ARANY JÁNOS

ARANY JÁNOS

EN PHILOSOPHE 

Azt hivém, hogy életem,
   Filozóf módjára,
Csöndes daccal végzem majd,
   Ha jutok fogytára.

Azt hivém: tört dal lesz az
   Mely derülten játszik,
Míg rájegyzi jámbor kéz:
   „A többi hiányzik.”

Most látom, hogy ami volt,
   Eltűnt édes mámor;
„Vanitatum vanitas”
   Maga is a húmor.

Nem marad Kómosz velem,
   Sem a szende múzsák,
Csak a húmor-nélküli
   Puszta nyomorúság.

(1880. dec. 10)

1817. március 2-án született Nagyszalontán, református, paraszti családban. Szüleinek késői és egyetlen fiúgyermeke volt. Születésekor nővére már régen férjhez ment. Három- négyéves korában megtanult olvasni, hamuba írt betűk segítségével. Apja rengeteget mesélt neki a Toldikról, megszerettette vele a magyar népköltészetet és az irodalmat. Csodagyereknek tartották, és már iskolai évei alatt városszerte ismertté vált verseiről. Hogy szülei anyagi helyzetén könnyítsen, a tanulás mellett tanított is, és az iskolában lakott. 1833-ban a Debreceni Református Kollégiumban tanult. Mivel reményei nem váltak valóra, és pénze is kevés volt, 1834 márciusában Kisújszállásra ment egy évre segédtanítónak, „praeceptornak”, hogy pénzt szerezzen tanulmányai folytatására. Kisújszálláson Török Pál, a későbbi református püspök volt a rektor, aki megnyitotta jeles könyvtárát Arany előtt, és ennek köszönhetően éjjel-nappal olvasott. A német és francia nyelvben is elmélyült, és latinból, németből fordítgatott, sőt a költészettel is kísérletezett. Egy év múlva visszament Debrecenbe, ahol tanárai is felfigyeltek rá. Az iskolai egyhangúságot megunó Arany azonban ekkoriban nem tanító, hanem festő vagy szobrász akart lenni, így 1836 februárjában önként elhagyta a kollégiumot. Ez a kilépés azt eredményezte, hogy középfokú tanulmányait nem fejezte be, és emiatt nem kaphatott végbizonyítványt sem.

Gyakran járt színházba, hiszen Debrecenben erre bőven volt lehetősége. Az alig húszéves ifjú 1836 februárjában a Debrecenben működő színtársulathoz szegődött egy évre. A társulat azonban a korra oly jellemző módon pár hónap múlva feloszlott. Ezután egy vándorszínész csapathoz csatlakozott Erdélyben. A néhány hónapig tartó sanyarú hányattatás során megtapasztalta az egyre érezhetőbb nyomort, továbbra sem jött a nagy színészi szerep. Egy éjszaka álmában halottnak látta édesanyját, ezért elhagyta a társulatot, és gyalog hazaindult. 

Otthon megtudta, hogy apja megvakult, anyja pedig haldoklott, és két héttel később, hazaérkezése után kolerában megbetegedve elhunyt.Egyháza és a város részvéttel tekintett a fiú sorsára, és megválasztották őt segédtanítónak majd aljegyzőnek Nagyszalontán.

Az 1836-tól 1840-ig terjedő időszakban is sokat olvasott: Shakespeare-t , elővette Homéroszt is, Molière-t kezdett olvasni. Ez időszakban találta meg élete párját is, és fontos lett számára, hogy házasságához biztos anyagi hátteret teremtsen, így kevesebb ideje maradt az irodalom tanulmányozására.

Nagyszalontán1840-ben vette feleségül Ercsey Juliannát. Munkájában szorgalmas és kiegyensúlyozott volt, kitanulta a földmérést. Házasságukból 1841-ben született Juliska lánya és 1844-ben László fia, aki később ismert bankár, népköltészetgyűjtő, Arany hagyatékának gondozója, kitűnő költő és irodalomtudós lett. Halála után fia rendezte sajtó alá Arany hátrahagyott iratait és levelezését.

1842 tavaszán Arany egykori tanulótársa, Szilágyi István  az irodalmi munkásság folytatására buzdította: elsősorban a görög tragédiaszerzők fordítását javasolta neki. Szilágyi István inspirálására, teljesen egyedül tanult meg angolul. Beszélni nem tudott, csak az írásképet ismerte. Az angol szövegeket összevetette a német fordítással, és így kezdett el nyelvtankönyv segítségével lépésről lépésre haladva egyre jobban elmélyülni az angol nyelvű irodalomban. A nyelv olvasásában jártasságot szerezve Shakespeare-t kezdte tanulmányozni és fordítgatni.

1845 nyarán írta az Elveszett alkotmány című szatirikus eposzt, amelyet beküldött a Kisfaludy Társaság vígeposzpályázatára és vele a 25 arannyal járó pályadíjat is elnyerte, bár Vörösmarty nem volt teljesen elragadtatva, és bírálta hexametereit. 1846-ban a Kisfaludy Társaság ismét irodalmi pályázatot írt ki, amelyre megírta a Toldit.Olyan győzelmet aratott, hogy nemcsak a pályadíjat nyerte meg, hanem egyszerre ünnepelt költő lett. Petőfi volt az egyik első, aki üdvözlésére sietett, és ismeretlenül is levélben köszöntötte őt.

