes kvalitásai és dicsőséges hadjáratai megihlették még a 19. századi magyar nemzeti romantika költőit is. Lajos az ötödik leghosszabb ideig regnáló magyar monarcha volt.
Ifjúkora (1326–1342)
Lajos szeretetteljes családi környezetben nőtt fel, és trónörökösnek járó gondos neveltetést kapott. A leendő uralkodó számára fontos jogi, történelmi és politikai ismeretek mellett egyházi nevelői, a boroszlói származású Neszmélyi Miklós udvari pap (később pécsi püspök) és Lackfi Dénes ferences rendi barát bevezették a hittudományba és a hét szabad művészetbe (grammatika, dialektika, retorika, aritmetika, geometria, csillagászat, zene). Lajosnak a nyelvismerete is széles körű volt, megtanulta (a magyar nyelven kívül – amelynek ismeretét apja megkövetelte gyermekei mellett a leendő menyétől is) a kor diplomáciai nyelvét, a franciát (már a szülői házban), továbbá a latint, az olaszt és a németet. Szláv nyelvet nem beszélt, aminek hátrányát különösen lengyel uralkodóként tapasztalta meg. A lovagi ismeretekre, azaz a „hét lovagi készség”-re (lovaglás, úszás, nyilazás, vívás, vadászat, ostáblázás vagy sakk, verselés) pedig Drugeth Miklós, Kistapolcsányi Miklós és Poháros Péter oktatta. Lajos mindhárom nevelőjét szerette, a két Miklós mester saját testével védte a királyfiakat és súlyos sebeket szenvedtek el 1330-ban, amikor Záh Felicián „előre megfontolt gonoszságában és dühöngő haragvágyában nem rettent vissza attól, hogy szörnyen őrjöngő szívvel a már említett király úr, atyánk vérére … szomjazzék”. Lajos királyként sem feledkezett el tettükről, különféle tisztségeket és kiváltságokat adományozott nekik.
A lovagi készségeken túl Lajost megismertették a lovagi eszményekkel, erényekkel is a középkoriNyugat-Európa lovagi történetein, eposzain és hősénekein keresztül (például a Parsifal), amelyek a francia származású Anjouk révén ismertebbé váltak a magyar királyi udvarban, illetve Magyarországon is, (a kor népszerű lovagi cselekedetei ismétlődnek a 15. században keletkezett Toldi-mondakörben is). A kor lovagi erényeit nagy szemléletességgel ismertette meg a királyfiakkal őseik életén és cselekedetein keresztül az András herceg számára készült Magyar Anjou Legendárium. Lajos a példaképeit is híres hősök és lovagok közül választotta, mint például a világhódító Nagy Sándort, de különösen a szintén magyar király apától és lengyel anyától született Szent Lászlót. Eszménye az olyan kegyes, széles látókörű uralkodó lett, aki bátor, erényes, nagylelkű, nagyszerű tetteket visz véghez, valamint pártolja a művészeteket és a tudományokat.
A trónörökös első politikai cselekvésének tekinthető, hogy az 1335-ös visegrádi királytalálkozón ő is ellátta kézjegyével a Habsburg-ellenes magyar-cseh-lengyel megállapodást, valamint az 1338-ban megkötött magyar-morva szövetséget. A trónörökös első hadi tapasztalatait 1336-ban, tízévesen szerezte, amikor a cseh szövetségest támogató magyar és lengyel segédcsapatokat vezette a Habsburgok ellen (az 1335-ös visegrádi királytalálkozó megállapodásainak megfelelően) Ausztriában és Bajorországban. A hadjárat végül harc és győzelem nélkül ért véget, a kis hadvezérben csak a kitűnő háborús koszt maradt meg, ami feltehetően a királyné édesanya gondoskodásának megnyilvánulása volt.
1342. július 16-án, apja halálakor tizenhat éves volt. Nem sokkal ezt követően, július 21-én koronázták magyar királlyá Székesfehérvárott az ország főembereinek „egy szívvel, egy akarattal” való hozzájárulásával. Koronázása után első útja – amellyel mintegy politikai hitvallását is kinyilvánította – Nagyváradra vezetett, a példakép Szent László sírjához, ahol „felidézte emlékezetébe ama sok vitéz férfiút, akik vérük ontását ajánlották fel a hazáért, s nem is haboztak vérüket ontani, hogy maradéknál is haláluk után dicsőség legyen osztályrészük. Erre gondolva elmélkedett, és hánytorgatta lelkében, hogyan szerezhetné és állíthatná vissza Isten segítségével kellő állapotába országa jogait, melyeket a szent korona gyalázatára szomszédos fejedelmek elfoglaltak, s lázadók vagy hűtlenek vakmerően elragadtak”.
Uralkodása
Külpolitika
Lajos tele kincstárat, stabil és jól működő államszervezetet örökölt tehetséges és hűséges, őt mindenben segítő és támogató főnemesekkel, így energikusan próbálhatta elérni nagyváradi fogadkozásában összegzett külpolitikai céljait.
Lajos buzgó katolikus, egyben a lovagi erényeket megtestesítő férfi volt, aki emellett erős kézzel irányította országait. Feltétlen híve és biztos támasza volt a pápaságnak, még annak ellenére is, hogy az nem mindig szolgálta (ki) az érdekeit. A pápa kérésére gyakran viselt hadat „az igaz hit védelmében”; hol a pogánylitvánok, hol az eretnek (bogumil) vagy ortodox kereszténydélszlávok ellen.
Lajos nem véletlenül szolgált rá a „lovagkirály” elnevezésre: míg apja, Károly Róbert csak szükségből „húzott kardot” (ld. a szerencsétlen havasalföldi hadjárata), addig Lajos uralkodását végigkísérték az itáliai, dalmáciai, litvániai és balkáni hadjáratok, amelyekben személyesen is jeleskedett, nem egyszer veszélyes helyzetbe sodorva magát. Kedvelt időtöltése volt a vadászat – 1353-ban egy sebesült medve majdnem végzett is vele.
Lajos alapvetően a főurakkal egyetértésben kormányzott, de a köznemességet is igyekezett megnyerni magának. 1351-es törvényei egészen 1848-ig a magyar nemesi alkotmányos berendezkedés gerincét képezték.
A törvény tartalmazta az Aranybulla megújítását, és az 1222-es oklevél keletkezése után másfél évszázaddal a nemesi szabadságok alaptörvényévé vált. Kimondta az egyazon szabadság (latinul unus eademque libertas) elvét, azaz a köznemességnek azonos jogokat biztosított a főnemességgel (legalábbis Werbőczy későbbi értelmezésében; eredetileg a magyarországi, illetve a horvát és szlavón nemesek egyenjogúságát deklarálták). Fontos még az ősiség törvénye, amelynek értelmében ha kihalt egy birtokos család, a földek a Szent Koronára szálltak vissza – az Aranybulla ugyan lehetővé tette a szabad örökítést, de úgy tűnik, az nem került át a gyakorlatba, és a király rendelkezésével csak ezt a helyzetet rögzítette.
A törvények jelentőségét az is növeli, hogy a Magyar Törvénytárba, a Corpus Juris Hungaricibe nem kerültek be az 1222 és az 1351 között hozott magyar törvények.
Jobbágyság
A pestisjárványt (és korábbi tatárjárást) megszenvedett országban az úrbéri viszonyokat is rendezni kellett. Akkoriban kb. kétmillió ember élhetett a Kárpát-medencében, így még sok szabad földterület volt, és a földesurak igyekeztek megbecsülni a munkaerőt. Nyilván komoly problémát jelentett a más nemesek jobbágyainak elrablása, mivel a király fontosnak tartotta ennek megtiltását.
Az egységesen szedendő kilenced (adó) bevezetésével a jobbágyoknak a szegényebb birtokosok kárára történő átcsábítását kívánta megakadályozni (mert a jobbágyok szabadon költözhettek egyik úrtól a másikhoz). A jobbágyok ezentúl egységesen terményük kilencedik tizedét fizették bérként földesuruknak (vö. az egyháznak fizetett tizeddel) és a telkenkénti adót, vagyis a kamara haszna részét képező kapuadót, továbbá a rendkívüli adókat és egyéb járandóságokat.
Polgárság, városok
Lajos uralkodása idején nyugat-európai léptékkel mérve még kevés igazi városa volt a Magyar Királyságnak. A meglevők Károly Róbert uralkodása alatt kezdtek erőre kapni, és Lajos uralma idején tovább erősödtek. Növekvő jelentőségüket mutatja, hogy az Endre megkoronázása fejében a pápának küldött 44 000 aranyforintot is a városokon hajtották be mint különadót. A Szepesszombati Krónika szerint „… ez a király és az apja nagyon szerették a magyarországi városokat, és felemelték őket, és javították állapotukat”.
A városok fejlődésével párhuzamosan kezdtek a különféle mesterségek művelői jogaik védelmében céhekbe tömörülni. Ez azt jelentette, hogy a gyakoribb mesterségek művelői (például mészárosok, szabók, pékek stb.) városonként céhet alapítottak. A céhek törvényeikkel megszabták a tagok számára mesterségük művelésének fontosabb körülményeit.
A magyarországi Anjouk idején kezd elterjedni hazánkban a gótika. A király 1343-ban jelentős építkezésekbe kezdett Diósgyőrváránál, amit még apja örökölt az Ákos nembeli Ernyéktől. A lakótorony négy belső toronnyal épült meg, és benne található Közép-Európa legnagyobb lovagterme, melynek alapterülete 380 m². A lovagkirály egyébként Visegrádon rendezte be székhelyét, bár 1347–1355 között az udvar Budára költözött.
A Budavári Nagyboldogasszony-templomot Lajos uralkodása idején, 1370-ben alakították át gótikus stílusban. E stílusban épülnek templomok az ország más, nagyobb, gazdagabb városaiban is: Lőcse (Szepesség), Kolozsvár (Erdély). Lajos alatt a koldulórendek is nagy támogatásokat kapnak, ekkor épülnek városaink megmaradt középkori kőházai, kapualjukkal, ülőfülkéikkel.
Művelődés
Nagy Lajos uralkodása idején történt a pécsiegyetem megalapítása (1367), ami azonban rövid életűnek bizonyult (a király uralkodása idején egyébként a krakkói univerzitás is hanyatlásnak indult). Egyre többen adták tanulásra a fejüket. Az országban akkoriban nagyon kevesen tudtak írni-olvasni, de egyre több ember látta be a tanultság hasznát, különösen a peres ügyekben.
Gyakrabban fordult elő, hogy egy-egy gazdagabb birtokos kitaníttatta valamely jó képességű rokonát, hogy később segítségére legyen ügyei intézésében. Egy ilyen, szegényebb rokon levele fennmaradt, ebben pénzt kér a tanulásához: „Szükségem volna, hogy bizonyos dénármennyiség mosolyogjon rám, mert nemhiába írja a költő: »Szitával merít vizet, aki könyv nélkül akar tanulni!« Innen származik óhajunk, hogy küldjetek nekem Isten és vérrokonságunk okából bizonyos pénzmennyiséget”
Krónikások
Lajos uralkodása alatt működtek azok a krónikások, akiknek írásai felbecsülhetetlen források manapság is Lajos koráról. 1358-ban kezdte el ismeretlen szerző (talán Kálti Márkkanonok) valószínűleg Lajos utasítására a Képes krónika megírását, amely Károly Róbert koráig tárgyalja a magyar történelmet. Szintén Lajos uralkodása alatt készítette feljegyzéseit a korról Küküllei János kanonok (később főesperes) és a ferences rendiNévtelen Minorita.
Szintén Lajos korában, 1370 körül készült el a 15. századiJókai-kódexben fennmaradt legendafordítás Assisi Szent Ferencről, amelynek nyelvtana erősen tükrözi a latin eredetijét, nyelvállapota pedig meglehetősen archaikus.
A szobor értékét mutatja, hogy Buda török általi bevétele (1541. augusztus 29.) után állítólag maga Nagy Szulejmán védte meg a műalkotást: „E szobrot senki meg ne nézze, a muzulmánok ne lássák – rendelkezett róla, majd a »a nyakán levő kasmíri sálat leoldván, az alakot befödte véle s az összetöretéstől megmentette«.” A szobornak másolatai vannak Budapesten és Kolozsváron.
Lajos korában készült a zselízi templom egyik falfestménye, amely Vesszős György megítéltetését ábrázolja. Vesszős György állítólag azonos azzal a Magyar György nevű vitézzel, aki Aversa városában Lajos parancsára lefejezte Durazzói Károly herceget. A vitéz sok embert megölt a nápolyi hadjáratokban, és később bűneit bánva, vezekelve Európa több országába elzarándokolt.
Megítélése
Lajos a „Nagy” jelzőt (latinul: Grandis) először Lorenzo de Monacis velencei követségi titkár 14. század végén készült krónikájában kapta, elsősorban emberi és lovagi nagyságára utalva. Melléknevét a mai értelemben a 19. század nemzeti romantikus történetírói adták a királynak, így az 1945 utáni történetírás elvitatta tőle. Ma újra az a nézet az uralkodó, amely szerint jogos a neve melletti „Nagy” jelző. A magyar nemzeti romantika a reformkorban a kisszerűnek tekintett jelenből (a 19. század első fele) többször merített, tekintett vissza Magyarország általuk nagyszerűbbnek tartott történelmi korszakaiba.
Lajos negyven évéből leginkább az ország temérdek pénzét elnyelő, tartós eredményt nem hozó diplomáciai vállalkozásai és hadjáratai ismertek (Lajos uralkodásának negyven esztendejéből csak három háború nélküli éve volt az országnak: 1342, 1375, 1376). Azonban ezek a hadjáratok (főleg az itáliaiaiak) éppen azt mutatják, hogy az akkori Magyar Királyság erős és stabil hátország volt. Lajos hadjáratai nagyon igénybe vették az ország politikai, pénzügyi és katonai teherbíró képességét, de a Károly Róbert által stabilizált államszervezet sikeresen kiállta ezeket a megpróbáltatásokat.
Magyarország Lajos uralma alatt európai nagyhatalommá vált („Magyar Archiregnum”) és Lajos diplomáciai tevékenysége közvetlen érdekeltségein kívül is kiterjedt több európai államra, sem Lajos előtt, sem utána nem volt magyar uralkodó, aki ilyen aktív külpolitikát folytatott volna az ország határain túl minden irányban. Lajos belviszályoktól és külső támadásoktól mentes királysága, melyben egyetlen komoly negatívumot a pestisjárvány jelentett, lehetővé tette a társadalom válságoktól mentes fejlődését, mind politikai, mind gazdasági tekintetben.
„Andrássy Gyula…Nagy úr tudott lenni, a nélkül, hogy gőgös legyen, mindenkit megnyert, sőt megigézett, a nélkül, hogy leereszkedőnek látszanék.” (Mikszáth Kálmán)
„„Ha a közjóról van szó — mondta —, akkor nem szabad provinciális szempontoknak hódolni, mert különben lehet ugyan az ember jó zempléni, de sohasem jó hazafi.” (1844)
Hazafias szellemű nevelést kapott, a család hagyományosan ellenzéki szellemű volt. Középiskolai tanulmányait a budaiKirályi Katolikus Egyetemi Főgimnáziumban végezte. Ifjúkorában a reformkor pezsgése igen jelentős hatást gyakorolt rá. Jogi tanulmányainak befejezése után a korabeli arisztokrata ifjak szokását követve hosszú külföldi utazást tett. Példaképeként tisztelte Széchenyi Istvánt, akivel a Tisza szabályozása kapcsán személyesen is megismerkedett. A „legnagyobb magyar” felismerte kitűnő képességeit, és nagy jövőt jósolt az akkor politizálni kezdő fiatalembernek: „minden lehet belőle, még Magyarország nádora is”.
1851-ben távollétében halálra ítélték, és jelképesen (in effigie) felakasztották a szabadságharcban való részvételéért. Kisebb megszakításokkal a francia fővárosban élt ezután, ahol élénken részt vett a társasági életben. Kora egyik legszebb férfiának tartották. A párizsi hölgyek a „szép akasztott” (le beau pendu) néven emlegették. Kendeffy Katinka grófnővel az emigrációban kötött házasságot.
A kiegyezés
1857-ben hazatérhetett. Azonnal bekapcsolódott a politikába, Deák Ferenc követőjeként. Kegyelmet nem kért, a főispáni tisztséget sem vállalta el újra, meg kívánta várni, míg újra alkotmányos viszonyok jöhetnek létre. […]
A kiegyezést előkészítő tárgyalások egyik vezetője lett, az azt megszövegező, ún. Hatvanhetes bizottság tagjaként. Deák számára fontos volt Andrássy diplomáciai és politikai tehetsége, a bécsi udvar által iránta tanúsított elfogadottságára szükség volt ahhoz, hogy a császár is rugalmasan álljon a kiegyezés kérdéséhez. Ezen kívül az Erzsébet császárné és Andrássy közötti jó viszony is döntő fontosságú volt a kitűzött célok elérése szempontjából.
Jelentős érdemeket szerzett a dualista államon belül az önálló modern magyar államszervezet megteremtésében. Politikai helyzete kényes volt, mivel miniszterelnökként nem ő, hanem Deák volt a parlamenti többség vezetője, másrészt ekkor még a kiegyezés ellenzőinek tábora is igen erős volt. Andrássynak jelentős szerepe volt a horvát-magyar kiegyezés (1868) létrejöttében, a nemzetiségi törvény megalkotásában és az önálló magyar Honvédség megalakításában. Miniszterelnöksége idején került sor az Állami Számvevőszék felállítására, a közigazgatás és a bíráskodás szétválasztására, a Határőrvidékek feloszlatására.
Később főleg a magyar közvélemény nyomására szakított az oroszbarát politikával, és a Monarchia semleges maradt az 1877–78-as orosz–török háborúban.
Külügyminiszterségének legnagyobb eredménye az 1878-ban megtartott berlini kongresszus volt, amely gátat vetett a háború következtében a Balkán felé megindult orosz térfoglalásnak. A Balkán helyzetét rendező nagyhatalmi konferencia során az Osztrák–Magyar Monarchia lehetőséget kapott Bosznia-Hercegovina megszállására. Ennek kapcsán főleg a nagy költségek és az elrendelt mozgósítás miatt számos bírálatot kapott. Ezek hatására lemondott, ami előtt még sikerült megkötnie a Német Birodalommal azt az alapszerződést, amelyet a kiegyezés mellett élete másik fő művének tekintett.
Utolsó évei
Élete utolsó éveit elhatalmasodó betegsége miatt tőketerebesi kastélyába visszavonulva töltötte, továbbra is figyelemmel kísérve a közéleti eseményeket. A pesti állami temetési szertartásán sokan részt vettek, többek között Erzsébet magyar királyné is. Sisi leánya, Mária Valéria főhercegnő, így ír Andrássy temetéséről naplójában: „Február 21. Ma temetik Andrássyt. Mama özvegyéhez utazott – én később mentem utána. – Amikor a Mama elment, biztosította Andrássy özvegyét hűségéről, odaadásáról, szeretetéről, és arra kérte, hogy ő és fiai minden helyzetben támaszkodjanak rá. Mama azt mondta nekem, hogy csak most jött rá, mi volt számára Andrássy: először érzi magát egészen elhagyatva tanácsadó és barát nélkül.” A temetés után a grófot, az ottani kastélyparkban álló mauzóleumában helyezték örök nyugalomra, ahol feleségével együtt nyugszik. Halálának helyén, a horvátországi Voloskón utolsó lakhelyét emléktábla jelöli.”
„Jászi Oszkár (született Jakubovits)Nagykároly, 1875. március 2. – Oberlin, USA, 1957. február 13.) társadalomtudós, szerkesztő, politikus, a Magyar Nemzeti Tanács tagja, a Károlyi-kormány nemzetiségi ügyekkel megbízott tárca nélküli minisztere, majd emigráns politikus, egyetemi tanár. A liberalizmus elvein és társadalmi, politikai és nemzetiségpolitikai reformelképzeléseken alapuló radikális rendszerkritikával bírálta a korabeli Magyarország viszonyait. A konföderáció eszméjére alapuló nemzetiségi politikája és demokratikus eszmerendszere minden autokratikus huszadik századi magyar rezsim ellenségévé tette.
Gimnáziumi tanulmányait kitűnő eredménnyel végezte el a nagykárolyipiaristáknál. Tizenhét évesen iratkozott be a budapesti egyetem állam- és jogtudományi karára, ahol 1896-ban doktorált, majd a Földművelésügyi Minisztériumnál vállalt állást. 1906-tól csak tudományos és politikai törekvéseinek élt.
Huszadik Század
Két egyetemi tanára, Pulszky Ágost és Pikler Gyula körül alakult ki az a szellemi kör, amely a modern társadalomtudományi gondolkodás, a szociológia módszereit és szempontjait magáévá téve fordult szembe a nemzeti historizmus történet- és társadalomszemléletével. 1900-ban Jászi e kör tagjaként egyike volt a Huszadik Század című társadalomtudományi folyóirat megalapítóinak, s hamarosan a lap két évtizeden át meghatározó szerkesztőjévé és szerzőjévé vált. Tagja volt az 1901-ben Pulszky Ágost elnökletével megalakult Társadalomtudományi Társaságnak is.
Polgári radikalizmus
A Huszadik Század és a Társadalomtudományi Társaság élesen rendszerkritikus, demokrata, liberális köreiből formálódott a „polgári radikalizmus” eszmei és politikai irányzattá 1906 derekára. A folyóirat 1907. januári számának élére írt programadó cikkében (Az új Magyarország felé) Jászi olyan radikális függetlenségi politikát körvonalazott, amely megteremti a (Monarchiával szembeni) gazdasági önállóságot, az önkormányzatokat, a közoktatási reformot, az egyházi birtokok szekularizációját, a teljes gondolat-, sajtó-, gyülekezési és sztrájkszabadságot, továbbá szakít a kisebbségek magyarosításával és azon lesz, hogy lehetetlenné tegyen minden nacionalista izgatást. A polgári radikális és szociáldemokrata értelmiségiekkel együtt ő is részt vett előadóként az 1908-ban létrejött Galilei Kör rendezvényein. 1914. június 6-ánBudapesten megalakult az Polgári Radikális Párt, amelynek Jászi lett az elnöke. A párt nagyváradi alakuló gyűlésére írta az elnöki tanács tagjává választott Ady Endre a Várnak a táborozók című versét.
Háború és őszirózsás forradalom
Az 1914. június 28-aiszarajevói merénylet után a háborús hisztéria közepette Jászi a mellett érvelt, hogy nem a fegyveres bosszú, hanem „az általános választójog és a demokratikus népállam gondolatának” kellene felerősödnie. A háború kitörése előtt azt írta Adynak: „Ha valami csoda nem jön, a világtörténelem legnagyobb katasztrófája előtt állunk.” 1915 őszétől 1917 derekáig maga is haditudósítóként járta a frontokat.
1918 októberében, az őszirózsás forradalom előtt részt vett a Magyar Nemzeti Tanács megalakításában, majd a Károlyi-kormány nemzetiségi ügyekkel megbízott tárca nélküli minisztere lett. Megbeszéléseket folytatott az ország nemzeteinek/nemzetiségeinek képviselőivel. Az elszakadásra készülő nemzetiségi vezetőknek Magyarország „Keleti Svájccá” alakítását, vagyis föderalizálását ajánlotta. A Magyarországot alkotó nemzetiségeknek, így a ruszinoknak, németeknek, szlovéneknek olyan jogokat kívánt biztosítani, amelyekben autonóm entitások hozhatnak létre. Ennek megfelelően mondták ki a nemzetiségileg rendkívül sokszínű Bánságban a Bánáti Köztársaságot, melyet a szerb-francia csapatok lerohantak, majd Románia és Szerbia osztotta föl, továbbá tervezték nyugaton a Vendvidéken ún. Szlovenszka krajina létrehozását, ami végül inkább egyesült a Szerb–Horvát–Szlovén Állam részét képező Szlovéniával egyesült (ezzel kapcsolatban Jászi muraközi-vendvidéki közös autonómia létrehozását javasolta a terület kis mérete okán). A felvidéki szlovák és ruszin önkormányzat kialakítását is célul tűzte ki, ahol Slovenská krajina és Ruska krajina néven alakítottak volna entitásokat, de ez sem sikerült.– A Károlyi Mihály miniszterelnök vezette kormányküldöttség tagjaként Belgrádban részt vett a belgrádi egyezmény aláírását megelőző tárgyalásokon. A kormány által kezdeményezett, és Erdély szempontjából meghatározó jelentőségű, a Román Nemzeti Tanács vezetővel folytatott aradi tanácskozások (1918. november 13–14) irányítója volt.[3] – Törekvései kudarccal jártak, ezért 1919. január 19-én lemondott. Jászi Károlyi legfőbb külpolitikai tanácsadója is volt, 1919 tavaszán a Külügyi Tanács elnökévé is kinevezték.
Épp olyan élesen támadta a tanácsköztársaságot, mint a rá következő Horthy-rendszert, és sokáig bizakodott abban, hogy rövid időn belül az utóbbi is megbukik, s ismét az őszirózsás forradalom demokratizmusa lehet úrrá az országban. Ez nem következett be, őt magát pedig a budapesti egyetem 1920-ban megfosztotta professzori címétől, s a Horthy-korszak hatóságai mindvégig legfőbb ellenségeik közt tartották számon.
1925-től 1942-es nyugdíjazásáig az Egyesült Államokban volt az Ohio állambeli Oberlin College politológiaprofesszora. Évente látogatott Európába, de Magyarországra nem is próbált beutazási engedélyt kérni. A második világháború után egy ideig abban bízott, hogy a szovjet katonai jelenlét dacára lehetővé válik Magyarország demokratizálódása és a dunai népek összefogása, de amikor 1947-ben Budapestre látogatott, be kellett látnia e remény hiábavalóságát.
Károlyi Mihállyal való politikai egyetértése, amely az őszirózsás forradalmat megelőzően és a Károlyi-kormány idején teljes volt, az emigrációban egyre inkább megbomlott. Jászi igyekezett hozzájárulni Károlyi forradalomban játszott szerepének tisztázásához, az őt ért rágalmak szertefoszlatásához, de élesen szembefordult a bolsevizmussal, és egyre keserűbben szemlélte Károlyi rokonszenvét a szovjet rendszer iránt. 1948-ban végül, Károlyinak a magyar kommunisták mellett vállalt szerepe miatt hosszú időre felfüggesztette vele barátságát. Levelezésük hangvétele csak később enyhült, s mint L. Nagy Zsuzsa Jászi amerikai irathagyatékát áttekintő tanulmányából kiderül, Jászi halála előtt Károlyi életrajzát kezdte el írni, amelyből csak néhány fejezet vázlata készült el.
1956 októberében már súlyos beteg volt, a forradalom hírei nem juthattak el tudatáig.
Szabadkőműves pályafutása
Jászi 1906-ban már ismert teoretikusként lépett be a szabadkőművességbe (Demokratia páholy) és annak radikális irányvonalát szerette volna megerősíteni. Páholyából 1908-ban kilépett, hogy másokkal együtt megalapíthassa a radikális Martinovics-páholyt, amelyben 1911-ben főmesterré választották. Ennek a páholynak lett – Jászi hívására – barátja, Ady Endre is a tagja. Jászi a Martinovics-páhollyal és a többi radikális páhollyal együtt próbálta a szabadkőművesség egészét progresszívabb irányba fordítani. Küzdöttek a szekularizáció, az általános és titkos választójog szabadkőművesi programponttá emelése érdekében. Ennek érdekében terelték egyre radikálisabb irányba a szabadkőműves Világ című újságot is. Ekkor még bizakodó volt:
„
Midőn tehát a Martinovics-páholy vezetésére vállalkoztam, ezt abban a meggyőződésben teszem, hogy a szabadkőművesség fontos és számottevő eszköze lehet Magyarországon az emberi haladásnak.…
”
– Jászi Oszkár (1911)
Jásziék csalódtak a magyar szabadkőművességben politikailag: a szövetség nem tette magáévá a radikalizmus eszméit, nem vált a társadalmi haladás magyarországi zászlóvivőjévé; s a Martinovics-páholy szándéka a szövetség progresszív intézmények iránti anyagi támogatását illetően is csak részlegesen vált valóra. A Magyar kálvária magyar föltámadás című könyvében keserűen emlékezett meg a korabeli magyar szabadkőművesség opportunizmusáról.
„
a kőmívesség nagy többsége legföljebb rokonszenvezett a modern demokrácia törekvéseivel, de azokért igazi áldozatokat hozni sohasem mert. Egy nagyon kiváló, de nagyon kicsiny, művelt, bátor és áldozatkész kisebbség mellett, az átlag szabadkőmíves-vezér típusa mindvégig az a középszerűen szavaló és jóétvággyal „vakoló” (vacsorázó) lelkes közéleti férfiú maradt, aki ugyan merészen ágált a „sötétség hatalmasságai” ellen a páholyműhelyeknek a nyilvánosságtól elzárt félhomályában, de aki – ha a helyzet komolyra vált – alázattal félreállt a mindenkori főispánok és államtitkárok egyetlen kézlegyintésére.
”
– Jászi Oszkár (1920)
1947. őszi hazalátogatása során, a páholyában több mint félezres hallgatóság előtt mondott beszédet.
Tisztelői 1989-ben kezdeményezték a Jászi Oszkár Külpolitikai Társaság létrehozását, amely hivatalosan 1991. januárjában alakult meg. A Társaság rendszeresen megemlékezéseket szervez Jászival kapcsolatosan: mind tudományos tanácskozásokat, mind civil rendezvényeket.
1991-ben valósulhatott meg végakarata, amelynek értelmében hamvait hazahozták Oberlinből, és szülei farkasréti sírjában, magyar földbe temették. A szertartáson méltatta a köztársasági elnök és az országgyűlés elnöke is. Szüleivel közös sírboltban nyugszik.
Sírfelirata: „S hogy folyósan szélesedtek az ő utjai, ugy ömölgettek felé mindenünnen a magyar becsületesek és intellektuelek utjai.” (Ady Endre)
A Jászi által alapított, 1950-ben betiltott Martinovics szabadkőműves páholy 1956 augusztusban Párizsba „emigrált” (párizsi magyar emigránsok működtek benne tagként) , ezért az 1992-ben hagyományait követő Budapesten újraalakult páholy, nem a Martinovics hanem Jászi Oszkár nevét vette fel. A Jászi Oszkár páholy a mai napig is működik, a Magyarországi Nagyoriens Szabadkőműves Nagypáholy egyik páholyaként.
Azt hivém, hogy életem, Filozóf módjára, Csöndes daccal végzem majd, Ha jutok fogytára.
Azt hivém: tört dal lesz az Mely derülten játszik, Míg rájegyzi jámbor kéz: „A többi hiányzik.”
Most látom, hogy ami volt, Eltűnt édes mámor; „Vanitatum vanitas” Maga is a húmor.
Nem marad Kómosz velem, Sem a szende múzsák, Csak a húmor-nélküli Puszta nyomorúság.
(1880. dec. 10)
1817. március 2-án született Nagyszalontán, református, paraszti családban. Szüleinek késői és egyetlen fiúgyermeke volt. Születésekor nővére már régen férjhez ment. Három- négyéves korában megtanult olvasni, hamuba írt betűk segítségével. Apja rengeteget mesélt neki a Toldikról, megszerettette vele a magyar népköltészetet és az irodalmat. Csodagyereknek tartották, és már iskolai évei alatt városszerte ismertté vált verseiről. Hogy szülei anyagi helyzetén könnyítsen, a tanulás mellett tanított is, és az iskolában lakott. 1833-ban a Debreceni Református Kollégiumban tanult. Mivel reményei nem váltak valóra, és pénze is kevés volt, 1834 márciusában Kisújszállásra ment egy évre segédtanítónak, „praeceptornak”, hogy pénzt szerezzen tanulmányai folytatására. Kisújszálláson Török Pál, a későbbi református püspök volt a rektor, aki megnyitotta jeles könyvtárát Arany előtt, és ennek köszönhetően éjjel-nappal olvasott. A német és francia nyelvben is elmélyült, és latinból, németből fordítgatott, sőt a költészettel is kísérletezett. Egy év múlva visszament Debrecenbe, ahol tanárai is felfigyeltek rá. Az iskolai egyhangúságot megunó Arany azonban ekkoriban nem tanító, hanem festő vagy szobrász akart lenni, így 1836 februárjában önként elhagyta a kollégiumot. Ez a kilépés azt eredményezte, hogy középfokú tanulmányait nem fejezte be, és emiatt nem kaphatott végbizonyítványt sem.
Gyakran járt színházba, hiszen Debrecenben erre bőven volt lehetősége. Az alig húszéves ifjú 1836 februárjában a Debrecenben működő színtársulathoz szegődött egy évre. A társulat azonban a korra oly jellemző módon pár hónap múlva feloszlott. Ezután egy vándorszínész csapathoz csatlakozott Erdélyben. A néhány hónapig tartó sanyarú hányattatás során megtapasztalta az egyre érezhetőbb nyomort, továbbra sem jött a nagy színészi szerep. Egy éjszaka álmában halottnak látta édesanyját, ezért elhagyta a társulatot, és gyalog hazaindult.
Otthon megtudta, hogy apja megvakult, anyja pedig haldoklott, és két héttel később, hazaérkezése után kolerában megbetegedve elhunyt.Egyháza és a város részvéttel tekintett a fiú sorsára, és megválasztották őt segédtanítónak majd aljegyzőnek Nagyszalontán.
Az 1836-tól 1840-ig terjedő időszakban is sokat olvasott: Shakespeare-t , elővette Homéroszt is, Molière-t kezdett olvasni. Ez időszakban találta meg élete párját is, és fontos lett számára, hogy házasságához biztos anyagi hátteret teremtsen, így kevesebb ideje maradt az irodalom tanulmányozására.
Nagyszalontán, 1840-ben vette feleségül Ercsey Juliannát. Munkájában szorgalmas és kiegyensúlyozott volt, kitanulta a földmérést. Házasságukból 1841-ben született Juliska lánya és 1844-ben László fia, aki később ismert bankár, népköltészetgyűjtő, Arany hagyatékának gondozója, kitűnő költő és irodalomtudós lett. Halála után fia rendezte sajtó alá Arany hátrahagyott iratait és levelezését.
1842 tavaszán Arany egykori tanulótársa, Szilágyi István az irodalmi munkásság folytatására buzdította: elsősorban a görög tragédiaszerzők fordítását javasolta neki. Szilágyi István inspirálására, teljesen egyedül tanult meg angolul. Beszélni nem tudott, csak az írásképet ismerte. Az angol szövegeket összevetette a német fordítással, és így kezdett el nyelvtankönyv segítségével lépésről lépésre haladva egyre jobban elmélyülni az angol nyelvű irodalomban. A nyelv olvasásában jártasságot szerezve Shakespeare-t kezdte tanulmányozni és fordítgatni.
1845 nyarán írta az Elveszett alkotmány című szatirikus eposzt, amelyet beküldött a Kisfaludy Társaság vígeposzpályázatára és vele a 25 arannyal járó pályadíjat is elnyerte, bár Vörösmarty nem volt teljesen elragadtatva, és bírálta hexametereit. 1846-ban a Kisfaludy Társaság ismét irodalmi pályázatot írt ki, amelyre megírta a Toldit.Olyan győzelmet aratott, hogy nemcsak a pályadíjat nyerte meg, hanem egyszerre ünnepelt költő lett. Petőfi volt az egyik első, aki üdvözlésére sietett, és ismeretlenül is levélben köszöntötte őt.
1847 nyarán Petőfi meglátogatta Szalontán, és ettől kezdve szoros barátság szövődött köztük, és rendszeresen leveleztek egymással. Ez a levelezés jelentős kor- és irodalomtörténeti emlék is egyben. Úgy írt és fordított ez időben, hogy közben napi tíz órai hivatali munkáját is ellátta, és családjára is odafigyelt.
Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc alatt néhány verset és kisebb elbeszélést írt a folyóiratokba, és néhány közéleti helyzetdalt is. Ilyen például a Nemzetőr-dal. Nemzetőrként részt vett a szalontai századdal az aradi várostrom körüli katonai szolgálatban. Az ostromról így írt a Bolond Istókban: „Oh láttam én (hisz ott is voltam egyszer, / Tenni kevés – de halni volt esély)” Jegyzői hivatalát 1849 tavaszáig megőrizte, de a város nem tudta fizetni a tisztviselőit, ezért a Szemere Bertalan által vezetett belügyminisztériumnál vállalt fogalmazói állást. Hivatalával összefüggésben Debrecenbe, majd Pestre költözött. Mindeközben családja végig Szalontán maradt, ahol otthont adtak Petőfi családjának 1849-ben.Június végétől megkezdődött a cári csapatok előli menekülés. Nagyszalontán keresztül vonultak vissza Görgei tábornok egységei. Néhány napig nála húzta meg magát Vörösmarty Mihály. A világosi fegyverletétel után nem tartóztatták le, rövid bujdosás után közéleti szerepet nem vállalva visszatérhetett Szalontára.
1851-ben a Nagykőrösi Református Gimnáziumban a magyar és latin nyelv és irodalom tanárává választották Tíz éven keresztül lelkiismeretes és pontos tanár volt. A gimnáziumban ekkor számos tudóstanár működött.
A Magyar Tudományos Akadémia1858-ban rendes tagjává választotta. Székét Zrínyi és Tasso című értekezésével foglalta el. Ekkoriban sokat betegeskedett, gyomorbántalmak kínozták. 1860-ban a Kisfaludy Társaság igazgatójává választotta, így Pestre költözött, és még az év november 7-én megindította a Szépirodalmi Figyelőt. Ennek melléklete volt Arany külön lapja a Koszorú. 1865-től a Magyar Tudományos Akadémia titkára, majd főtitkára lett. A főtitkári teendők alól megromlott egészsége miatt több ízben is kérte felmentését. 1879-ben mikor harmadszor kérte a felmentését, már elfogadták. A döntéshozóknak közben az is feltűnt, hogy főtitkári fizetését, melyet egyébként az alapszabályok életfogytig biztosítottak neki, már az eltelt két évben sem vette fel. Arany ki is jelentette, hogy végleges visszalépése után sem fogja azt elfogadni. Ezért arra kérték, hogy legalább az akadémia palotájában levő főtitkári lakást használja a továbbiakban, és – hogy senkiben se merülhessen fel kétely – a nagygyűlés tiszteletbeli főtitkári címmel ruházta fel, és igazgatótaggá választotta őt.
Deák Ferenc és a kiegyezés híve volt. Arany, a költőfejedelem emblematikus alakja volt korának, és ezt az uralkodó, Ferenc József is felismerte. 1866-ban elismerve érdemeit és fejet hajtva költői munkássága előtt, Arany Érdemkereszttel tüntette ki. Az érdemkeresztet a költő nem akarta elfogadni, ezért értesítette a belügyminisztert, hogy visszautasítja azt. A megkeresésére hamar választ kapott, hogy nem teheti meg, mert a Hivatalos Lap már leközölte a kitüntetést. Ferenc József koronázása alkalmával újabb, immáron fejedelmi kitüntetést adományozott a magyar nemzet akkor élő legnagyobb költőjének, 1867-ben a kiváltságosak közé emelte, és a Szent István-rend kiskeresztjével akarta kitüntetni, ekkor írta A csillag-hulláskor cmű versében:
Járnak hozzám méltóságok, Kötik rám a méltóságot: „Megbocsásson méltóságtok, Nem érzek rá méltóságot.”
Arany az uralkodói kegyet megpróbálta visszautasítani, de végül hosszas kapacitálás és levélváltások után elfogadta.
Miután megvált főtitkári hivatalától, a visszavonulás jót tett irodalmi munkásságának, mert számos lírai költeményt és balladát írt ez időben. Művei a Margit-szigettölgyfái alatt születtek. 1868-ban veszélyes máj- és bélgyulladást állapítottak meg nála, emiatt rendszeres gyógyfürdőzést írtak elő neki. Hallása és látása is romlani kezdett. Régi betegsége, a heveny hörgőgyulladás 1878 áprilisában újra kitört rajta, de a szokottnál súlyosabban. Végül – egy városi legenda szerint – a pesti Petőfi téri Petőfi-szobor 1882. október 15-i avatásán meg is hűlt, és tüdőgyulladást kapott. Egy héttel később, október 22-én elhunyt. Végső nyughelyére (Kerepesi úti temető) az akadémia tagjai testületileg kísérték. Később a Margit-szigetről áttelepített tölgyeket ültettek a sírja fölé.