1847 nyarán Petőfi meglátogatta Szalontán, és ettől kezdve szoros barátság szövődött köztük, és rendszeresen leveleztek egymással. Ez a levelezés jelentős kor- és irodalomtörténeti emlék is egyben. Úgy írt és fordított ez időben, hogy közben napi tíz órai hivatali munkáját is ellátta, és családjára is odafigyelt.

Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc alatt néhány verset és kisebb elbeszélést írt a folyóiratokba, és néhány közéleti helyzetdalt is. Ilyen például a Nemzetőr-dal. Nemzetőrként részt vett a szalontai századdal az aradi várostrom körüli katonai szolgálatban. Az ostromról így írt a Bolond Istókban: „Oh láttam én (hisz ott is voltam egyszer, / Tenni kevés – de halni volt esély)” Jegyzői hivatalát 1849 tavaszáig megőrizte, de a város nem tudta fizetni a tisztviselőit, ezért a Szemere Bertalan által vezetett belügyminisztériumnál vállalt fogalmazói állást. Hivatalával összefüggésben Debrecenbe, majd Pestre költözött. Mindeközben családja végig Szalontán maradt, ahol otthont adtak Petőfi családjának 1849-ben.  Június végétől megkezdődött a cári csapatok előli menekülés. Nagyszalontán keresztül vonultak vissza Görgei tábornok egységei. Néhány napig nála húzta meg magát Vörösmarty Mihály. A világosi fegyverletétel után nem tartóztatták le, rövid bujdosás után közéleti szerepet nem vállalva visszatérhetett Szalontára.

1851-ben a Nagykőrösi Református Gimnáziumban a magyar és latin nyelv és irodalom tanárává választották Tíz éven keresztül lelkiismeretes és pontos tanár volt. A gimnáziumban ekkor számos tudóstanár működött.

Magyar Tudományos Akadémia  1858-ban rendes tagjává választotta. Székét  Zrínyi és Tasso című értekezésével foglalta el. Ekkoriban sokat betegeskedett, gyomorbántalmak kínozták. 1860-ban a Kisfaludy Társaság igazgatójává választotta, így Pestre költözött, és még az év november 7-én megindította a Szépirodalmi Figyelőt. Ennek melléklete volt Arany külön lapja a Koszorú. 1865-től a Magyar Tudományos Akadémia titkára, majd főtitkára lett. A főtitkári teendők alól megromlott egészsége miatt több ízben is kérte felmentését. 1879-ben mikor harmadszor kérte a felmentését, már elfogadták. A döntéshozóknak közben az is feltűnt, hogy főtitkári fizetését, melyet egyébként az alapszabályok életfogytig biztosítottak neki, már az eltelt két évben sem vette fel. Arany ki is jelentette, hogy végleges visszalépése után sem fogja azt elfogadni. Ezért arra kérték, hogy legalább az akadémia palotájában levő főtitkári lakást használja a továbbiakban, és – hogy senkiben se merülhessen fel kétely – a nagygyűlés tiszteletbeli főtitkári címmel ruházta fel, és igazgatótaggá választotta őt.

Deák Ferenc és a kiegyezés híve volt. Arany, a költőfejedelem emblematikus alakja volt korának, és ezt az uralkodó, Ferenc József is felismerte. 1866-ban elismerve érdemeit és fejet hajtva költői munkássága előtt, Arany Érdemkereszttel tüntette ki. Az érdemkeresztet a költő nem akarta elfogadni, ezért értesítette a belügyminisztert, hogy visszautasítja azt. A megkeresésére hamar választ kapott, hogy nem teheti meg, mert a Hivatalos Lap már leközölte a kitüntetést. Ferenc József koronázása alkalmával újabb, immáron fejedelmi kitüntetést adományozott a magyar nemzet akkor élő legnagyobb költőjének, 1867-ben a kiváltságosak közé emelte, és a Szent István-rend kiskeresztjével akarta kitüntetni, ekkor írta A csillag-hulláskor cmű versében:

Járnak hozzám méltóságok,
Kötik rám a méltóságot:
„Megbocsásson méltóságtok,
Nem érzek rá méltóságot.”
 

Arany az uralkodói kegyet megpróbálta visszautasítani, de végül hosszas kapacitálás és levélváltások után elfogadta.

Miután megvált főtitkári hivatalától, a visszavonulás jót tett irodalmi munkásságának, mert számos lírai költeményt és balladát írt ez időben. Művei a Margit-sziget tölgyfái alatt születtek.  1868-ban veszélyes máj- és bélgyulladást állapítottak meg nála, emiatt rendszeres gyógyfürdőzést írtak elő neki. Hallása és látása is romlani kezdett. Régi betegsége, a heveny hörgőgyulladás 1878 áprilisában újra kitört rajta, de a szokottnál súlyosabban. Végül – egy városi legenda szerint – a pesti Petőfi téri Petőfi-szobor 1882október 15-i avatásán meg is hűlt, és tüdőgyulladást kapott. Egy héttel később, október 22-én  elhunyt. Végső nyughelyére (Kerepesi úti temető) az akadémia tagjai testületileg kísérték. Később a Margit-szigetről áttelepített tölgyeket ültettek a sírja fölé.

vjit Written by:

Be First to Comment

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük